A 18. Velencei Építészeti Biennálé tapasztalatai
Hamarosan bezárja kapuit a 18. Velencei Építészeti Biennálé. November 26-ig még megtekinthető a nemzetközi seregszemle, erre buzdítunk mindenkit biennálé-tematikus cikkeinkkel. Szerzőnk, Gollob Lilla a megnyitás után, az OCTOGON magazin 184-es (2023/4-es) lapszámában foglalta össze véleményét, elsőként ezt a személyes beszámolót olvashatjátok. Hamarosan pedig jelentkezünk Zöldi Anna írásával, aki a Giardini nemzeti pavilonjainak építészeti bemutatásával illusztrálja, miképp igyekeztek a különböző nemzetek a pavilonok megjelenésével is reprezentálni identitásukat a nemzetközi porondon.
Választás a párhuzamos történetek, ötletek, kontextusok kaleidoszkópjából, amelyek korunk kérdéseire hivatottak válaszokat adni. Erről (is) szól a Biennálé élmény.
A Velencei Építészeti Biennálén sétálva olyan érzés kap el, mintha az építészet és kultúra iránt érzékeny felnőttek vidámparkjában lennék. Tele színes-szagos, lenyűgöző, elgondolkodtató, felkavaró, néha érdektelen, vagy éppen bosszantó kiállítások dömpingjével. Végtelen mennyiségű információ és vizuális behatás két velencényi területre sűrítve, a Giardini kert nemzeti pavilonjaiba és az Arsenale hatalmas, egykor indusztriális területére. Az összes kiállítást mélységében befogadni két nap alatt lehetetlen vállalás. Az pedig, hogy kinek min akad meg a szeme, ki mit visz haza magával, egyáltalán mit vár a világ vezető építészeti eseményétől, elkerülhetetlenül szubjektív.
A lettek idei pavilonja, a TCL könnyedén és humorosan reflektál erre a szupermarketszerű konstrukcióra, a Biennálé jelenségére, ahol minden ország évről évre újabb kulturális produktumokkal rukkol elő. Ezek a termékek egyrészt tartalmasságukban, másrészt vizuális húzóerejükkel próbálják megragadni a fogyasztók figyelmét. A lett kurátori koncepció azt fogalmazza meg, hogy egyik termék kiválasztása a másik helyett megfontolást igényel. Ilyenformán pedig az individuumban lezajló tudatos és tudatalatti döntési folyamatok számítanak leginkább. Választás a párhuzamos történetek, ötletek, kontextusok kaleidoszkópjából, amelyek korunk kérdéseire hivatottak válaszokat adni. Erről (is) szól a Biennálé élmény.
Az idei történet keretét Lesley Lokko, a kiállítás ghánai-skót származású főkurátora vázolta fel. A „Laboratory of the Future” címre keresztelt kiadás két meghatározó témája a dekarbonizáció és a dekolonizáció.
Reflexiók az ökológiai krízis, a társadalmi egyenlőtlenségek enyhítésére és az Európa-központú felfogás újradefiniálására.
Az Arsenale központi kiállítása 89 résztvevőjének több mint fele Afrikából vagy az afrikai gyökerű diaszpórából származik. A nemek aránya rendhagyó módon fele-fele. A cím laboratórium jelzője komplex kérdésfelvetésekre és kutatásalapú kiállítások kidolgozására ösztönözte a 63 nemzeti pavilon kurátorait és építészeit. Olyan húsbavágó dilemmák kerültek központba, mint például:
- Hogyan lehet élő gombából építkezni (belga pavilon);
- Hogyan lehet újragondolni a csatornázási rendszereket, és vízgyűjtőként használni az év felében üresen álló pavilonok tetejét (holland pavilon).
- Hogyan tudnak a tengerparti városok, mint Koppenhága vagy Velence, természetalapú tervezéssel alkalmazkodni az emelkedő vízszinthez (dán pavilon).
- Hogyan válhat egy épület hosszú távon szerethetővé, ami hozzájárulhat ahhoz, hogy érzelmi és építészeti szempontból is fenntartható maradjon (japán pavilon).
- Milyen hatása van az épületbontásoknak, és van-e egyáltalán szükségünk új épületekre (török pavilon). Hogyan befolyásolja városaink látképét az, ahogyan az ételeinket előállítjuk (spanyol pavilon).
