Charles Renfro: Hiszek abban, hogy az építészet, akárcsak a mozi, az időben bontakozik ki

Charles Renfro építésszel Horn Márton beszélgetett. Erről szóló írásunkat a 192-es, 2024/4-es lapszámból közöljük.

• Szöveg: Octogon
• Olvasási idő: …

Ritkán találkozunk idehaza olyan kulturális területen dolgozó intézményvezetővel, aki nyitott, tájékozott, felkészült és érdeklődő a kortárs építészet, belsőépítészet, és design világa iránt. Horn Márton a Magyar Zene Háza operatív igazgatójaként vett részt egy majd kilenc évig tartó folyamatban, amíg a koncepció kialakítása után a két építészeti pályázati forduló lezajlott, majd az építkezés is befejeződött. Az alább olvasható szöveg nem interjú a szó klasszikus értelmében, hanem egy beszélgetés, amit akkor rögzítettek, amikor Charles Renfro építész, a Diller Scofidio + Renfro vezető tervezője meglátogatta a Zene Házát. A látogatásnak és beszélgetésnek fokozott hangsúlyt ad, hogy mint közismert, a New York-i iroda terve nyerte meg a Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum nemzetközi tervpályázatát. Szerkesztőségünk a beszélgetés közlése mellett azért döntött, mert olyan követendő példának tekintjük, ami talán képes illusztrálni az építész és a megbízói oldal közötti eszmecsere fontosságát.

Melyek a legfontosabb alapelvek, amelyeket egy új épület tervezésekor követ? Vannak alapvető munkamódszerei?

Amikor egy új épületet tervezni kezdünk, minden esetben sajátos a koncepció kiindulópontja – minden terv a maga nemében egyedi. Munkáink meghatározott feltételekre reagálnak: a helyszínre, a programra, az ügyfélre, a költségvetésre. Minden egyes projektünket ezekben az összefüggésekben vizsgáljuk. Minden projektünk a saját feltételeiből nő ki, amelyek kifejezetten és egyedien illeszkednek az adott felhasználáshoz és helyszínhez. Azt valljuk, hogy semmit sem szeretnénk megismételni egy-egy projektben. Ennek ellenére vannak bizonyos tematikák, amelyekkel mindig kiemelten foglalkozunk. Érdekel a mindennapok kulturális berögződéseinek megkérdőjelezése. Fontos, hogy a közönség könnyen jusson be a terekbe. Lényeges szempont, hogy lehetőleg sokan és hosszú időt töltsenek el odabenn. Talán még annál is többet, mint amennyit a megrendelőink feltételeznek. Ebben a tekintetben tehát a demokratikus, a sokféle látogatócsoport számára való hozzáférhetőség nagyon fontos számunkra.

Nyilván van valamilyen saját definíciója arra, hogy valójában mi is az építészet.

Az építészet mindig művészi. De önmagában véve az építészet nem művészet – egy különálló tudományág. Külön funkciója van. Az építészetnek definíció szerint haszonelvűnek kell lennie. A művészetnek nem kell haszonelvűnek lennie. Hasznos a művészet abban az értelemben, hogy gondolatébresztő lehet. De nem úgy, mint az építészet. Az építészet lehet művészi, és érezheti magát művészetnek, de legalább egy réteggel több hasznossággal bír.

Érvényes ez a definíció az irodájának a munkáira is?

Olyan technikákat használunk, amelyeket a művészet világában is használnak, így próbáljuk növelni a projektjeink sokoldalúságát. Nem hiszem, hogy valaha is művészi gesztust tettünk önmagáért a gesztusért, azaz a művészi ambícióért. A gesztusokat mindig a funkció szolgálatába kell állítani. A bostoni Institute of Contemporary Art Mediateque nevű helyiség a bostoni kikötőre néz. A legalsó szinten van egy hatalmas ablak, amely keretbe foglalja a víz látványát. Ebben a technikai megoldásban például James Turrell képzőművészre asszociálhatunk, aki az alkotásaiban a természeti elemekhez egyetlen keskeny keretet készít. Ez egy hasonló folyamat, de a mi célunk, hogy a Mediateque-be belépő embereket egy új tudatosságba „emeljük át”. Egy olyan hellyel alakíthatnak ki kapcsolatot, amelyről eddig azt hitték, hogy ismerik, ám a beavatkozásunk révén most egy újfajta viszonyba kerülhetnek, miközben persze az épület egészében hozzáférnek a bemutatott médiatartalomhoz is.

