Egymásra nézve

Családi ház Rákosmentén. Cikkünk az OCTOGON magazin 176-os (2022/4-es) lapszámából.

• Szöveg: Martinkó József
• Fotó: Jaksa Bálint
• Olvasási idő: …

Email érkezett az egyik írásban legjobb stílusú, magabiztosan, lendületesen, letisztultan fogalmazó hazai építésztől. A se nem rövid, se nem bántóan hosszú terjedelmű levél tartalmilag ismerős fordulatokat tartalmazott: csíráiban már létező koncepció továbbgondolása; kölcsönös szimpátia és bizalom a megrendelővel; a korábbi tervezői gyakorlatban jellemző költségvetés töredéke. Fontos adat, hogy a családi ház tervezésére rendelkezésre álló telek fekvése, mérete, maga a „külvárosi” helyszín, a majdani ház épített és természeti környezete semmi esetre sem nevezhető inspiráló közegnek. A levélből az is kiderül, hogy a megrendelő és az építész kapcsolata egy korábbi, magazinunk 169-es lapszámának címlapján publikált közös munkájukból eredeztethető, ahol a mostani ház tulajdonosa a kivitelezés egyik irányítója volt.

A T23 villa a természeti környezettel és a telek panorámájával összeépült lírai műalkotássá transzformált, szinte kompromisszummentes, világszínvonalú épület, amihez képest ez a feladat egészen más karakterű: visszafogott alapterületű, kétgyermekes család számára lakóhelyül szolgáló, egy Rákosmentén, a 17. kerületben felépülő, korszerű, de mostanság már átlagosnak nevezhető gépészettel ellátott otthon. Megrendelő és építész bizalmi viszonyán kívül kevés inspiráló támpontot nyújtó tervezési helyzet.
 

Emlékeim szerint társszerzőként, illetve vezető tervezőként Reisz Ádám építész öt-hat családi házát, nyaralóját mutattuk be az elmúlt években. Erős a csábítás, hogy ezek a házak jelöljék ki a kritikai dimenziót, amiben az újabb alkotások is belehelyezkednek, ezekkel töltsük fel a „befogadói horizontot”, ezek az alkotások derengjenek át a szövegszerkesztő megnyitása után kinyíló üres lapon. De vajon így dolgozik-e a tervező? Féltucatnyi, tucatnyi, félszáz épület elgondolás után üres-e a telek, ahova az új felkérés kapcsán az építész megérkezik, vagy ott van vele minden vonal, csomópont, részletmegoldás?

Az alkotás folyamatát leíró beszámolók visszatérő motívuma rögzíti azt a pillanatot, amikor „a nincsből” – a gondolatok, ötletek, félelmek, halogatások, kifogások kusza tömegéből (bizonyos kényszerek hatására) – formálódni kezd „a valami”. Szinte közhely az ijesztően üres papírról, az üres szövegszerkesztő ridegségéről, bekapcsolt monitor halott, kimeredt, hűvös, részvételen csillogásáról, a festővászon holt felszínéről beszélni. Arról a rettenetről, ami az alkotót, szerzőt keríti hatalmába azelőtt, mielőtt az első szót leírja, az első vonalat meghúzza. Van, aki ilyenkor veszekedést provokál, hogy az indulat, a düh rántsa be az alkotásba. Van olyan, aki iszik egy pohárral. Rágyújt, rágyújt sokszor, rágyújt, hogy a kékesfehér füstszellem testének látványából merítsen erőt. Mintha a füst a gondolat teste volna, amit aztán már csak papíron kell, hogy rögzítsen. Vagy a tehetetlenség, halogatás, határidőcsúszás nyomán érzett öngyűlöletből alkot. Vagy képes magában lenyomni a nárcisztikus én cicomatestét felpörgető elmegombocskát, hogy ez a hiperegó csápja végre rányúljon a klaviatúrára, ceruzára, ecsetre, egérre.

A múzsa ugyanis egy zsírszagú menzán dolgozó mogorva szakácsnő, akinek csókja ugyanúgy vastag rántástól cuppanós főzelékre emlékeztet, mint a főztje. Nincs múzsa, nincs ihlet, nincs koncentráció, nincs flow, nincs meditáció, csak véletlen van. Véletlenül az első szó, vagy első vonal betalál. Meggyőzi a szerzőt arról, hogy talán menni fog...

Az alkotás, írás, tervezés első pillanatát kissé karikírozva olyannak gondolom, mint annak a fociedzőnek az öltözőbeli utolsó, kétségbeesett tanácsát, aki már csak annyit képes focistáinak mondani, hogy semmi baj nem lesz, ha az első labdaérintésed sikeres. „Drágáim, fiaim, Lacikáim, Pistikéim, csak az első mozdulatod sikerüljön, csak az az első pöcike. Mindenki úgy szálljon be a meccsbe, hogy az az első találkozása a sportszerrel, az első passz, az első labdalevétel »süti legyen«: utána már Isten vagy Sanyikám, Béla, Jóska. Az eredmény nem számít, csak az az első cselecske, b_d meg!”