- Hogyan lehet ma Közép-Kelet-Európában megélni az építészeti szcénában (cseh pavilon).
- Hogyan mérhető az építészet és az egyes épületek emberekre gyakorolt hatása (szingapúri pavilon).
  |
Az egyik legmeghatározóbb „gag” számomra a németek „Open for maintenance”-koncepciója. A közreműködő kurátorok és építészek szándékosan nem kiállítást terveztek, hanem egy organikusan alakuló infrastruktúrát. Egy olyan műhelyteret, ami a javítás, a karbantartás és a körkörös építészet elveit mutatja be. Kiindulásként megtartották a pavilon tavalyi Képzőművészeti Biennáléról megmaradt állapotát: Maria Eichhorn „Relocating Structures” intervencióját, ami több helyen felbontotta az épület belsejét, megmutatva azokat a sok esetben megkérdőjelezhető társadalompolitikai rétegeket, amelyek az évek során rárakódtak.
Ezt a kontextust töltötték meg aztán a 2022-es Velencei Biennálé több mint 40 nemzeti pavilonjának megmaradt installációs elemeivel, aktívan rendszerezve és újrahasznosítva őket.
A projekt a helyieket is bevonja. A tömegturizmus és a biennálék hatására ugyanis a hétköznapi élet egyre inkább eltűnőben van Velencében, vele együtt pedig a karbantartási hálózatok is szűkülnek. A pavilonban zajló műhelyprogram során diákok segítenek a civil társadalom számos csoportjának a város szociális infrastruktúráinak javításában és gondozásában. A helyszínen dinamikus, kötetlen, a kiállítások fennköltségétől homlokegyenest különböző atmoszféra fogad. Az emberek kávét főznek, barkácsolnak és feszélyezettség nélkül tapogatják a felstószolt anyagokat, a letűnt kiállítások, „lejárt produktumok” maradványait.
Szintén a helyiek életének szűkölő terére hívja fel a figyelmet az osztrák nemzeti pavilon, miközben a Biennálé intézményét is kritizálja. A „Participation” azt mutatja be, hogyan terjeszkedett évről évre a Biennálé Velencében, egyre inkább kiszorítva a helyieket saját városukból. Az Arsenale például mára az óváros majd egytized részét elfoglalja. Ráadásul nem csak értékes területet vettek el Velencétől, hanem az évek alatt teljesen exkluzívvá tették az eseményt, annak ellenére, hogy az első Építészeti Biennálénak 1975-ben konkrét célja volt, hogy a velenceiknek és a laikusoknak is nyitottá tegyék.
Mivel az osztrák pavilon épp a Giardini északkeleti határán található, a koncepció lényege az lett volna, hogy a szimmetrikus épület egyik felét összekössék a szomszédos negyeddel, involválva az ott lakókat. A Biennálé azonban megvétózta ezt az ötletet, így az osztrák kiállítás még élesebb kritikaként jelenik meg az elbarikádozott, sehova sem vezető összekötő híddal.
A projekt elkaszálása még visszásabb annak fényében, hogy az esemény honlapján elsők között olvasható, hogy idén a változás fényében a szervezők a Biennálé létjogosultságát is megkérdőjelezik, fenntarthatóbb működési stratégiákat kialakítva. Azt gondolom azonban, hogy önkritikus diskurzus témájának a költségvetés és a szén-dioxid-kibocsátás csökkentése mellett az esemény helyiekre mért negatív hatásának is részének kéne lennie.
Az építészetnek sokféle értelmezése van. Egy Archdailyn 2019-ben publikált cikk például 121 definíciót gyűjt csokorba. Az idei Biennále főkurátori koncepciója – és az említett pavilonok –
az építészet mint szakterület kiterjesztett definícióját igénylik.
