Interjú a DECODE tavalyi építészeti és művészeti fődíjasával.
Az idei lesz a negyedik DECODE díjpályázat fiatal építészek, valamint vizuális és alkalmazott művészek számára. A szervezők október 22-ig várják a pályázatokat, amelynek részleteiről itt tájékozódhatsz. Most viszont feltárjuk picit a pályázat hátterét: a tavalyi építészeti fődíjas Fehér Annával, valamint a művészeti fődíjas Nagy Eszterrel beszélgettünk.
Fehér Anna Ditta: A csönd építészete felé haladok
2020-ban Fehér Anna Ditta Hajlék című munkája kapta a DECODE pályázat építészeti fődíját. Az akkor 26 éves Anna „a felnőtté válás egyik utolsó lépcsőfokán” Megrajzolta „a házat, a házunkat, az otthont”. Korábbi tapasztalatokból indult ki: családi fészek, budapesti albérletek, barátok kanapéja, az egyetem B306-os tanterme, India és egy 60 literes hátizsák. Közben Juhani Pallasmaa mondása járt a fejében, aki szerint a ház a „világban-benne-lét artikulálása”, míg Anna számára „egyfajta második bőr”. A tervezés során költözést is megélt, két nagyon különböző helyszínen: a budapesti albérletében és egy Szentendréhez közeli telken, a hegytetőn, az erdőben sátrazva. A két lakhelyet tereken, mint rétegrendszeren (atmoszférák, funkciók, testhelyzetek) és tárgyakon, mint a hozzájuk való viszonyuk alapján vizsgálta és rögzítette egy-egy érzettérkép formájában.
Nagyon különleges, intuitív tervezésnek tűnik, ahogy eljutottál a végeredményhez. Vannak ennek előképei vagy teljesen a saját utadat járod?
Nagyon szerencsésnek tartom magam, mert olyan emberek, helyek vesznek körül, olyan élményekben volt és van részem, amik bőven ellátnak inspirációval és amikre mind előképekként tekintek. Ezeket néha nagyon konkrétan látom, meg tudom őket fogalmazni, sokszor viszont a tudatalattimban gyűlnek és csendesen irányítják a ceruzámat.
Az egyik legelső konkrét élményem Juhani Pallasmaa A bőr szemei (The eyes of the skin) című munkája, ami még a METU-s tanulmányaim alatt volt kötelező olvasmányunk, és amiért a tanáraimnak nem tudok eléggé köszönetet mondani. Sok-sok évre meghatározta hogy miért szeretek igazán építészettel foglalkozni. Kinyitott egy olyan világot, ahol a látás dominanciája, a digitális eszközök, technikák térnyerése helyett a többi érzékszervre helyeződik a hangsúly, ahol egy kicsit lassabban – Pallasmaa szavaival élve a „csönd” építészete felé – haladhatok.
Ugyanilyen fontosak azok a hónapok, amiket Indiában, a Himalájában töltök nyaranta, a Csoma Szobája Alapítvány önkénteseként. A ‘világvégén’, egy pici faluban élő helyiek évezredes tudása a klímáról, építőanyagokról, az otthon fogalmáról alkotott véleményük, a közös kőpakolás, téglavetés mindig nagyon megérint és feltölt, folyamatosan formálja a világról alkotott képemet.
Ha nagyon konkrétan, épületekként, építészekként kéne az előképeket megfogalmaznom, akkor Yoshiji Takeharát emelném ki, akinek a munkásságával egy kedves barátom ismertetett meg. Az ő épületei egytől egyig az anyagok, terek, levegő és fény intuitív használatáról, nem konvencionális használatáról, a hely szelleméről szólnak. Kicsit furcsák, izgalmasak, megfejtendők, tele vannak élettel, atmoszférával.
A nehezen megfogalmazható oldala az előképeknek azok az utcák, amiket bejárok, akár itthon, akár a világ másik felén, az emberek, akikkel kapcsolatba kerülök, a velem megtörténő sokszor véletlen események. Olyan apró dolgok, mint egy kis repedés az aszfaltban, vagy ahogy a por tapad a cipőre, ahogy a függöny mintája vetül a padlóra, ha rásüt a nap, az autógumi hangja a macskakövön. Ezek engem nagyon érdekelnek és feltöltenek, sokat inspirálódom belőlük.
A saját utamat járom olyan szempontból, hogy ezt a fajta információt ami mindig mindenkinek elérhető, tudatosan használom és kombinálom, ez az út viszont nem gondolom, hogy csak a sajátom. Ahogy a fent említett dolgok előképek, úgy tulajdonképpen nekem azok a tanáraim, barátaim, a helyek is, akiken/amiken keresztül megismertem ezt a gazdag világot.