Hasonló megélése lehet az építésznek akkor, ha nem pusztán a skiccpausz vagy a tervezőszoftver felülete üres, hanem a tervezés helyszíne is. Szemben azzal a szituációval, amikor a tervezés helyszíne, a telek és a ház urbanisztikai miliője, épített környezete szinte önmagában „megrajzolja a házat”.

Mivel emberek ezrei, családok százai élnek itt, Budapest egyik peremkerületén, amin túl az agglomeráció lassan már önálló identitással bír, hasonló „történelemmel”, megéléssel, mint a város belsőbb területei, szóval, mivel emberek ezrei tekintik a városnak ezt a külső részét is otthonunknak, ezért el szeretném kerülni, hogy a környékkel kapcsolatos megjegyzéseim egyfajta fennhéjázó, sznob, lesajnáló hangnak tűnjenek. Szerkezetileg szakadozott, részben elhanyagolt, ipari vagy egykori ipari zónákkal, vasúti vágányokkal szabdalt Rákosmente, Rákoscsaba kiterjedt családi házas területekkel terpeszkedik az M0-ás felé.

Lehetne a főváros aranytartalékának gondolni, de a helyszínen tett látogatásom során inkább azt látom, hogy divatosnak képzelt lapos tetős „trendi” villák épülnek imitt-amott, de az építési telkek gyakran földutakról nyílnak és ez alól nem kivétel a RAPA tervezői által formált épület telke sem. Eredetileg a család egyszintes házban gondolkodott, de a helyszínen látottak alapján az a megoldás biztosan túlfeszítette volna a lehetőségeket és elépítette volna a házat övező kertrészeket.
 

Több, társtervezőként korábban jegyzett Reisz Ádám-háznál, illetve a T23-nál is jól visszafejthető az a megoldás, ahol az építészek a lakótér különféle funkcióit a ház kubatúrájának felbontásával tisztázzák, illetve követik le. Ez alatt azt értem, ami a Széchenyi-hegyi társasház (143. lapszám) esetében a gyűrődött, hajtogatott síkok alá szervezett lakások közötti határokat jelöli ki, vagy a T23 esetében az egymástól elnyíló tömegekből sejteni lehet.

Itt Rákoscsabán is az egymásra, egymás mellé kerülő hálószobafunkciók, az emeleti közlekedő geometriája, a földszinti nappali, étkező-konyha egymásmellettisége, belső kapcsolatai jól érzékelhetőek a funkcióhatárokat jelző sávok nyomán.
 

Így a kis telken túlságosan is zömöknek ható kétszintes tömeg mintha modulokra, önálló építőkockákra bomlana, ahol még arra is van lehetőség, hogy a ritmizált tömegképlet középső elemét visszaléptetve egy intim, félig belső terasz jöjjön létre. Tovább erősíti a tömb ritmizált felbontását a középső elemeken függőleges irányba lefutó, a külső kérgesített polisztirol szigetelésbe mélyített vágatok. Ha kissé bonyolultnak tűnik ez a leírás, akkor vessünk egy pillantást a háznak a határoló utcák felőli sarkára, ahol egy lecsapást, egy féltetőt látunk a házrész-hasáb tetején.

Könnyű átlátni, hogy a hasábgeometriából való kilépés indoka a tető alatt kiépült lépcső lehet, aminek ferde szögét a ferde levágás is kivetíti a ház homlokzatára, illetve a tömeg egészére. Általában a funkciókat a homlokzatra a nyílászárók ritmusa képes közvetíteni, az alaprajzot kívülről is láthatóvá tenni. Ebben az esetben a hagyományosnak tekinthető ablakkiosztáson túl a hasábok közötti határokat kijelölő, így a hasábokat egymástól ellebegtető keskeny, függőleges ablaksávok láthatóak a házon.
 

Nem pusztán a belső funkciókat rendező, elhatároló, a homlokzaton és a ház tömegében megjelenítő eljárásnak gondolom azt, ami itt történt. Sokkal inkább valami olyannak, ami az épület kontextusáról szól. Mint a fehér, teleíratlan, telerajzolatlan papír, monitor példáján láttuk, a kontextus lehet szellemi és fizikai is. Lényeg, hogy vagy a gondolatok különféle elemei között, vagy az építési szituáció különféle elemei között kapcsolatokat kell teremteni, ami az összetevőket nem nyomja el, hanem továbblépésre ad lehetőséget. Mivel ennek a tervezési helyszínnek valójában nem volt értelmezhető kontextusa, ezért a ház különféle elemei, az összekomponált épületrészek teremtettek önmaguk számára egyfajta belső kapcsolatrendszert, önmagukra irányuló, de önmagukból épülő kontextust. Játszunk még el ezzel a gondolattal egy kicsit. Ha összehúzzuk a szemünket, akkor nem egy darab családi házat látunk, hanem sűrűn egymás mellé épített fehér toronyházakat, egy metropolisz kicsinyített mását. Hasonló karakterű, mégis némiképp egymáshoz képest különböző nagyvárosi emeletes házakat – kapcsolat egymáshoz képest, kapcsolat egymásra nézve.