Filmek, ahol az építészet főszereplő.
A fim és építészet viszonya kimeríthetetlen téma. Az alábbiakban az egyre hosszabbodó őszi-téli esték tartalmas eltöltéséhez szeretnénk hozzájárulni válogatásunkkal. Olyan mozikat ajánlunk, amelyek így vagy úgy, nem lennének teljesek az építészet jelenléte nélkül. A digitális technológia és az építészet kapcsolatát boncolgató szeptemberi tematikánk különkiadása következik.
Mindkét műfaj addig nem létező világot teremt meg a semmiből – azzal a csekélyke különbséggel, hogy az építészet az élet díszletét a maga valójában, súlyos fizikai korlátok között hozza létre. A film műfaja viszont valóságos paradicsom a szárnyaló építészeti fantázia számára, szürreál, abszurd, vagy épp a realizmus követeli a maga épített terét, amely a filmen tényleg pontosan úgy alakul, ahogy azt az építész megálmodja.
A konkrét háztól a szimbolikus tereken és utópián át az illúziókig szedi csokorba a bevallottan szubjektív válogatás – egy filmrajongó, tanult szakmáját hűtlenül elhagyó építész toplistája – azokat a filmeket, ahol nem csak a cselekmény, a sztárok igéző tekintete, de a téri világ is hosszú időre a néző agyába ég.
A filmekre kattintva elemzés is elérhető, a letöltés viszont többnyire a technikai civilizáció gyermekeinek feladata.
Megjegyzés: Nem foglalkoztunk a 3D mozikkal, mert ezek tartalmi minősége megkérdőjelezhető, az alkotókat egyelőre a látvány köti le. Véleményünk szerint a film műfaja 2D-ben is számtalan lehetőséget kínál a játékra a térrel.
Méltatlanul kimaradtak továbbá a magyar posztmodern építészet azon nagyjainak munkái, akik a sivár építőipari tervgyártás felől a film felé fordultak: Rajk László, Bachmann Gábor, F. Kovács Attila. Ennek oka részben szubjektív (ezúttal könnyebben fogyasztható filmeket ajánlunk), másrészt Rajk késői, a Tarr Béla rajongóknál szélesebb réteghez szóló munkái, a Saul fia (2015, Nemes Jeles László), az 1945 (2017, Török Ferenc) vagy az Akik maradtak (2019, Tóth Barnabás) amúgy erős látványvilága kevésbé építészeti. Akit a téma mélyebben érdekel, György Péter tanulmányából, illetve Bereczki Zoltán írásából tájékozódhat, a film és építészet kapcsolatáról építész szemszögből Szemerei Samu, a film szemszögéből Árvai Attila írt a okosakat.
1. Kezdjük a kályhánál
Vannak filmek, amelyek főszereplője építész, épület, vagy maga az építés.
A Ráktérítő című film (Szőnyi G. Sándor 1969.) a hatvanas évek végének magyar valóságába kalauzol. Építész főhőse sorsán keresztül válik megismerhetővé a magyar múlt, a magyar értelmiség problémái. A TV számára készült filmre Guba Sándor (GUBAHÁMORI) hívta fel a figyelmemet, amit itt is köszönök. Az alkalmazkodni képtelen, jövőbemutató vízióit sem a tervgazdálkodás, sem a piaci körülmények között megvalósítani nem tudó mérnök prototípusáról akár a Svájcba emigrált Zalotay Elemérre is asszociálhatunk.
Szintén építész a főhőse a Kommuna című filmnek (Kollektivet, 2016, Thomas Vinterberg), ám ő egész más problémákkal szembesül, mint magyar kollégája. Örököl ugyanis egy hatalmas, elsőre barátságtalannak tűnő házat, amivel nem tud mit kezdeni. Középkorú lévén az élete kezd kissé unalmassá válni, feleségének unszolására befogad tehát néhány közös életre vágyó egyedet. Valójában nincs túl sok jelentősége, hogy főhősünk építész, de a filmet skandináv abszurd humor lengi be, a kissé határozatlan, befolyásolható főhős pedig az első tíz percen kimondja a tanulságot: minél nagyobb egy ház, annál jobban elidegenednek egymástól a benne lakók.