Mi jut eszébe, ha egy épület építészeti narratívájáról kérdezik?

Hiszek abban, hogy az építészet, akárcsak a mozi, az időben bontakozik ki, és olyasmit nyújt, amit a tervező irányíthat, de végül csak a használók tapasztalhatnak meg. Úgy működik az időben ez a látvány, ahogyan az ember mozog és közben használja a teret. A narratíva fontos szempont a munkában. Különösen fontos volt néhány projektünkben. Az egyik ilyen a New York-i High Line. A projekt fizikai definíció szerint lineáris: végigsétálhatunk egy ösvényen és a séta során New York látványa és hangjai bontakoznak ki, mint egy filmben. Mozgás közben a kiszélesedés vagy a beszűkülés, az árnyék vagy a fény, a fent és a lent váltakozik, ami végső soron hozzájárul egy folyamatosan változó élményhez.

Minden egyes megelőző pillanat fokozott tudatosságot vagy új érzékenységet teremt. Ugyanakkor ezt a folyamatot nem úgy alkottuk meg, hogy csak egyféleképpen működhessen. A látogatók, a használók ott léphetnek be a térbe, ahol akarnak – megfordulhatnak, akár más irányba is mozoghatnak, mint a fő irány. Ez tehát egy olyan narratíva, ahol New Yorkot főszereplővé tettük, mint egy filmbeli karaktert, amelyet a közönség a saját tempójában fogadhat be a High Line Parkban.

Másik példám a Los Angeles-i Broad Múzeum, amelyet kifejezetten úgy terveztünk, hogy a környezetet moziszerűen tárja fel. Ez visszautal az első kérdésére is, vagyis arra, hogy mi vezérli a tervezést. Nagyon fontos, hogy a tervezés a helyszínhez illeszkedjen – és itt nem csak a közvetlen környezetre gondolok, hanem arra a kulturális kontextusra is, amiben a múzeum található. Bár Los Angelesben dolgoztunk – egy olyan városban, amely a film és a televízió világában megkerülhetetlen –, mégis egy olyan programot alakítottunk ki, amely nem ebben a hagyományos filmes formában ragadható meg. Volt egy hatalmas raktározási és egy nyilvános kiállítási komponens.

Úgy döntöttünk, úgy kezeljük ezt a két faktort, hogy a két élmény aktív és egyenrangú szereplőként legyen jelen. A tároló terekre a kiállítási galériák felé vezető úton utaltunk, de csak egyirányú megközelítéssel. Így a látogatói útvonal nagyon határozott. Ezen az útvonalon aztán a kortárs művészeti galériába jutunk, majd egy mindkettőt egyaránt összefogó fátyolszerű anyagot terveztünk és világítunk ide, amely összeköti a két teret. Az egyetlen meghatározott útvonalon – egy lépcsőn és egy felvonón – keresztül haladva ablakok tárják elénk a teljes ki nem állított gyűjteményt, amelyet a tömör raktári tömb tartalmaz. Így a rejtély, amely a belépéskor kezdődik, a távozáskor oldódik meg.

Ez meglepő, ám örömet okoz a látogatóknak. Lényegében lebontja a „negyedik falat” és a díszletek mögé is betekintést enged, ha egyfajta színházként gondolunk rá. Hozzáférést biztosít valamihez, ami nincs kiállítva, amire nem is gondolunk egy múzeumban. Teljesen megváltoztatja a gondolkodásukat az intézményben zajló munka kapcsán. Létrejön egy kapcsolat: a raktározás és a kiállítás együtt van jelen. Ily módon az épület kialakít egy narratívát: egy rejtélyt, egy figyelemelterelést hoz létre, majd a múzeumból történő kilépés előtt leleplez, feltár.

Ha a tér narratívájánál tartunk, mi a helyzet egy olyan különös, „nem hagyományos” épület esetében, mint a 2002-es svájci expóra készült Blur Building?