Másnak is tudnál tervezni ezzel a módszerrel?
Reményeim szerint igen, viszont más keretek között zajlik ez a fajta tervezés. Sokkal lassabb, meditatívabb folyamat, amire nekem is meg kell érnem, a közönséget is meg kell találnom. Akkor tud működni, ha kialakul egy bizalmi kapcsolat, egyfajta intim légkör a tervező és a térhasználó között. A kérdésre a választ tovább árnyalja az is, hogy a diploma után kicsit másfelé sodort az élet. Egy nemzetközi alternatív iskolában tanítok művészetet, vizuális kultúrát, ami hatalmas kihívás és folyamatos inspiráció, tanulás. Egyben azt is jelenti, hogy nem sokat dolgoztam még építészként, nem tapasztaltam eleget.
Ugyanakkor a tanítás arra is rádöbbentett, hogy sokféleképpen művelhet az ember egy szakmát, így főleg arra vagyok most kíváncsi, hogy számomra ez mit jelent. Tervezőként hogyan szeretnék gondolkodni és dolgozni, építésznek szeretném-e magam hívni, vagy tanárnak, vagy annak a millió dolognak ami még érdekel.
Most leginkább homo ludens (játékos ember) szeretnék lenni, kicsit olyan, mint a tervezési metódusom: szemet, fület, orrot kinyitni, játszani, kipróbálni, minden érzékszervemmel magamba szívni ami körülvesz. És persze megtalálni ebben a cinkostársakat, akikkel hasonló projekteken lehet dolgozni és akik talán hasonló élettérre vágynak.
Meg tud valósulni, amit terveztél, vagy egyelőre terv marad?
Már a diplomamunka tervezésekor is az volt a nagyon konkrét szándékom, hogy fel tudjam építeni a saját hajlékom. Azóta a környezet kicsit változott, a cél és az elv viszont nem, így a terv meg tud majd valósulni, reményeim szerint nem is olyan sokára. Szentendre helyett a Dunakanyarban tudtam telket venni, új albérletben lakom, így tovább árnyalódott az életteremről, a szokásaimról, igényeimről alkotott kép is. Nagyon izgalmas visszanézni az első terveket és felvenni a fonalat, felfedezni egy új helyet, átgondolni hogy ugyanúgy élek-e mint két éve, újragondolni bizonyos elemeket vagy rácsodálkozni, hogy van, ami nem változik.
Bordás Péter hogyan értékelte a tervedet, mint kolléga?
Van egy snitt a videóban, amikor a budapesti albérletem kb. ‘80-as évekből ott maradt csipkefüggönyét fújja egy kicsit a szél, rajta millió cetli: a tervezési folyamat rengeteg gondolata, szemben a szomszéd ház portól szürke homlokzata, kicsit besüt a nap, a tévében pedig valószínűleg valami lifestyle reality műsor megy. Még most is emlékszem, hogy Péter úgy jött oda gratulálni, hogy tűpontosan leírta ezt a pár képkockát és azt mondta, hogy az a néhány másodperc gondolkodtatta el igazán, megmozgatott benne valamit. Nagyon jól esett, hogy ezzel kezdtük a beszélgetést, hiszen tulajdonképpen az életem darabjait terítettem ki idegen emberek előtt, ami félelmetes élmény, viszont Péterrel beszélgetve arra is rájöttem, hogy így vagy úgy, ezek a képkockák más életének a részei is lehetnek, mások is tudnak hozzájuk kötődni.
Röviden beszélgettünk még arról, hogy szimpatikus volt neki az alapgondolat megfogalmazása, az a tény, hogy a folyamaton van a hangsúly, a tervezett épület csak egy pár felvillanás a történet végén. Nem áll össze falakká, metszetekké, 3D-s renderekké, hanem éppen annyit mutat meg magából, amennyi szükséges a lényeg megértéséhez. Itt és most éppen elég. Ugyanúgy, ahogy a hajlék nekem.
Nagy Eszter: A pályázatra készülés egy önfeltárási folyamat volt
Tavaly a DECODE művészeti fődíját Nagy Eszter kapta, a Genius Loci című alkotásáért. A munka egy meghatározó életesemény köré szövődött, és egy átfogó folyamatot jelentett. Eszter díszlet-jelmeztervezést tanult, a pályázatában pedig egy személyes tragédiát dolgozott fel: „Édesapám képzőművész volt. Hirtelen halála az alapokig rombolta le az addigi valóságomat, úgy éreztem, hogy nem csak őt hanem az alkotással való kapcsolatomat is elvesztettem. A pályázatra való készülés számomra egy önfeltárási folyamat volt, amely során szembenéztem az eddigi traumáimmal. Ennek a folyamatnak a végterméke egy negyedórás videó performansz, és a prezentációja, amelyek egymás kölcsönhatásából jöttek létre.”