Házakról lévén szó, logikus lenne a japán anime klasszikusa, a Vándorló palota említése, térélmény szempontjából azonban izgalmasabb egy másik Miyazaki alkotás, a méltán kultfilmmé vált, a Chihiro szellemországban (Sen to Chihiro no kamikakushi, 2001. Hayao Miyazaki) A fürdő, ahol Chihiro szolgál, hogy disznóvá varázsolt szüleit kiváltsa, emlékezetes világ, és nem csak az ugráló fejek miatt. Együtt mozgunk a főszereplővel, együtt érezzük magunkat elveszettnek a hatalmas komplexumban, együtt félünk és bukdácsolunk a meredek lépcsőn a kazánházba, együtt utazunk a semmibe száguldó vonaton – ott élünk mi is, szellemországban.
Ha napjaink ökotudatos dilemmáin szeretnénk merengeni, egy másik, szintén a Studio Ghibli gyártásában készült japán animét kell megnéznünk, amely a Pom Poko – A tanukik birodalma címet viseli (Heisei Tanuki Gassen Ponpoko, 1994, Takahata Isao). A történet szerint a tanukik (a japán hiedelemvilágban kitüntetett szereppel bíró nyestkutyák) élőhelyét a város terjeszkedése fenyegeti, ezért az állatkák háborút indítanak az építők ellen, a maguk eszközeivel. És mivel ez egy japán alkotás, nem követi a hollywoodi mintákat, a végkifejlet nem fekete-fehér, ahogy a derűs állatkák sem azok, mert enni-inni jobban szeretnek, mint háborúzni. A film utalásainak megértéséhez nem árt utánaolvasni a tanukikhoz fűződő legendáknak.
2. Amikor a ház is főszereplő
Darabos Éva Pá, kis panelom (2019) című diplomafilmje a MOME-n készült, és szerte a világon díjak sokaságát söpörte be. Észtországtól Japánig helyszíntől függően hol a panelnosztalgia, hol a beleszőtt felnövés-történet érintette meg a nézőket. A panelos lakótelep a Szomszédoktól a Falfúróig sok hazai filmalkotást ihletett, közülük ez az animáció eredeti vizuális világával tűnik ki.
Egész más építészeti közeget hív segítségül a 2019-ben Cannes-ban Arany Pálmát nyert, négy Oscar díjjal és összesen 180 filmes elismeréssel büszkélkedő Élősködők (Parasite, 2019, Bong Joon-ho), amely a forgatókönyv szerint egy híres építész által tervezett villában játszódik. A filmben többször nyomatékosan utalnak a ház különleges esztétikai értékére, a tiszta építészeti képlet nagy jelentőséget nyer a falai között lejátszódó, cseppet sem tiszta események fényében. Divatos minimalista terei éles kontrasztban állnak a főszereplők nyomornegyedbeli félszuterénjével, ami esetenként szó szerint szennyben úszik. Az épített világok kontrasztja aláhúzza a mondanivalót, együtt süllyedünk a mélybe, és bár a néző elhiszi, hogy a filmet egy létező helyszínen forgatták, díszletekről van szó, amit beállításonként tudatosan komponáltak.
  |
Ha nem a minimál a szívünk csücske, nyugodtan nézzünk Poirot-t. A BBC sorozatának Sir David Suchet pompás bajuszán kívül minden bizonnyal a legnagyobb értéke a nagy gonddal válogatott art deco helyszínek: épületek, terek, bútorok, kiegészítők sokasága, amelyhez fogható ínyencségeket filmvásznon tényleg ritkán láthatunk.
  |
Kenneth Branagh filmje, a Mesterdetektív (Sleuth, 2007) egy 1972-es klasszikus film remake-je, amely a történetet nem csak a Harold Pinter által újraírt forgatókönyvvel, de a díszlet terén is aktualizálta. Az alapsztori két férfi küzdelme egy nőért, egy atmoszférikus házba zárva. Az eredetileg színpadra íródott, kétszereplős krimi korábbi változata egy fura tárgyakkal zsúfolt középkori házban játszódik, a színészlegenda Sir Laurence Olivier ellenfeleként a fiatal, feltörekvő írót Michael Caine alakította, aki a 2007-es változatban már Jude Law idősebb, ám korántsem agyalágyult vetélytársát játssza. A párbaj az eltelt évtizedek szemléletváltozását követve egy szemrevaló csupaüveg luxusvillában zajlik, ahol a kortárs angol építészet és tárgytervezés remekei adják a hátteret a két férfi vérre menő csatájához. A hideg high-tech és a hideg kék szemek nagyszerűen rímelnek a macsó küzdelemre, bár a filmkritikusok nem voltak elragadtatva a feldolgozástól.