Természetesen a Blur Buildingnek is van egy beépített narratívája, amely itt is a helyszínről szól. Ez egy 35 000 ködfúvókából létrehozott vízpárafelhő. A porlasztott vizet a tóból táplálták, megszűrték és átnyomták a ködfúvókákon, hogy egy homályos felhőtömeget hozott létre, amelybe be lehetett lépni. Amint beléptünk, a látásérzékelésünk teljesen átalakult. A narratívát itt az elvárásokhoz kapcsolódó játék hozta létre. Ezt a pavilont médiatartalom bemutatására szánták, ahol nagyfelbontású képeket mutatnának be különféle kivetítőkön. Mi azonban – mint említettem – a látást kiiktattuk. Amint bejutottál a Blur Buildingbe, nem láttál semmit élesen. A többi érzékszervedre kellett hagyatkoznod, hogy segítsenek eligazodni az épületben. Megpróbáltuk megvizsgálni, hogy a mindennapi életünkben mennyire függünk a látástól és a vizualitástól.

Bizonyos esetekben maga az épület lehet a múzeumi élmény elsődleges hordozója, sőt akár klasszikus múzeumi funkciók nélkül is. A Blur Buildinget példaként említhetném az elmúlt évtizedek kortárs építészetéből, de akár a SANAA építész iroda Teshima Art Museumát is Japánban. Ezekben az esetben a múzeum fő üzenetét elsősorban maga az épület közvetíti. Mit gondol, ez egy lehetséges módszer a múzeumépítészetben?

Minden attól függ, hogy mi jön létre, illetve, hogy mi a múzeum küldetése.

Mindkét épületnél az volt az érzésem, hogy a tervezés során valahogy feloldódik a határ „művészet” és „építészet” között: az épület a kiállítás tárgya lesz. A művészi tartalom tulajdonképpen maga a múzeum lesz.

Először is megjegyezném, hogy a Blur Building nem múzeum. Inkább építészeti élmény, így mint építészeti alkotás más, mint a múzeumok általában. Egy olyan építészet, amelynek nincs formája, mivel állandóan változik. Beszélhetnénk azonban a berlini Zsidó Múzeumról, Daniel Libeskind épületéről, ami pontosan az, amire az előbb utalt: az épület maga a múzeum üzenetének megtestesítője. Ezért volt annyira nehéz kiállítási tartalommal megtölteni. Évekig üresen állt, de bejárható volt. Így az üres terek valójában az épület üzenetét jelenítették meg. Szerintem jól működik most a kiállításokkal is, de a berendezés előtt sokkal erőteljesebb és egyedibb élményt nyújtott.

Gyakran tapasztalom, hogy van egyfajta viaskodás a gyűjtemény és az olyan múzeumépület között, amely túlságosan erős építészeti karakterrel bír. Ilyen például Frank O Gehry gyönyörű, lenyűgöző formájú Guggenheim Múzeuma Bilbaóban. Egyértelműen egyfajta világítótorony a városban, mint amilyen a Sydney-i Operaház is. Ugyanakkor azt tapasztalom, hogy amikor bent vagyok az épített térben, nehezen tudok kapcsolódni a kiállítótérben lévő művészettel. Nem azt akarom mondani, hogy a múzeumoknak csak fehér dobozoknak kellene lenniük – én sem hiszek ebben –, de úgy érzem, hogy az épület maga bizonyos szempontból hátráltatja a benne lévő művészet befogadását.

A félreértések elkerülése végett tényleg nagyon szeretem Gehry munkáit, és azt hiszem, az évek során ő is változott. Azonban egy múzeumi tér lehet egyszerű.Unalmasabb talán, de amikor belépsz, már nem az épület köti le a figyelmet. Az épület nem válik kontraproduktívvá. Ugyanakkor építészeti változatosságot teremt, ha vannak magasabb és alacsonyabb belmagasságú terek, ablakos és tetőablakos, felülvilágítós terek. Ez a fajta változatosság izgalmas. Mi mindig arra törekedtünk, hogy a kurátoroknak lehetőséget adjunk arra, hogy a műtárgyakat különböző minőségű terekbe helyezhessék el, de tudatosan próbáljuk elkerülni azt, hogy mi építészek diktáljunk azzal kapcsolatban, hogy a műalkotást hogyan kell nézni, befogadni, értelmezni.

