Egy pismányi rejtőzködő

Házak párbeszéde. Cikkünk az Octogon magazin 172-es (2021/8-as) lapszámából.

• Szöveg: Kronavetter Zsófia DLA
• Fotó: Danyi Balázs
• Olvasási idő: …

A Pismányban lakni jó. Hiába a perzsa eredetű szerb elnevezés jelentése – megbánó, lemondó –, a déli lejtésű domboldalon nagyon sokat süt a nap, világos, derűs hely. Nem véletlenül volt a szentendrei szőlőtermesztés színhelye, majd a filoxéra pusztítása után a szerbek gyümölcsöse. Az itteni málnának szinte felismerhető az íze, annyi napfényt szív magába. A 20. század eleji képeslapokon még csak néhány nyaralóvilla látható. Az egyiken a távolban kivehető egy szélesebb alacsony és egy keskeny magas tömegből álló épület. Mintha pont ez a tavaly épült ház lenne, ami a valóságban alig látszik ki a fák mögül, a kis toronyból mégis le lehet tekinteni a városra és a Dunára.



A domboldal képe azóta is, szinte egyik napról a másikra változik. Jelenleg a zártkerti nyaralók világa szűnik meg és adja át helyét egy mediterrán típusú családi házak és befektetői lakóingatlanok által dominált zavaros identitásnak. Valkai Csaba házának megismerése nagy öröm volt számomra. Miközben számos ponton kapcsolódik a terület múltjához és jelenéhez, felvázol egy elképzelhető jövőképet is. Megmutatja, milyen építészeti viselkedés lehetne fenntartható a domboldalban, mit hívhatnánk Pismány építészeti karakterének.

A kicsi lépték, a józan logika és önmérséklet, a személyes építészeti részletek egy kerten belül megélhető univerzumot, valami nagyon szerethető közeget hozhatnak létre.

Van még öt-hat ház a közelben, amelyek az olvasatomban testvérek: kicsi épületek, szinte nyaraló méretűek. Az üdülőépületek könnyedségével állnak kertjeikben, enyhén elemelkedve a hétköznapok terheitől. Függetlenül attól, hogy a ’60-as években készült családilag kivitelezett kertiszerszám-tárolók, a ’70-es évek típusterv szerinti hétvégi házai vagy kortárs lakóházak, összeköti őket valami végtelenül racionális logika, megjelenésük szerény, arányos és hivalkodástól tökéletesen mentes. Rejtőzködnek, de rejtőzködésük nem mesterkélt, inkább úgy mondanám, hogy az érzékeny szem veszi észre szépségüket. E rokonszenves házak térképe persze csak egy romantikus építész előtt rajzolódik ki, nincs túl sok köze a mai domináns megrendelői ízléshez. Ennek ellenére egy-egy ilyen ház megjelenése mindig reménykeltő. A sok fecsegő és magamutogató épület között talán épp az ilyen rejtőzködő házakról a legjobb hallani.

Különösen izgalmas, hogy jelen esetben két épületről beszélünk: az alsó már készen áll, a felső pedig épül.

A két ház terve egyszerre, közös hangnemben készült, szolid párbeszédben, de figyelmes távolságtartással állnak majd egymás mellett.

A környék jellemzően organikusan fejlődő infrastruktúrája a szőlőhegyi utak nyomán alakult ki. Gyakran speciális helyzetek jöttek létre, például kicsi gyalogos utak, amelyek felosztott ingatlanok hátsó részeihez vezetnek. Az alsó házhoz is, mintegy első jelként, egy ilyen kavicsos ösvény vezet. A végén monolit beton kapu áll: nehéz, tömör fa ajtó, kis esővédő tető. Nem szokványos kerti kiskapu, inkább dimenziókapu, a finom tervezettség második jele.

A feltáruló kertben szabadon nő a Pilis közeli hegyoldalaira jellemző növényzet, a kapun túli intim világ nem idegen, nem görcsösen tervezett. A ház, melynek elhelyezését és méretét az építési hely határai szabták meg, enyhén besüllyed a lejtőbe, tetősíkja követi a domborzat lejtését, csak a toronyszoba emelkedik ki a tömegből. Ez a meglapulás finoman jelen van a belső térben is: a ház fő tere a völgy kilátása felé fordul, de a hegy felőli hideg fényekkel összeszövi a két kertrészt.

A kert jólesően laza esetlegességével szemben a ház pontosan szerkesztett, mindennek helye van kívül-belül. Tiszták a határok, a funkciók, a helyiségek mérete éppen megfelel a célra. Lényegében kétféle felületet látni, fehér vakolatot és tölgyfát. A helyiségek a beépített tölgy bútorokkal válnak teljessé, meghatározott helye van az ágynak, asztalnak, szekrénynek. A világítás is az egyes terekre szabott, többek között egyedi tervezésű rejtett világítótestekkel. Minimális, de jól kitalált tárolóhelyek vannak: az előszobai pad egyben cipőtároló, a fürdőszobai beszélgető padka szennyestároló, a nappalin végighúzódó szekrények tetején még társasjátékozni is lehet.

A belső helyiségek célszerűsége mellett a nappalival egybenyitható terasz képez tartalék teret, itt jelenik meg a flexibilitás lehetősége, valójában ez a ház középpontja. A tájra tekintő védett, puha padlós tér, a nappali kiterjesztése. Ide fókuszálnak a finoman szerkesztett tömegarányok, oldalán a vízköpő játékos kifolyója, mellette a kertészkedés esszenciális épített ágyása. A praktikus funkcionalitás és a személyes építészeti részletek bája erős rokonságot mutat a modernista nyaralók világával.
 

Egy családi házat inverz módon is vizsgálhatunk: nem csak azt kell látnunk, ami létrejött, hanem azt is, amiről józan arányérzékkel lemondott a megbízó. Ezek közül a legfőbb, hogy a telekről nem lehet autót látni, ami ma már nagy ritkaság.

Egy építész saját háza különleges műfaj, nem csak azért, mert az otthonról való tudatos gondolkodás egészen személyes megfogalmazása, hanem azért is, mert egyszerre van jelen az építész megbízói szerepben tanúsított önmérséklete és a tervezői szerepben gyakorolt önfegyelme.

A feszes kontroll és rendezettség pont azt teszi lehetővé, hogy a kertre, a tájra, a csöndre, és egymásra lehessen figyelni. Távolabb a sűrű városi közegtől, a tájat szemlélve – ha nem is olyan drámai módon, mint a közelben élt Hamvas Béla – a kiszakadás, az elvonulás nézőpontjába kerülhetünk, a kert saját kis univerzumába.

 Még több és nagyobb fotóért katt a képgalériára!