A jövőbe repít az Ex Machina (Alex Garland, 2014). Az elgondolkodtató sci-fiben a mesterséges intelligencia és az emberi gondolkodás és érzelem csap össze, mindez beton, üveg és skandináv design díszletek között. A senki földjén álló tudományos labor és luxusvilla, amely a cselekmény helyszínéül szolgál, valóban létezik, a Jensen & Skodvin Architects norvég építésziroda tervezte az Észak-Norvégiában található, valóban sci-fibe illő vendégházakat 2007-ben és 2010-ben.
3. Utópia és szimbólum – a jövő városai
A sci-fi értelemszerűen kincsesbánya, ha utopisztikus építészeti közegre vágyunk. A műfaj origójánál egy fekete-fehér némafilm, a Metropolis áll (Fritz Lang, 1927). A német expresszionista vízió társadalmi disztópia, amely korát megelőző vizualitással mutatja be a kiszolgáltatottak és kiváltságosok küzdelmét egy gigantikus városban, amely szimbóluma a korabeli társadalom – azóta még gigantikusabbra nőtt – visszásságainak, miközben csodás art deco műalkotás is egyben.
A Brazil (Terry Gilliam, 1985) birodalmi építészete pontosan annyira sokkoló, mint a világ, amit felvázol. Gilliam persze nem tagadja meg Monty Python-os örökségét, a 20-as és 80-as évek képi világát vegyítő film abszurd, komikus és olykor gyomorforgató, és mindenekelőtt azt sugallja, hogy a lét sivár és szabályozott poklából egyetlen menekülőút létezik: a képzelet.
Érdekes kivétel az elképzelt jövőbeni városok ábrázolásának terén a francia új hullám alkotójának Jean-Luc Godardnak a sci-fije, az Alphaville (1965). Godard a több millió fényévnyi távolságban lévő galaxis fővárosát a valóságos Párizs kihalt utcáin forgatta.
Nyomasztó városi közegek között a később előkerülő Eredet alapötletét inspiráló, a Mátrix árnyékában méltatlanul elfeledett Dark City (Dark City, 1998, Alex Proyas) után minden bizonnyal a Szárnyas fejvadász következik. A Blade Runner 2049 (Denis Villeneuve, 2017) nem csak a néhány budapesti helyszín miatt érdekes (amelynek köszönhetően a szerencsések együtt ázhattak a Rudasban Harrison Forddal) hanem a lepukkant Los Angeles-t megidéző díszlet okán is. Bár eddigre már a CGI technológia gyakorlatilag végtelen lehetőségeket kínált az elképzelt világok létrehozására, a rendező a várakozással ellentétben nem ezt használta, helyette makettben megépítette az utopisztikus várost. A 38 darab, emeletmagas modellt a Peter Jackson alapította új-zélandi Weta stúdió építette, de az internet tanúsága szerint az összeépítéshez magyar modellezőket is toboroztak.
A mainál barátságosabb épített jövőt a filmvászonra eddig tudomásom szerint nem sikerült varázsolni, az elidegenített gépi világgal maximum az anyatermészet visszahódítását állították szembe. Ezt a víziót vázolja fel a Csillagok között (Interstellar, 2014, Christopher Nolan), amely vizuálisan nem csak a porban fuldokló Föld és az új lakhely mesterséges, ám kissé steril közege miatt figyelemre méltó, de a téri abszurdum, a fekete lyuk megjelenítése okán is. Ennek ábrázolásán könnyű lett volna elbukni, ám a rendező téridő rendszere amennyire egyszerű, annyira hihető, hisz magyarázatot ad a film során tudatosan épülő cselekmény epizódjaira.
4. Az elvont tér metaforái
Ha valamit, hát a spekulatív teret csak filmen lehet megjeleníteni. A matematikai képletre épülő, vagy egyszerűen csak üres terek kiváló metaforái a bezártságnak, kiúttalanságnak és az ebből adódó szorongásnak. Rengeteg film épít az egyetlen helyszínen játszódó cselekményben rejlő feszültségre, de ha ez a helyszín még szürreális is, az a rémületet a végsőkig tudja fokozni.
