A Duna, költők és a mulandóság
A 150 éves Budapest előtt tisztelgünk sorozatunkban, amelyben Szerb Antal Budapesti kalauz marslakók számára című írásának eredünk nyomába. Mi változott, és mi maradt változatlan? Vállaltan szubjektív bemutatónk számára felbecsülhetetlen sorvezetőt jelentenek az Író gondolatai, bár a stílus és a látásmód természetesen nem érhet fel a művelt pesti írástudóéhoz. Némiképp önkényes ugrással ezúttal nem ott folytatjuk, ahol Szerb Antal, a Gellérthegyet és a Tabánt későbbre hagyjuk, maradunk a Dunánál...
A DUNA, A KÖLTŐK ÉS A MULANDÓSÁG. Régi költőink kicsire nem néztek, a részletek iránt általában nem volt érzékük, az erdőtől nem látták meg a fákat. Pest s Budán általában nem énekeltek meg mást, mint a Gellérthegyet és a Rákost, az ősök dicső terét. Már a borongó Ányos Pál is így írt bizonyos Kreskay Imréhez, akiről egyebet nem tudok:
Üljünk fel Gellértnek sziklás tetejére,
S külgyünk egy bús hangot Rákos mezejére.Mert akkoriban a költőknek ilyen jó hangjuk volt.
De legfőképpen, igen helyesen, a Dunában ismerték fel a pesti táj éltető középpontját. Gvadányi, történelmünk legrokonszenvesebb tábornoka is felujjongott, amikor meglátta:Duna! oh te drága Neptunus magzatja!
Szépséged Európa minden vizét hatja,
Örvényidben magát hány viza nyugtatja?
Arany fövényednek drága minden latja.A vizákat talán el is hagyhatta volna.
A Duna igen régi folyó és előreláthatólag még igen sokáig fog folyni, viszont a költők életét többé-kevésbé rövidre mérték parcai kezek, talán ezért jutott eszükbe a Dunáról a mulandóság. Így Virág Benedeknek is, az említett tabáni szent öregnek, aki többször megénekelte a Dunát, sőt egyszer ódai hevében azt is ráfogta, hogy visszafelé folyik, és egyszer csaknem nagy költő lett, amikor ránézett és így szólt:Én gyakran lemegyek, hogy lássam, mint viszi hátán
A Duna ezt a vén s már régen erőtelen évet,
Ah vigye s a tenger mély örvényébe temesse!A kép, melyet Virág Benedek itt érint, úgy látszik, sokáig lebegett megváltatlanul a Duna habjai fölött, míg végre eljött Vörösmarty, a magyar szavak csodálatos felszabadítója, és néhány Gellérthegy-súlyú sorban megadta a Dunának és a pesti tájnak többé soha el nem rabolható halálos méltóságát:
A kisded patakok lassú csörgéssel erednek,
Harsog az országos Duna, tétova felszedi őket
S a folyamok vizeit s iszonyúra nevelkedik árja.
Száz ragyogó szemmel belenéz a mennyei térség,
Nem szünik ő, lemegy a tengerhez veszni, veszendő
Habjaival lemegy a nagy idő, hogy vissza ne térjen.
/ Szerb Antal, 1935 /
  |
Kedves Mester, várhatott volna még egy évet költői útikalauza megírásával, akkor belekerülhetett volna a magyar irodalom legcsodálatosabb Duna-verse is, amely persze nem a Dunáról, hanem
a mulandóságról, vagy inkább az öröklétről és az időről. s benne a mulandóságnak kitett ember feladatáról elmélkedik.
Hosszú vers, most nem is idézném teljes terjedelmében, pláne, hogy Marslakó barátunk talán nem annyira járatos az irodalmi magyar nyelvben, és ebben sajnos osztozik számos kortársunkkal, akiknek manapság magyarról magyarra fordítjuk az Ember Tragédiáját. Pedig a költészet misztériuma konyhanyelven sosem fog megszólalni se megszólítani. Beérem néhány kedvenc passzusommal, amelyek - micsoda meglepetés – 87 év után aktuálisabbak, mint valaha. Gondolok itt elsősorban a már-már közhelynek tűnő végszóra:
rendezni végre közös dolgainkat,
ez a mi munkánk; és nem is kevés.
/József Attila: A Dunánál, 1936 június/
Annyira nem, hogy még most, 87 év elmúltával is csak az elején tartunk, vagyis hát próbálunk kínnal-keservvel nekilátni. Hogy ez olyan nehezen sikerül, minden bizonnyal nem független az előző két sor be nem teljesült jóslatától, ami még ma is csak vágyálom:
A harcot, amelyet őseink vivtak,
békévé oldja az emlékezés
Vagy a demencia kínoz, vagy nem tudunk felejteni…
   |
Attila maga szegény bő egy évvel élte túl, hogy sorsába merülten hallgatta: hogy fecseg a felszin, hallgat a mély.
Nem tudta, hogy egy napon az utókor szobrot állít neki a Duna partján, ahonnan – vélhette volna – az öröklétig bámulhatja az egymást ölelő hullámokat, amint mossák a város minden szennyesét.
Azt meg pláne nem sejtette, hogy még bronzba öntve sem lesz nyugta, egy hirtelen ötlettől vezérelve odébb kötöztetik, hogy a cseppet sem békés emlékezés jegyében egy történelmi alak foglalja el a helyét. Manapság nálunk az idő kereke visszafelé forog, na ez az, amire József Attila végképp nem gondolhatott, egy Marslakó pedig leesett állal nézi, hacsak nincs birtokában az időutazás tudományának is. A szobrok állíttatnak, dönttetnek, költözködnek a hatalom kénye-kedve szerint, mintha nem hinnénk abban, hogy bronzba-kőbe faragott bálványok nélkül is igaz, amit ez a vers pedig olyan szépen elmagyaráz:
gyenge létemre így vagyok erős,
ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál,
mert az őssejtig vagyok minden ős.
A szobor, Marton László szobrász és Vadász György építész alkotása szerencsére jó helyre került, ha hűek akarunk lenni az igazsághoz, jobb helyre, mint azelőtt, ami sok száműzött sorstársáról nem mondható el. A szobor sorsáért aggódók a mű elmozdításának hírére – minthogy egy időben a szobor ténylegesen eltűnt a Kossuth térről – 2011-ben versmaratont szerveztek tiltakozásképpen: összesen 32 óra 40 percig olvasták fel József Attila verseit; azért ennyi ideig, mert a költő 32 és háromnegyed évig élt. Elég büszke vagyok rá, hogy én is ott voltam, igaz, csak a közönség soraiból hallgattam egy közeli rokonom felolvasását.
A szobor új helyének kialakításában Vadász György is részt vett, a szobrászművész akkor már nem élt. Attila pedig tényleg jól járt, hátat fordított az egész cirkusznak és nézi, százezer évig, amit már meglátott hirtelen, amikor anno a zavaros bölcs és nagy Duna hullámait bámulta:
A világ vagyok - minden, ami volt, van:
a sok nemzedék, mely egymásra tör.
Egy pechje azért van Attilának, ami nekünk viszont szerencse: A Dunában ma már nem úszik el a dinnyehéj…
Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.