A videóban megjelenő helyszínek olyan állomásai az életemnek, amelyek összekötik a múltat a jelennel, mint például a presszó, ahol dolgozom vagy az étterem, ami előtt összeesett apám. Ezek mind hasonló vonású terek. A munka során a zenének kiemelt szerepe volt, Mike Nylons nyers és lényegre törő remake-je segített eljutni abba az állapotba, amiben ki tudtam adni magamból a dühöt. Az Omega Fekete Pillangó című száma szimbolikus jelentéssel bír számomra, ez szólt a temetésen, ez testesíti meg mindazt, amivel próbáltam megbirkózni a projekt során. Félelmetes és egyben felszabadító élmény volt felkiabálni a szövegét.
Egy személyes traumával néztél szembe a pályázat során. Hogyan élted meg, hogy mások is átérezték ezt, elvégre díjazták a munkádat?
A témaválasztás nem volt tudatos, út közben körvonalazódott. Onnan indult az egész, hogy a nem egészen jól sikerült diplomamunkámmal szeretnék újra foglalkozni. A témát valahogy úgy akartam megragadni, hogy azon keresztül el tudjam mesélni, mi minden történt velem azóta, hogy Budapestre kerültem. Vagyis magyarázatot akartam adni arra, hogy miért nem sikerült úgy a diplomám, ahogy akartam. Zavarosak voltak a gondolataim ezzel kapcsolatban, de éreztem, hogy szeretnék valami személyessel foglalkozni.
Végül magyarázkodás helyett szembenéztem az igazi problémával. Így született meg a „gyászvideó”, amit Borsos Janóval közösen csináltunk.
Ezután készült el a videó prezentációja, amiben az előbb említett munka mellett megjelentek olyan tartalmak, amelyek mentén elkezdtem vizsgálni és feltérképezni azt, hogy ki vagyok én. Nagyon intenzív időszak volt, sok minden a felszínre tört, ezeket próbáltam megérteni, elfogadni, elengedni és lezárni. A leadás után vált teljesen világossá, hogy igaziból mit „engedek ki a kezeimből”. Félelmetes érzés volt, csupasznak éreztem magam.
Mennyire tartod befogadhatónak a stílust, kell-e egyáltalán annak lennie?
Relatív, hogy mit tartunk befogadhatónak. Láttam már olyan dolgot, amit azért tudtam befogadni, mert konkrét volt, de voltam már olyan helyzetben is, amikor a mögöttes, megfoghatatlan tartalom miatt vált valami befogadhatóvá. Számomra az volt a hajtóerő, hogy összegezzem és dokumentáljam a videó létrejövéséhez kapcsolódó mérföldköveket. A prezentáció sokrétű, engem képvisel. Az, hogy ezt a zsűri végül jutalmazta, nagyon megtisztelő számomra, hiszen azt mutatja, hogy érthetővé vált számukra valami ebből az önfelfejtő kaotikus világból.
Segített a DECODE megértetni a saját alkotói folyamataidat másokkal?
Számomra nem az volt a cél, hogy megértessem magam másokkal vagy megmutassam az alkotói folyamataimat, mint módszert, sokkal inkább az, hogy jobban megértsem saját magamat.
Adott-e valamit a DECODE azon felül, hogy – amint a videóban is mondod – „ki tudtad ezt adni magadból”? Min dolgozol most például?
Valóban fontos volt, hogy mindezt ki tudtam adni magamból, de ami ugyanennyire fontos, az a Janóval való kollaboráció. Ő csinálta a zenét és vette fel a videót, közben majdhogynem a pszichológusom is volt, teret biztosított arra, hogy kiadjam magamat, majd segített rendet rakni a zajos gondolataim közt. Ez a biztonság, amit ebben az elfogadásában éltem meg feltöltött és energiát adott arra, hogy az egyéni munkáimban sokkal bátrabb és magabiztosabb legyek. Most az alkalmazott színházi munkák mellett saját tervezésű ruhák készítésével kisérletezem.
További információkat és a többi díjazott bemutatását itt találod.
Fejléckép: a tavalyi díjazottak beszélgetése a díjátadón, fotó: Nagy Marci, Donát Kékesi Photography.
Az idei DECODE díjátadó november 10-én lesz a Faur Zsófi Galériában, ahol a beérkezett pályázati anyagból a szakmai zsűri válogatása alapján 2021. november 11-17-ig kiállítás is nyílik. A november 10-i díjátadó és a kiállítás a virtuális térben is megtekinthető lesz.
Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.
