A dán alkotás arra hívja fel a figyelmet, hogy az építészet láthatóvá teheti a láthatatlant, és szoros kapcsolatot hozhat létre az emberek és a Föld elemei között.
A 17. Velencei Építészeti Biennálé Dán Pavilonjában látható Con-nect-ed-ness című installáció fókuszában az emberek egymással és a természettel való kapcsolata áll, amit egy hatalmas körforgásos vízrendszeren keresztül mutatnak be. Reflektálva az idei Biennálé főtémájára, vagyis, hogy „Hogyan fogunk együtt élni?”, a dán alkotás arra hívja fel a figyelmet, hogy művészeti ágként az építészet láthatóvá teheti a láthatatlant, és szoros kapcsolatot hozhat létre az emberek és a Föld elemei között.
„Olyan korban élünk, amikor egyértelműen tapasztaljuk azokat az éghajlattal kapcsolatos következményeket, amiket az ember idézett elő azáltal, hogy évszázadok óta különálló egységekre osztotta fel a világot, és tette ezt anélkül, hogy figyelembe vette volna, hogy tetteinknek sok ezer kilométerre is vannak következményei. Amit mi sem bizonyíthat jobban, mint a jelenlegi járvány. A Dán Pavilon célja, hogy a kohézió új megtapasztalásához hozzon létre egy olyan teret, ahol a látogatók saját testükön keresztül érezhetik meg a mindannyiunk közötti kapcsolatot” – mondta el Marianne Krogh, a Dán Pavilon kurátora.
Marianne Krogh kurátor a Lundgaard & Tranberg Architects építészeivel közösen hozta létre az installációt, amihez teljesen átalakították és a természet körforgásos rendszerében „elmerítették” a Dán Pavilont, ezáltal egy olyan helyspecifikus kiállítást hoztak létre, ami az összes érzékünkre hat.
„Azt gondoljuk, hogy érzékeink révén elkezdhetjük megérteni önmagunkat egy nagyobb kontextusban. Ez az első lépés afelé, hogy felelősséget vállaljuk mind a bolygónk, mind pedig egymás iránti” – tette hozzá Marianne Krogh.
A művészeti és építészeti megközelítés részeként az épületben futó csöveket és a kinti vízgyűjtőtartályokat láthatóvá tették. A pavilon nagytermében a padlótól a mennyezetig érő textíliák kölcsönöznek kontrasztos és tapintható érzést az egyszerű nyers szerkezeteknek, míg egy volt tornaterem újrahasznosított padlója óriási úszó elemmé alakult át. A kiállítás különböző tereinek felfedezése közben a látogatók a körforgásos rendszer részévé válhatnak, például ha megisznak egy csésze teát, amelyet a pavilonban ültetett verbéna fák leveleivel főznek, amelyek természetesen részben a vízrendszerből kapják a vizet.
  |
A kiállítás felteszi a kérdést: Hogyan (re)kreálhatunk egy olyan, új, értelmes kapcsolatot a világgal, amiben felismerjük azt az alapvető feltételt, hogy kapcsolatban állunk nemcsak egymással, de minden élőlénnyel. Az emberek és a Föld közötti függőségi viszonyt – mint a fenntartható jövő alapját – azzal illusztrálták, ahogy a pavilon installációja direkt módon bekapcsolódik a bolygó saját körforgásos rendszerébe.
A kiállítási élmény a látogató, az épület és a környezet találkozása által jön létre, melyben a víz körforgásos rendszerének ereje folyamatosan alakítja az érzékszervi élményt. Mivel a pavilonban lévő vizet a helyszínen gyűjtik össze, az időjárás változásai folyamatosan alakítják a kiállítás képét és hangulatát – például a pavilon egyes részei időnként víz alá kerülnek annak szemléltetésére, hogy a víz egyszerre költői, erőteljes és kontrolálhatatlan. A víz beáramlik a pavilonba, a kiállítás és az élmény részévé válik, majd párolgás, fotoszintézis és a talajba történő felszívódás útján ismét elhagyja azt.
  |
„Építészként megpróbálunk választ adni arra, hogyan élhetnek együtt az emberek. Azon alapvetés mentén dolgozunk, hogy az építészet mindig a természettel összekapcsolva működjön. A pavilonban arra törekedtünk, hogy láthatóvá tegyünk egy körforgásos rendszert, amely segít megérteni önmagunkat valami nagyobb részeként. A kiállítás segíthet egyértelművé tenni azt, hogy mindannyian kapcsolatban vagyunk és kölcsönösségben élünk egymással” – magyarázta Lene Tranberg, a Lundgaard & Tranberg Architects társalapító partnere és építésze.
Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.
