Csupa nád

Nyaraló Tihanyban a RAPA Architects megfogalmazásában.

• Szöveg: Martinkó József
• Fotó: Bujnovszky Tamás
• Olvasási idő: …

Cikkünk eredetileg az OCTOGON magazin 178-as (2022/6-os) lapszámában jelent meg, de az április, Természet és építészet tematikánk kapcsán úgy gondoltuk, érdemes ismét elővenni a RAPA formabontó munkáját. A házat Martinkó József ajánlja figyelmünkbe. 

Megsárgult skiccpausz lapok kerülnek elő egy elegánsnak távolról sem mondható mappából. Gyűrődések, tépett lapszélek, összefüggéseket kereső ceruzavonalak. Ritkaság mostanában, hogy az elemezni, bemutatni tervezett ház kapcsán megismerhetővé válnak a tervezési folyamat korai, óhatatlanul zsákutcás, majd utat találó, végül révbe érő rekvizitumai. Nyilvánvaló, hogy ezek a vázlatok nem pusztán a tervezők „kihangosított” gondolatai, hanem a megbízó, illetve a tervezők közötti párbeszédek, valamint a folyamat közben felmerülő problémák és válaszok elbeszéléseinek lenyomatai. Építészeti skiccek kisugárzása hasonlatos az irodalmi kéziratok kisugárzásához, hozzátéve, hogy az írt betű és a nyomtatott betű transzformációja kevésbé radikális. A rajzi kód, vagyis a skiccek, majd a tervrajzok, a részletrajzok, a kiviteli tervrajzok betonba, téglába, üvegbe, acélba, építő mozdulatba, izomerőbe, építőgépbe, eszközbe testesülése a valódi transzformáció, maga az átlényegülés csodája.
 

Ebben a tekintetben az építészeti rajz inkább zenei kotta, noha a zene csak részben anyagi jószág. Ráadásul igencsak elcsépelt, gyakran hajtogatott szlogen az építészetet zenének, megfagyott zenének nevezni. Olyan érzés egy felépült, megvalósult ház rajzi evolúcióját, változástörténetének rajzi lenyomatát nézni, mintha a határozottabb, vagy bizonytalanabb vonalak, az átrajzolások, satírozások, puhább, illetve keményebb gesztusok végeredményben már nem is fizikai téri és formai összefüggéseket mutatnának be, hanem az építészeti gondolat neuronhálózatát, az alkotás, alkotói, kreatív gondolkodás idegrend- szerének térképét: valami érzékfeletti lüktet a rajzokban.

Pompás belépő gyűrött skiccpauszokat nézegetni egy épület bejárása előtt a helyszínen. Kiérezhetném belőle az építész ítészre irányuló manipulációs kísérletét, de ez a ház nem igényel ilyesféle machinációkat. Már a közösségi oldalon megjelent első ködös fotók kíváncsivá tettek, mert

a koncepció óhatatlanul a giccshatáron billeg, kockázatot hordoz magában: elképzelhető-e Tihanyban nádfedeles, hagyományos hosszúház kontúrú kortárs nyaralóépületet tervezni anélkül, hogy érzelgőssé válnék a végeredmény,

vagy éppen a vernakuláris, illetve a kritikai regionalista – jelentsen ez bármit – építészet normatív leckéjének mintakövető felmondásává fokozódna le az épület. Ha a közelmúltra gondolunk és pusztán a tihanyi nyaraló „ház formájú ház” alapmorfológiáját vesszük szemügyre, akkor is rendkívül gazdag az az építészeti kontextus, amiben érvényeset lehetne mondani. Gondolok itt hirtelen Pethő László fából épült nyaralójára (OCTOGON 2020/8 [164.], Váncza László mindszentkállai kőházára, illetve zsindelyes nyaralójára 2016/5 [129.], Kovács Csaba „kertházára” Zánkán 2021/4 [168.], Kovács D. Barna nádfedeles vendégházára Kisdörgicsén 2017/7 [139.]). Morfológiai szempontból eltérő ugyan, de a nádfedés kortárs alkalmazásában mindenképpen említendő még Tóth Zoltán mórahalmi ArtKazal épülete, ahol a főhomlokzatot borítja nád, noha egy lapos tetős épületről beszélünk.
 

Ebből az építészeti kontextust leíró felsorolásból fájóan hiányozna, ha nem esnék szó egy olyan, 2010-ben, Balatonfüreden felépült nyaralóról, ami lapunk 2012/7. (99.) számában jelent meg. Reisz Ádám fiatal építészként társalkotóként dolgozott azon a domboldali házon, ahol a tragikusan korán meghalt Basa Péter, illetve Fernezelyi Gergely volt a vezető tervező. Nyersebb, tulajdonképpen hagyományosabb módon, de Füreden a nyaraló tetősíkjainak lebegése, a terasz szerepe és a kőborításos támfalba szerveződő alsó szint elhelyezkedése csíráiban hordoz néhány megoldást abból, ami sokkal „elemel- tebb”, tulajdonképpen bátrabb és invenciózusabb módon épült fel Tihanyban. Ugyancsak érdekes lenne párhuzamos olvasatot, párhuzamos elemzést írni a RAPA Architects nemrégiben átadott T23 Villa (2021/5, [169.]) elnevezésű házáról és az új nyaralóról. Nem pusztán a karakteres szögtöréssel a panoráma felé forduló főtömeg, vagy a virtuóz konzolosság mentén lehetne a két házat „egymásba elemezni”, hanem az ikonikus képiség, az „építészeti kép”, az építészet képi transzformációja, a képtárgyiasulás, vagyis egyfajta dekonstrukció elméleti, esztétikai eljárásmodelljének elemzése mentén is.

