Dorothea, a történetmesélő

A tervező, Piero Lissoni is részt vett a szálloda hivatalos avatásán

• Szöveg: Bán Dávid
• Fotó: BDPST Koncept
• Olvasási idő: …

Alapvető emberi igény a történetmesélés. De vajon képes egy épület maga is történetmesélővé válni? Piero Lissoni exkluzív épületbejárásán mutatta be, hogy a belvárosi Dorothea Hotel miként tud korszakokon, stílusokon és különböző hagyományokon átívelve történetet alkotni. 

Tavaly novemberben nyílt meg a Vörösmarty tér sarkán, a Vigadó szomszédságában álló három, különböző építészeti korszakot képviselő épület összevonásával a Dorothea luxushotel méretes tömbje, ami az Autograph Collection egyedi megjelenésű, kiemelt minőséget kínáló szállodalánc hazai első tagjaként működik. Maga a tervezési folyamat igen rég elkezdődött, a tulajdonos és a tervező között egy nyolcéves, intenzív együttműködés zajlott, amelynek során a számos párhuzamosan futó, főleg olasz és amerikai projekt mellett Piero Lissoni rendszeresen repült Milánóból Budapestre, hogy minden részletében szemmel kövesse az épületegyüttes fejlődését. Számára az elsődleges kihívást a történelmi belvárosi környezetben álló, különböző építészeti korszakokat és világot képviselő három épület összehangolása jelentette, megfogalmazása szerint megtalálni a közös nyelvezetet a tömböt alkotó elemek között. A kívülről, a ráépített felső szint kivételével az eredeti világot visszahozó megújuló homlokzat mögött azonban lényegesen átalakult az épülete struktúrája.

Portré: Végh László

A tervező számára ugyan fontos volt a történelmi környezet, az épület múltja, de nem a rekonstrukcióra, hanem a meglévő és az újonnan belekerülő elemek közös nyelvezetének kialakítására törekedett. A szálloda, luxuslakások és különböző vendéglátóhelyek alkotta komplexumot alapvetően a nagy fokú funkcionalitás és a kényelem határozza meg, ezt szolgálja a teljes építészete, amely egyben kerüli az öncélú megoldásokat, helyette a teljes őszinteségre törekszik. Ahogy Lissoni megfogalmazta, egy jó koktélt igyekezett megalkotni, amiben a mai elegancia tartalmat ad a múltnak. Elismerte, hogy ebben volt némi kockázat, a koktél akár ízetlen vagy éppen émelyítő is lehetett volna, épp ezért a tulajdonost időnként hosszasan kellett győzködni, de végül egészséges kompromisszum született. (Erről lásd még: „Budapest érzékiségét szerettük volna megmutatni”, interjú Piero Lissonival, OCTOGON, 188.)

Az épületek egybefonásának vezérmotívumát a belső udvar képezi, aminek kialakítását a hagyományos milánói palazzók inspirálták. Itt egy olyan belső teret igyekeztek teremteni, amelyben megtalálhatóak a milánói udvartípusok különböző archetípusai: egy díszes, reprezentatív; egy valamivel egyszerűbb, funkcionalista és egy dús növényzetű, zöld tér. Mivel a szálloda szobáinak egy jelentős része ablakával, erkélyével a belső udvar felé nyit, ezért azt olyan módon alakították ki, mintha egy kávézókkal, bárokkal, teraszokkal belakott park, terecske lenne, amelyre a szomszédos házak ablakai nyílnak. Az időjárás változásaitól pedig mindezt egy magasan elhelyezett üvegtető védi.

Piero Lissoni olyan motívumvilágot vitt végig a teljes belső tervezésen, amely se nem egyértelműen olasz, se nem egyértelműen magyar, de mindkettőből merít. Ugyanúgy épít a magyar és az olasz építészeti, történeti hagyományokra, az ezekből megfogalmazott közös, helyi nyelvezet megvalósításába pedig nagy számban vont be helyi kézműveseket, művészeket, mesterembereket, a felhasznált anyagok java része is hazai. A szobákat, közös tereket díszítő kortárs képeken hagyományos öltözetű nők és férfiak néznek a vendégre, emellett a Breuer Marcell-székek társaságban pedig gond nélkül elfér a népművészeti motívumok ihlette díszpárna. Mindezek azonban kellő arányban, óvatosan adagolva, ne legyen tömény, ne uralja a vizuális összhatást, „a kevesebb több” elvét követve.

Lissoni kihangsúlyozta, hogy minden elemnek értelmet, jelentést kell adni, a szálloda belső tereiben semmi sem öncélú, mindent a funkcionalitás és a közös nyelv köré épített. A főbejárat folyatásából induló főlépcsőház az eredeti kialakítással, de új, szürkés színvilággal lépett szintet az elegancia terén, az előcsarnokban kényszerűen megtartott markáns fal a helyi művészek munkájával kapott új mondanivalót. A tervező említette, hogy napjainkban előtérbe került – az egyébként az emberiséggel egyidős igény – a történetmesélés. A Doroteában nem az épületek történetét szerették volna valamiképpen belecsempészni a belső dekorációjába, hanem a maga az épület a benne meglévő és az oda bekerülő építészeti elemekkel válik törtnetmesélővé. Megjelenik benne egy olasz történet leginkább a palazzók, az élő terek világával; de megjelenik benne egy magyar történet is, ami a Monarchia korszakát idézi. Láthatunk konkrétabb vizuális megjelenítéséket, vagy akár olyan jelzésszerű megoldásokat, mint például a Pavilon étterem gyógynövény- és fűszerfala, amit József Nádor botanikuskertje inspirált. 

A már sokat említett egységes nyelvezet azonban abból a kulturális sokszínűségből áll össze, ami a Monarchiát is jellemezte, Lissoni a helyi örökség megjelenítése mellett az európai hagyományok kihangsúlyozását tartotta fontos küldetésének. A sokszínűség az időbeni korszakokon is végigvonul, a kiegyezés idejétől eljutunk a mába. Az utcai frontra nyíló „hagyományos” szobákban a helyi örökség valamivel hangsúlyosabban jelenik meg – a bejárati ajtókra a Magyar Nemzeti Galéria egyes festményének részleteit nagyították fel –, ugyanakkor a folyosó túloldalán, a belső átriumra néző erkélyes szobák már egy letisztultan modernebb világot képviselnek. A felsőbb szinteken elhelyezett lakosztályok – így például az épület Vörösmarty tér sarkára került elnöki lakosztály – egyedi kialakítást kaptak, számos apró, finoman kidolgozott részlettel.

„Itt minden valódi, semmi sem hamis” – összegzi a Dorotea belsőépítészeti koncepcióját Piero Lissoni. Valódi építészeti minőséget teremtett meg, amely eredhet akár az olasz, akár a magyar hagyományokból, de összességében mégis inkább európai, vagy akár az egyetemes kultúrából, kultúrákból táplálkozik.