A pszichothrillerek egyfajta prototípusának tekinthető a Kocka (Cube, 1997, Vincenzo Natali), amelyben néhány ember egy ismeretlen kocka belsejében találja magát, amelynek minden oldalán egy-egy kis nyílás vezet – egy újabb kockába. Ráadásul a bent rekedtek között korra, nemre, habitusra és értelmi képességekre vonatkozóan fényévnyi különbségek vannak, mégis együtt kell boldogulniuk. A kilencvenes évek végén nagyon kis költségvetésből készült film nem horror, mint azt az ajánlók sugallják, sokkal inkább szürreális metafora – aligha van szükség erősebb szimbólumra a véletlenek és zsákutcák sorozataként megnyilvánuló földi Élet ábrázolására.
A Netflixen bemutatott Platformban (El hoyo, Galder Gaztelu-Urrutia 2020) a minimumra redukált tér abszolút főszereplő. Egy ki tudja hány szintes függőleges börtön négyzetes celláinak mindegyékében két ember lakik, akik havonta véletlenszerűen más és más szintre kerülnek. A cella közepén mozog a platform, egy hatalmas asztal, amely ennivalóval megrakottan liftezik lefelé, de minden szinten csak néhány percig áll. Képzelhető, hogy akiket a sors az alsó szintek valamelyikére kényszerít, mennyi élelemhez jutnak – mert az átmenetileg felül lévők bizony alaposan kihasználják helyzeti előnyüket, ahogy ez a valóságban is gyakori. A primitív szimbolika a puritán térben nagyot üt, a szabadulás pedig itt is filozofikus.
  |
A bezártság rettenetének érzékeltetése nem csak az elvont geometria közepette működik; a Ragyogás (The Shining, 1980, Stanley Kubrick) egy kedélyesen elegáns hegyi szálloda díszletei között hozza a frászt a nézőre. Jack Nicholson ördögi vigyorán túl nagy szerepe van az üres folyosóknak, szobáknak, a film egyik bravúrja, ahogy a klasszikus eleganciával berendezett teret igazi lidérces labirintussá változtatja, hogy aztán a film végén még egy igazi labirintust is bevessen az izgalom fokozására.
5. Titkok és illúziók
A film műfaja magától értetődő lehetőséget kínál a lehetetlen megvalósítására. A Bibliotheque Pascal (2010, Hajdu Szabolcs), nagyon is valóságos és prózai dolgot, az emberkereskedelmet veszi alapul szürreálissá váló meséjéhez. A film hangsúlyosan díszletszerű vizuális világgal jeleníti meg a bordélyházat, ahol egy különleges „könyvtárban” különféle irodalmi művek szereplőjeként tálalják a keletről behurcolt prostituáltakat az ínyenc nyugat kiváltságos tagjainak. Az egyetlen menekülőút itt is a képzelet – épp az, amit a perverz játék is segítségül hív.
Egész más a könyvtár szimbolikája az Umberto Eco regényéből készült A rózsa nevében (Le Nom de la rose, 1986, Jean-Jacques Annaud). A filozofikus szöveget némiképp kalandfilmmé egyszerűsítő adaptáció egyik legnagyobb erénye a helyszínéül szolgáló kolostor megjelenítése, különös tekintettel az intézmény – és a történet – kulcsát jelentő könyvtárra. Ennek megtervezéséhez Piranesi Börtönöket ábrázoló metszetsorozatából (1750 körül) merítettek ihletet. Eco a labirintusok nagy rajongója, az argentín novellista, Jorge Luis Borges előtt tisztelgett a könyvtár megteremtésével, nem véletlenül hívják a könyvek=tudás vak őrét a regényben Jorge atyának. Sir Sean Connery és társa bolyongása, útkeresése a szimbolikus térben Escher-i víziókat idéz.
A lista végére maradt az a film, ahol a történet mozgatórugója maga a teremtő építészeti képzelet. Az Eredet (Inception, 2010, Christopher Nolan) álomvilágában egy építész-nő(!) – akit ráadásul Ariadnénak hívnak – által kreált illuzórikus téri labirintusban mozgunk, ahol minden csak díszlet, egy előre kreált eseménysor jól kidolgozott kelléke. A film nyomán egy ciprusi származású formatervező még bútort is alkotott. A parancsszóra a földből kinövő házak, a tervezőnek engedelmeskedő hajló tér képei beégnek a retinába, megszűnik az idő, nincs gravitáció, bármi lehetséges, és a film végére már magunk sem tudjuk, mi igaz, és hol kezdődik a képzelet teremtette világ. Messzire jutottunk a Metropolis konkrét építészeti szimbolikájától, az Eredet egyben a vég is, a realitás és illúzió teljes szimbiózisa.
Kellemes menekülést a valóság elől, jó filmnézést kívánunk!
Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.