Megérkezünk a meredek utcákkal határolt, meglepően kicsi, szabálytalan kontúrú telken felépült, ugyanakkor példásan alacsony kerítéssel övezett nyaralóhoz. Tulajdonképpen először fel sem tűnik, hogy milyen közel vagyunk az apátsághoz, és csak most, írás közben jut eszembe a tihanyi visszhang legendája, illetve Narkisszosz és Ekhó alakja a görög mitológiából. Engedelmükkel elengedem most ezt a szálat. Annyira erős és izgalmas, szinte szürreális a szalmaburkolatú lebegő épület látványa, hogy az első pillanatokban nehezen formálom a gondolatokat. Az égben függő kazlat, Matula bácsi felnagyított gunyhójának kortárs átiratát látom, vagy mit is pontosan? Ekkor kerül elő a már a bevezetőben említett mappa az építészeti skiccekkel, és hangzik el az alaptörténet, miszerint a megrendelő modernista családi házát is ők tervezték, és a már a sokadik egyeztetésen voltak túl a nyaraló kapcsán, amikor is a tulajdonosok végül kibökték:

ők nagyon boldogak a kortárs sarkossággal a városi otthonukban, de a balatoni nyaralójukban szívesen élnének át valami puhaságot, természetes, romantikus nyugalmat, szóval a tihanyi kő borítású, lapos tetős modernizmusról itt a tó partján szívesen lemondanának.

Innen indul a kortárs nádszobrászat, pontosabban a balatoni nyaralók mélyebb építészeti analízisén alapuló koncepció megformálása, ami véleményem szerint három elemre bontja a problémakört, hogy aztán egy háromelemű, tulajdonképpen három rétegű építészeti választ adjon arra.

Reisz Ádám és tervezőtársai három rétegben, három balatoni nyaraló archetípus rétegeit kapcsolják össze. Gyakran állnak meredek telken az északi part házai. Következésképpen a támfalak terepalakító alakzatai szinte mindenhol megtalálhatóak ezen a környéken, mint ahogyan az északi part dombjaiból kitermelt vulkanikus kőzet is. A RAPA nyaralójának legalsó, szürke kő borítású, egyszerű alaprajzú, ugyanakkor minden vendégszobájában közvetlen kertkapcsolatot biztosító szintje a hatvanas évek balatoni építészetében divatba jött, sokszor lapos tetős, vagy alacsony hajlásszögű fedél- lel ellátott nyaraló típusára utal (vö. Benczúr–Weichinger sajkodi nyaralórekonstrukciója, 2012). Ez az első, legalsó réteg. Idézet és átirat, miközben az új épület bátor konzolos kifüggeszkedésének talppontjaként fontos statikai funkciót is ellátó alapeleme.
 

Egy szinttel feljebb egyszerű, palaszürke burkolatú apró, funkcionális épületidom látható, ami tulajdonképpen a teraszhoz biztosít kijáratot a házból, miközben az egész nyaraló bejárataként is szolgál, illetve földszinti mosdó és egyebek nyílnak innen és innen indul a lebegő emeletre vezető lépcső is.

Elméletem szerint a fedett és nyitott, a balatoni panorámára nyíló terasz és a földszinti, az alagsor feletti kis épületelem egysége a déli parti apró telkein felépült apró „kádári” nyaralókat idézi. Tévedés ne essék: itt most nem a kivitelezés minőségéről, vagy a belsőépítészeti részletek megformálásáról, anyaghasználatról beszélek. Ezek ugyanis a legprecízebb megtervezett, a lehető legszebben, legnemesebb anyagokból épültek fel.
 

Arról beszélek, hogy az építészek számára a balatoni ház mint műfaj távolról sem egynemű, hanem sokszólamú, sokféle eredetű valami. Ehhez a sokszor értékkáoszt mutató masszához illeszkedni sokféleképpen lehet. Reiszék három fő szólamot emeltek ki a kakofóniából, aminek középső szólama a déli parti teraszos, aprócska tömegnyaraló.

Végül megérkezünk a csúcsponthoz, a harmadik épületátirathoz. A kompozíció betetőzése a teraszt lefedő konzolon hosszan kinyúló, náddal egész felületében fedett, a tó tükrére forduló törést mutató, a panoráma felé hatalmas üvegfelülettel megnyíló, belső kétszintes „hosszúház”.

Semmi nosztalgia, vernakuláris giccs, hanem minden csomópontjában a nádazás legmagasabb színtű mesterfogásait felvonultató, a nád mint építőanyag előtt tisztelgő himnusz.

Tetőn, homlokzaton már láttunk nádat, de a teraszfedésnek aláforduló, a negatív síkra felerősített nádat még sehol, miközben a különféle átfordulások és visszametsződések is a nádazást kivitelező mesterek tudásának teljes repertoárját megmozgatták. Szobrászi tisztaság születik az anyag tömörségében, ami nem a kritika szellemében fogant, nem a nádfedeles csárdaromantika kifigurázása, hanem a hagyományos, népi alapanyagban rejlő kortárs építészeti lehetőségek kibontásának folyamata. A nád korszerű hőszigetelő, megújuló alapanyag, ám leszámítva néhány példát, ritkán használt eleme a kortárs építészetnek. Reiszék házában a tető-fal-lábazat dekonstrukció mellett a régi, sőt ősi és a modern kapcsolatáról, együttéléséről kapunk kreatív és lírai példát:

önmagából tanul az idő, egymást metsző vonalak, egymásra rakodó rétegek.