Milyen tapasztalataik vannak az intézményekkel történő együttműködés terén, a fejlesztések során? Gondolok itt arra, hogy az intézmények részéről talán legerősebben a funkcionalitás kérdése merül fel, az építészeti koncepció és a tervezés kérdései óhatatlanul háttérbe szorulhatnak. Miközben Sou Fujimotóval dolgoztunk együtt a Magyar Zene Házán, úgy tapasztaltam, hogy a funkcionalitás és építészeti koncepció összefüggésében az építésznek sok kérdésben kell rugalmasságot mutatnia. Ez egyfajta iteráció?

Azt hiszem, minden az intézménytől, az intézmény vezetésétől függ: vannak esetek, amikor meghatározóbb a vezetés elvárásrendszere és olyan esetek is, amikor a vezetés kevésbé van jelen. Úgy tapasztalom, hogy vannak indokok, amelyek miatt mindkettő konstrukció működhet jól. Egyetlen dolog azonban biztos: „a fékek és ellensúlyok rendszerében” egyetlen vélemény sem állíthatja be magát kizárólagosnak. Az biztosan katasztrófához vezet minden érintett számára, amikor egyetlen szempont tőr előre, és mindenki csak arra az egy véleményre reagálhat ahelyett, hogy kölcsönösen felépítenének egy közösen elfogadott koncepciót az érintett felek.

Kétségtelen, hogy a kedvenc projektjeink azok, ahol az ügyfeleink aktívak. Ahol igazán erőteljes párbeszédet folytatunk. Ahol mindenki véleménye a párbeszéd dinamikájának és tartalmának mentén alakul és változik. Határozottan ezek a legjobb projektek, és általában ezek a leginkább kalandosak is! Az ember azt gondolná, hogy pont az ellenkezője igaz, mert a kompromisszumok mentén a tulajdonos, az építész és a kurátor és a kivitelező közötti párbeszédben minden középszerűvé válik, mert mindent a legkisebb közös nevezőre húznak le. Valójában azonban pont az ellenkezőjét tapasztaltam: a projektet éppen az rontja le, ha nincs kihívást jelentő és erőteljes párbeszéd, amely minden egyes szereplőből a legjobbat hozza ki. Ez biztosítja, hogy minden szereplő a saját legjobb oldalát nyújtsa.

Említette Gehryt és Bilbaót. Úgy gondolja, hogy végeredményben a funkcionalitás – és talán ez egy erős kifejezés – „feláldozható” az építészeti tervezési koncepciójával szemben?

Úgy gondolom, hogy Bilbao hihetetlenül sikeres volt...

Mint múzeum vagy mint építészeti alkotás?

Megfogalmazom máshogy a kérdést. A sikert különböző emberek különböző módon határozzák meg. Különböző intézmények különböző módon sikeresek. Bilbao általános tanulsága – függetlenül attól, hogy néhány kurátornak nem tetszenek a termek, vagy néhány látogató zavarosnak találja az épületet –, hogy ez egy hihetetlenül sikeres projekt volt. Mérhetetlenül sokat lendített az építészet, a képzőművészet és a város kapcsolatáról zajló eszmecseréken. Azt hiszem, ha csak egyetlen olyan párbeszédet indított is el, mint amilyet most mi is folytatunk, már ez a projekt sikerére utal. Leírja, hogy intellektuális és kulturális értelemben milyen erős projekt. Ha valakinek nem is tetszik, el kell ismerni ezt a hatást.

Szerintem az erőteljes projektek fontosak. Más kérdés, hogy terveznék-e én ilyen múzeumot? Valószínűleg nem, nem tenném. Mi nem vagyunk formalisták. A programból és a helyszínből kiindulva dolgozunk. Minden olyan, mint egy kis mag: megöntözzük, és az összes részlet csírázni kezd, némiképp kiszámíthatatlanul fejlődő organizmussá fejlődik. Vannak más építészek, akik felülről lefelé építkeznek. Ők azt mondják: „Kísérletezni fogok ezzel és ezzel, ezen a projekten. Ezeket az anyagokat használom, ezeket a formákat szeretem. Ezt csináltam ennél a másik projektnél; ennél pedig valami mást szeretnék kipróbálni.” Mi nem így dolgozunk.

Magyarán nincs egy kizárólagos esztétikád?

Nem, nincs.

Soha sincs?

