Ismét egy ikonikus alkotó távozott
89 éves korában elhunyt Kévés György, Ybl- és Kossuth-díjas magyar építész, a Magyar Építőművészek Szövetsége és a Magyar Művészeti Akadémia tagja, a Nemzet Művésze. A posztmodern jeles alkotójától, az építészeti közélet kiemelkedő szervező egyéniségétől, konzekvens gondolkodótól korábbi cikkünkkel búcsúzunk, melyben egy kevéssé ismert, mára jelentősen átalakított házát mutattuk be. Kévés György mátyáshegyi nyaralója inkább a betonszobrászat kategóriájába tartozik, mégis maradéktalanul megfelel a funkciójának.
Kévés György mátyáshegyi Losonczi-villáját 1970-ben kezdték építeni, és 1972-ben a müchneni olimpia után, onnan hozott felfújható bútorokkal avatták fel. 1968 és környéke Európában, nyugaton és keleten egyaránt a megcsontosodott rendszerek elleni lázadás jegyében telt, csak míg keleten a pártdiktatúra, nyugaton a sznob kispolgári lét váltotta ki a fiatal generáció haragját.
Kévés szakmája folyton lázadó, soha meg nem alkuvó fenegyereke volt. Zsigerből gyűlölte a doktrínákon és előírásokon alapuló, „megmondó” rendszereket, és munkájával éles kritikát fogalmazott meg az agyatlan feladatteljesítéssel szemben. Munkával lázadt: rendkívül termékeny alkotó, aki a kötelező állami tervezőintézeti állása mellett elsőként foglalkozott magántervezéssel már a hatvanas évek végétől, Ybl-díját is ezért kapta 1973-ban. Emellett kivitelezéssel, majd a rendszerváltás után ingatlanfejlesztéssel is foglalkozott, saját galériát működtetett és könyveket adott ki.
A Mátyáshegyen épült házban a betont, mint plasztikusan formálható építőanyagot használja fel egy átlagostól eltérő építészeti vízió kiteljesítésére. Mindezt nem narratív módon, a természet formáit másolva, hanem szigorúan elvont geometrikus formákkal, igazodva a korszak progresszív szobrászati szemléletéhez. Talán a geometrikus megközelítés teszi, hogy a formadominancia nem járt a funkció megerőszakolásával, ahogyan az történt később például egyes magyar organikus épülettel.
A villát nem Losonczi Pál akkori párt-tótumfaktum, hanem egy nyugatról becsempészett szövetekből a kor elitjének dolgozó úri szabó építtette, az akkor még erdő borította elhagyott domboldalban. Az illető a magánmunkákból (is) élő, tehát a szocializmusban is létező tehetős réteggel kapcsolatban álló Kévés ismeretségi köréhez tartozott, és abszolút szabad kezet adott az építésznek, aki élt is a lehetőséggel. A zsaluzatot egy idős, tapasztalt ácsmesterrel maga a tervező állította össze. Mivel a szabómester a márkás öltönyöket a nyugaton szereplő sportolók segítségével az országba juttatott szövetekből készítette, nem meglepő, hogy a zsaluzatot az olimpián győztes magyar vízilabda válogatott tagjai segítségével bontották le. A formai inspirációt a tervező vallomása alapján progresszív szobrász barátainak munkái jelentették, és persze a konstruktivista építészet. Kévés szintén magánmegbízásként tervezett esztergomi irodaépületét, az Esztergomi Tökházat is előzményként említi.
A meredek domboldalban elhelyezett ház alsó szintje az utca felől láthatatlan, a kert és a panoráma felé azonban nagy fedett terasszal nyílik meg. A második, bejárati szinten mosdó, konyha és nappali kapott helyet, az utóbbiból ismét terasz nyílt. A harmadik szint voltaképpen galéria, ide került a háló. A három szint között csigalépcső biztosította az összeköttetést. A közösségi terek megvilágítását az épület oldalhomlokzatain húzódó, a dunai panorámára néző sávablakok biztosították, a galériából kerek ablakok nyílnak. A terasz korlátja maga az ívesen felhajló födém. A korabeli fotókon látható felfújható bútorokat szintén a vízilabdások juttatták az országba, akik a nem mindennapi buli keretében tartott megnyitónak is díszvendégei voltak, sok más művész-hírességgel együtt. Az emeleten nem volt szükség ágyra, az öntött tér maga volt a bútor. az egész épület a csodás panorámára volt komponálva, amit Kévés pontosan kiszerkesztett.
|
A büszke tervező felajánlotta művét publikálásra a Magyar Építőművészetnek, de a főszerkesztő, megrémülve a Losonczi névtől nem merte lehozni. A nemzetközi sajtóban azonban megjelent, „a fantáziának olyan frissességét mutatja, mellyel ritkán találkozunk Kelet-Európa bármely részében” – méltatta Udo Kultermann, a Washington University professzora. A Csigaháznak becézett bizarr szobor mégsem volt olyan szerencsés, mint a szombathelyi parkban rejtőzködő társa, jelenlegi tulajdonosa a felismerhetetlenségig átépítette – bár épp összetéveszthetetlen részletei miatt nyomokban mégis felismerhető.
|
|
  |
Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.
