Formai analógiaként és a helyszín múltjára utalva egymáson elmozduló kockacukrokra emlékeztet az épület.
Az új hatvani kézilabdacsarnok racionális szendvicspanel-héjazatában, hatalmas vasbeton tartószerkezeti elemeiben, a homlokzati plasztika dinamikáját megfogalmazó, ki-be húzott mezőkkel ritmizált, szerelt acélszerkezetében a korábbi logikát írja tovább.
Vannak házak, amelyek egész egyszerűen nem, vagy csak nagyon nehezen szólítják meg a kritikust. Akkor zavarba ejtő igazán ez a némaság, ha egyébként neves építész épületéről van szó, akinek az alkotásairól történetesen a szakírónak korábban egyáltalán nem esett nehezére írnia. Támaszként tehát ott volna az eddigi „életmű”, aminek újabb darabját könnyűszerrel illeszti helyére a szerző, ha az a bizonyos újabb darabka hajlandó volna végre kinyitni a szájacskáját, megszólalni, megszólítani.
Idei első, 157-es lapszámunkban írtam legutóbb Ferencz Marcel „épületéről”, pontosabban egy átépített hajóról, a Stopperről (OCTOGON 2020/1). A multifunkcionális úszó rendezvénytérről szóló írásban feltételeztem egy gondolati ívet, ami a 2013-as debreceni DEM és a 2015-ös DE-NIIFI-háztól (OCTOGON 2013/5, 2015/6) a Stopper hajóig tart, de tulajdonképpen a gondolati ív valódi csúcspontjaként a Duna Arénát is ide érthetjük nyugodtan (OCTOGON 2017/2).
Ezeknél a házaknál egy ipari, indusztriális alkatrész-logika, illetve a szerelt szerkezetetek könnyen olvasható összképe válik meghatározóvá, miközben ezek a közös építészeti gének különféle geometriai képletekkel gazdagodnak.
Gondolhatunk itt az épületfelszín zárt/nyitott rácsstruktúráira, amelyek a Stopper esetében szinte absztrakt szobrászati (?) összhatást eredményeznek. Hatvanban mintha ennek a szerkesztési sémának a végpontjához érkeznénk. Nehezen elképzelhető, hogy a főfalakra, szaknyelven termikus burokra szerelt ritmizált, geometrikus homlokzati plasztikában több lehetőség volna. Mivel a Napur alkotóinak családi házain ettől az építészeti nyelvtől merőben eltérő nyelvet használnak a tervezők, ezért valószínűleg nem esik majd nehezükre ezt a korszakot maguk mögött hagyni, lezárni.
A lezárás melankóliáját látjuk itt Hatvanban. De hogy valójában milyen is a város új kézilabdacsarnoka, ahhoz tolassunk ki a Boldogi utcából vissza az M3-as leágazásáig. A fővárosból érkezve Hatvan városának újkori sziluettjét, kvázi a város homlokzatát a Robert Bosch-gyár hiperperfekt, ezüstfényű, gigantikus high-tech dobozarchitektúrája adja. Ez az ipari táj, ami százharminccal hajtva a sztrádán először feltűnik a városból a szemhatáron. Ennek az indusztriális „városkapunak” szomorú pandantja húzódik a Zagyva és a Hatvan–Budapest-vasútvonal között mintegy három kilométer hosszan és egy kilométer szélesen felszakítva a városszövetet.
A rendszerváltás után szanált ipari zóna rettenetes képet mutatva választja el az Óhatvan-Kishatvan, illetve az Újhatvan városrészeket. Nagyobb részén egykor cukorgyár állt, iparvágányokról rakodták ki a cukorrépát. Mostanra a pályaudvar szocreál műemlék épületén (Nagy Béla Zoltán– Félix Vilmos, 1954-55), a Deutsch család „kristály kastélyán” (1906), egy helyreállított és védett ipari malomépületen, az egykori igazgatósági épületen, az új vasúti felüljárón, illetve a Pro Architecturadíjas buszpályaudvaron (Építész Kaláka, 2010) kívül nincs az irdatlan területen már semmi, ami egy város központi zónájába illenék.
A Boldogi út mente lehangoló képet nyújt. Philipp Frigyes, korábbi hatvani főépítész, aki egyébként 25 éven keresztül Vác főépítésze volt, kezdeményezésére a Napur munkatársai a cukorgyári területre egy új, 4-5 ezer négyzetméteres raszterekbe szervezett rendezési tervet (masterplan) készítettek,
ami a jövőben lehetőséget adhat a majd’ három négyzetkilométeres „barna mező” rehabilitációjára. Történetünk szempontjából ez azért érdekes, mert ez a raszterháló nem pusztán az új csarnok helyét jelölte ki a területen, hanem a csarnok hálós homlokzati plasztikájának is egyik formai előképének tekinthető. Innen már érthető, hogy a fejlesztési területen egyelőre zavarba ejtően kapcsolatok nélkül, magában álló csarnoktömb körül a jövőben intézményi és kulturális fejlesztések sora indulhat majd el, vagyis a jövőben kiépülő városias szövetnek most egyetlen elemét látjuk csak.
Szövegünkben korábban már volt szó Ferencz Marcel építész és tervezőtársai korábbi épületeiről, amelyeknek szerkezeti logikája, vizuális megjelenése közös építészeti géneket mutat. Az új hatvani kézilabdacsarnok racionális szendvicspanel-héjazatában, hatalmas vasbeton tartószerkezeti elemeiben, a homlokzati plasztika dinamikáját megfogalmazó, ki-be húzott mezőkkel ritmizált, szerelt acélszerkezetében a korábbi logikát írja tovább. Belső terében összecsukható lelátói széksorokkal (1000 fő), a tetősíkot felülvilágítókkal megtörő kialakítással, edzésekre egy ipari plasztik függönnyel két részre osztható küzdőtérrel, nagyvonalúan, lazán a tartószerkezetre szerelt gépészeti elemekkel találkozunk, miközben az előtér takarékosan visszafogott, ugyanakkor egy közvetítőfülkének és felső karzatnak is jutott a csarnokban hely.
Zárógondolatként megemlítem, hogy az általam „szótlan ház”-nak titulált csarnok kapcsán a tervezők ihletforrásként, formai analógiaként és a helyszín múltjára utalva egymáson elmozduló kockacukrokról is szót ejtenek, illetve a ki-be léptetett homlokzati acélelemek mozgását a kitörő és a védőfalba visszalépő kézilabdázók mozgásával is rokonították. Egy nagyobb urbanisztikai kompozíció első, új eleme épült meg Hatvanban. Reméljük, lesz folytatás.
A cikk nyomtatásban az OCTOGON magazin 2020/4. lapszámában jelent meg. A lapra ezen a linken tudsz előfizetni.
- Tervezés éve: 2012-2016
- Befejezés éve: 2020
- Nettó alapterület: 2800 négyzetméter
- Generáltervező: Molnár Károly Csaba, Kis Viktória (Animative Kft.)
- Építész tervező: Ferencz Marcel DLA, Détári György DLA (Napur Architect Kft.)
- Építész munkatársak: Nyul Dávid, Holyba Pál (Napur Architect Kft.), Marsal Béla, Takács Ákos (ABMT Kft.)
- Kert- és tájépítészet: Remecki Rita
Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.