Ezt nem mondanám. Úgy értem, vannak bizonyos összetevők, amelyekkel mi is kísérletezünk. Ilyen például a diagonális téralkotás. Ezt azonban mi társadalmi modellként kezeljük, nem pedig formalistaként használjuk. Nem a kinézetről van itt szó, hanem arról, hogy a közösség számára miként működik a tér. A diagonális tér különböző, egymástól eltérő szinteket köt össze. A terv és a metszet egy egyedi dologgá olvad össze. Ezt láthatjuk abban, amikor Liz és Ric [Elizabeth Diller, Ricardo Scofidio – a szerk.] az átlós tükör alkalmazásával ugyanazt a teret egyszerre kétféleképpen láttatja: egy perspektivikus és egy síkbeli nézetként. Az átlós tükör ötlete tényleg konceptuális és nem képi jellegű. De ha megnézzük az épületeinket – sokukban lépcsőket, rámpákat és átlós összekötő tereket használunk, hogy szokatlan és különböző módon hozzuk össze az embereket.

Ezek a diagonális szerkezetek adják több épületünk képletét. Az ICA az egyik ilyen épület, de a Rio de Janeiró-i Kép- és Hangmúzeum vagy a New York-i Columbia Egyetem Vagelos épülete is. A használók látják ezeket a következetes megoldásokat és talán azt mondják: „Ó, ez az, amit csak a DS+R iroda építészeitől látunk.” Sok tervező rajzol lépcsőzetes szerkezetű épületeket most már, de azt hiszem, mi voltunk az elsők, akik egy társadalmi eszmét is illusztráltunk. Tehát nem az imázs miatt terveztük így ezeket a megoldásokat, hanem mindenekelőtt azért, hogy a társadalmi értelemben újradefiniáljuk az épületen belüli kapcsolatokat.

Mi a helyzet a Sheddel, a Shed koncepciójával?

A The Shed kapcsán feltett kérdés az volt, hogy „Hogyan néz ki a kultúra jövője, és hogyan reagál erre az építészet?”. Ezt a kérdést New York városa tette fel, amely az ingatlan tulajdonosa – ők írták ki a pályázatot a helyszínre. A mi válaszunk pedig az volt, hogy nem tudjuk, mi lesz a kultúra jövője, mert az összes tudományág összemosódik. Például hagyományos értelemben a méreteknek már nincs értelme. A dolgok készülhetnek tűhegynyi méretben, de lehetnek akkorák is, mint egy valódi hegy. Mi csak azt láttuk, hogy a tudományágak összeolvadnak, a kereskedelem és a kultúra pedig összekeveredik.

A javaslatunk tehát ebből az olvasatból indult ki: olyan épületet kell létrehoznunk, amely képes együtt kezelni a kereskedelmet és a kultúrát. Együtt kezelni a nagyot és a kicsit. Együtt tud kezelni tizennyolc különböző diszciplináris gyakorlatot. Ennek érdekében az épületünknek rugalmasnak kell lennie, ami például megváltoztathatná akár az alapterületét is. Időnként szabadtéri helyet tudna létrehozni, de időnként nagyszabású beltéri esemény valósulhat meg. Sötétíthető, de beengedi a fényt. Hangszigetelt és hangcsillapított, fűthető és hűthető. A kapcsolódó épületben van egy sor belső tér, amelyben különböző aktivitások zajlanak a színházi előadástól a zenei előadáson át, a művészeti vásárokig és civil, közösségi összejövetelekig. Az épületszerkezet mozgathatósága pedig abból a felismerésből fejlődött ki, hogy ennek az intézménynek változnia kell, ahogy a művészet természete változik.

Ugyanakkor olyan intézményt akartunk létrehozni, amely a nyilvánosság és a polgárok igényeire reagál. Ahol például az intézmények nem vehetnek át végleg egy közparkot. Átmenetileg átvehetik, használhatják, majd vissza kell adniuk a városi polgároknak. Ez valóban arról szól, hogy egy intézmény nyitott és demokratikus hely legyen. Ezért is tettük nyitottá a falakat annak érdekében, hogy egyfajta pavilonná válhasson és átjárható legyen a körülötte lévő közterületek irányából. Az épület mozgó képét annak megértése eredményezte, hogy az épületnek mit kell tennie, mire kell alkalmassá válnia. Nem pedig az eredményezte, hogy mert „mozgó épületet” akartunk létrehozni. A város által feltett kérdésre adott közvetlen válaszként készült. Ebből következik, hogy valószínűleg ez lesz az egyetlen mozgó épületünk.

Szándékozhat-e egy építész az épület atmoszféráját megtervezni?

Persze. Teljes mértékben.

Hogyan tervez az építész atmoszférát?

Korábban említetted a Blur Buildinget. Ez egy olyan épület, amely végeredményben teljes egészében egy atmoszféra megteremtését célozza meg. Ez egy olyan projekt, amely szerintem egyszerre műalkotás és építészeti alkotás. Szándékosan mossa el a határ a kettő között. A neve pedig egy erre utaló szójáték. Úgy gondolom, hogy az épületek képesek és kötelesek úgy működni, hogy a hangulataink változásán keresztül különböző helyekre juttassák el képzeletben a használó embert, vagy a használó közösséget. Miért is ne?

De meg lehet ezt tervezni? Meg lehet-e alkotni ennek a koncepcióját papíron, vagy ez akkor jön el, amikor az emberek elkezdik használni a teret?

Nos, ez attól függ, hogy szavakkal le tudod-e írni...

Hogyan működik ez a folyamat?

Mindig van egy szöveges válaszunk a programra. Egy időben ezzel van egy vizualizációnk is a hangulatokra. Az egyik dolog, ami az elmúlt évtizedekben sokat fejlődött az építészetben, azok a vizualizációs eszközök, beleértve az animációs eszközöket, a 3d-s látványtervezést. Ezekkel az eszközökkel pontosabban meg lehet jeleníteni például a napfény, a benapozás változásait és a mozgást. Modellezhetünk olyan jelenségeket is, mint a széljárás. Vannak azonban korlátaink, mert akusztikus hatásokat és látványt elő lehet állítani, de egyelőre nem lehet például szagolni, vagy a különféle hőmérsékleteket érezni egy tervezett épületben.

Felkeresi időnként a korábban elkészült épületeket? Kíváncsi arra, hogyan működnek a gyakorlatban és a használók hogyan viszonyulnak ahhoz, amit elképzelt?

Bizonyos mértékig igen. Sok olyan projektet készítünk, amelyet megnézhetünk, mert New Yorkban vagy olyan nyilvános helyeken vannak, ahol gyakran megfordulunk. Ezeket, azonban pontosan úgy használjuk, mintha csak látogatók lennénk, nem pedig építészek. Hetente egyszer elmegyek például a Lincoln Centerbe, és minden alkalommal, amikor végigmegyek rajta, azt kérdezem magamtól: „Miért csinálták ezt? Miért nem cserélték ki azt a villanykörtét?” Tizenöt év telt el, és nem tudom nem észrevenni a problémákat. Másrészt viszont azt látom, hogy a helyet jobban használják, mint valaha. Sokkal élettelibb, mint amilyenre valaha is emlékeztem. Különösen most, hogy a Geffen Hall is elkészült. Úgy érzem, hogy része vagyok annak a hatalmas csapatnak, amely újra életre keltette ezt a helyet, és visszaadta a városnak.

Volt már olyan érzése, hogy amikor meglátogatta valamelyik korábbi projektjét, az az érzése támadt, hogy másképp kellett volna csinálnia?

Igen, néha. Általában persze nem arra gondolok, hogy „ez egy rossz szín” vagy „ez egy rossz anyag volt”, hanem inkább arra, hogy „milyen folyamatot csinálnánk másképp, hogy jobb eredményt érjünk el?”. Ez egyfajta tanulság, amit magaddal viszel. Felteszem a kérdést: mi vezetett ahhoz a döntéshez, ami nem volt túl hasznos? Volt például egy egyetemi projektünk, amiben az igazgatótanács – sőt, az igazgatótanács vezetője – túlságosan is erőszakosan vett részt. Egy hagyományos campus volt, de ő mégis azt erőltette, hogy változtassuk meg az épület oldalának dőlésszögeit. Egyszerűen kijelentette: „Meg kell csinálniuk, különben nem hagyom jóvá a terveket”.

A szóban forgó épület nagyon erős, nagyon jó lett, de ez a szögváltoztatás nagyon irritáló. Nem tudtuk megértetni, hogy így az átalakított épület nem reagál jól a szomszédos épületre. Azok a szögtörések szörnyűek, de meg kellett csinálnunk, hogy megnyugtassuk őt. Nem érte könyörögjek nekik két apró részlet miatt. Szinte senki sem fogja észrevenni rajtam kívül. De, amikor azt kérdezed, hogy van-e valami, amit másképp csinálnék, akkor azon kapom magam, hogy azt kérdezem magamtól, hogyan kerülhettük volna el a helyzetet, amikor egy igazgatósági tag diktálta az épületünk megoldásait? Melyek voltak azok a „red flag”-ek, figyelmeztető jelek, amelyeket előre kellett volna látnunk?

Vannak olyan esetek, amikor valaki ilyesmit mond, és azt mondod, na ezt nem fogom így megcsinálni!?

Általában nem állunk el ilyen kései fázisban a munkáktól. Korán visszalépünk, ha egyértelmű, hogy nem fog összejönni úgy a dolog, ahogy elképzeljük. De ennek az ellenkezője is igaz lehet, amikor az ügyfél pozitív kihívást jelent. Így kialakulhat egy előre mutató párbeszéd.

Volt egy másik ügyfelem, aki sosem volt elégedett, de mindemellett hihetetlenül elkötelezett volt. Azt mondták: „Charles, ez nem elég jó. Tudom, hogy jobbat is tudsz. Ez nem elég jó.” Én pedig frusztrált voltam, összetéptem a rajzokat, és azt mondtam: „Hetekig dolgoztunk ezen!”. Aztán kitaláltam valami mást, visszavittem, és azt mondták: „Csomagold be!”. Ami azt jelentette, hogy megvettük, megfeleltél, sőt túlteljesítetted az elvárásaikat. Mindig voltak olyan helyzetek, amikor tényleg nem volt ott először, aminek ott kellett volna lennie, és amire soha nem gondoltam volna, ha nem kényszerülök tovább gondolkodni. Néha nagyon jó, ha az ügyfél ellenáll, de nem mondja meg pontosan, hogy mit csinálj – csak azt mondja ez nem elég jó valamiért. Az a ház végül a jó ügyfél-együttműködés példája lett.

Térjünk még kicsit vissza a múzeumokra! Hogyan változtatta meg a múzeumi reprezentáció szerepe és átalakulása a múzeumok működését? Hogyan változnak a terek és funkciók az intézményekkel való munkafolyamat során?

Az idő múlásával megtanultuk, hogy az emberekre egy nagyobb hatással lehetünk, mint ahogyan azt eredetileg gondoltuk. A High Line-nál például üvegkorlátokat helyeztünk el, és a világítást legfeljebb egy méterre tettük. Mindkét esetben az ügyfél eredetileg azt mondta: „Az üvegkorlátokat összetörik, megfogják rongálni. A világításnak magasan kell lennie, hogy a sötétben az embereket ne támadják meg.” Mi pedig azt mondtuk, hogy nem, mert mi hiszünk a használókban. Ragaszkodtunk az eredeti elképzelésünkhöz és végül beleegyeztek. Most pedig nagyon boldogok, hogy így alakult, mert a tér jobb lett tőle, és egyáltalán nem jelentkeztek a vélelmezett problémák. Szóval azt hiszem, a tanulság az, hogy mindig meg kell próbálnod valami olyat csinálni, ami kívül esik azon, amit az ügyfél számára kényelmesnek gondolsz, és ők legfeljebb majd nemet mondanak, de hátha nem így történik.

Mi a véleményed a Magyar Zene Házáról, most, hogy már jártál itt?

Nekem lenyűgöző. Szeretem ezt az épületet. Arra pedig pláne nem voltam felkészülve, hogy a kiállítás ennyire hatásos lesz, annak ellenére, hogy a tér elég kicsi. A koncertterem is nagyon tetszett. Csak eggyel találkoztam, amelyik megközelíti ezt, Melbourne-ben, a Federation Square-en. Ott is van egy üvegterem, de közel sem olyan elegáns, mint a Zene Házában, úgyhogy örültem, hogy ezt is megnézhettem. Ez egy nagyon sikeres projektnek tűnik. Azt kívánom, bárcsak az állandó kiállítás még tágasabb lenne, hogy legyenek egyéni pillanatok, és aztán csoportos együttlét, közösségi pillanatok is. De a rendelkezésre álló helyhez képest szerintem lenyűgöző. Sok területet lefed, nagyon hatékonyan, ötletes módon. Tudod, a zene fantasztikus. Ki ne szeretné a zenét? Igaz?