Egy olyan megközelítést, aminek kapcsán az építészet nem csupán az egyes épületeket foglalja magában, hanem egy bonyolult és szövevényes rendszert, egyfajta proaktív attitűdöt, ami az élet legkülönbözőbb területeire van hatással, és ami nem különíthető el a társadalom dinamikáitól. Egy erre reflektáló idézet olvasható például a belga pavilonban: „So an animal, a thing is never seperable from its relations with the world: The interior is only a selected exterior, and the exterior, a projected interior.” (Tehát egy állat, egy tárgy sohasem függetleníthető a világgal való kapcsolatától: a beltér csupán egy kiválasztott kültér, a kültér pedig egy kivetített beltér. – ford. G. L.)
  |
Ezt a hozzáállást kritizálja Patrik Schumacher, a Zaha Hadid Architects igazgatója. A Facebookon közzétett „Venice Biennale Blues” című bejegyzésében „építészetellenes biennálénak” nevezte az eseményt, ahol a nemzeti pavilonok az építészeik bemutatása helyett a kiállítási teret intellektuális-művészi célzásokhoz használták fel erkölcsi kérdések megválaszolására. Ezáltal szerinte a diszciplína diszkurzív önmegsemmisítésének lehetünk tanúi Velencében, ahol
minden téma fontosabb és sürgetőbb, mint maga a „nagybetűs építészet”.
Mivel Schumacher bevallottan 12 pavilon után feladta az idei Biennálét, nem jutott el a magyar pavilonhoz, ami viszont elvárásaival összhangban, a többiektől eltérve egy konkrét épületet mutat be. A „Reziduum, avagy Az Építészet Frekvenciája” című kiállítás Ferencz Marcel (Napur Architect) által tervezett új Néprajzi Múzeum épülete köré szerveződik. Objektív értékeléséhez elsősorban nehéz elvonatkoztatni a ténytől, hogy a választott téma, a Néprajzi Múzeum épülete és a Liget-projekt, aminek keretében megvalósult, szorosan összefonódik a magyar kormány politikai érdekeivel. Vincze Máté, a Kulturális és Innovációs Minisztérium helyettes államtitkára a kiállításon elmondott köszöntő beszédében például kihangsúlyozta, hogy Magyarország második aranykorát éli a Liget-projekt és a kormány kultúraprogramjának köszönhetően. Ezen állítás vitathatósága mellett
Schumacherrel ellentétben sokkal izgalmasabbnak és a jövő szempontjából előremutatóbbnak tartom azokat a pavilonokat, amelyek az építészetről komplexebb módon, a társadalom szerves részeként gondolkodnak.
Mégis, ezeket az ellenérzéseimet kint hagyva igyekeztem belépni a magyar pavilonba, ahol egy igényesen kivitelezett, harmonikusan berendezett tér fogadott. A kiállítás legizgalmasabb része egyértelműen a két, zenével foglalkozó terem, ahol felsejlik egy elvontabb gondolatmenet: építészet és zene egymásra hatása kortárs kapcsolatot képezve azzal, ahogyan Goethe az építészetre megfagyott zeneként utalt.
A projekt kiemelt alkotása Mátrai Péter építész-zeneszerző Hanghengere: egy kortárs hangszer, ami az építészet hangjait szólaltatja meg. Hasonlóan érdekes audiovizuális szempontból a hátsó terem, ahol a Néprajzi Múzeum homlokzatának karakteres pixel ornamentikájára komponált zenét Mátrai. A kékes fénnyel megvilágított fémpanelek lebegő hatást nyújtanak egymás mögött, szép egyveleget alkotva a zenei aláfestéssel. Ebben a térben állva fogalmazódik meg bennem, hogy ha már a múzeum épülete a téma, mégis, állhatna az egész pavilon ilyen, vagy ehhez hasonló immerzív terekből építészet és zene frekvenciáján. A teljes falszakaszt beborító, marketing szagú QR-kód matricát és az előtérben installált Liget-projekt makettet például feltétlenül beáldoztam volna ezért cserébe.
Összességében azt gondolom, hogy a Velencei Biennálé nem hivatott konkrét épületeket bemutató expóként működni. Sokkal inkább problémák és gondolatok korlenyomataként azzal kapcsolatban, hogy a különböző nációk hogyan gondolkodnak a jelenünket és a jövőnket érintő kérdésekről.
Ebben pedig az építészetnek gyakorlati, de egészen elvont szerepe is lehet. A 18. Építészeti Biennálé ilyen értelemben nem építészet-ellenes, csupán komplexebb módon gondolkodik az építészet diszciplínájáról. Ebbe a definícióba pedig véleményem szerint az olyan „anti-pavilonok” is beletartoznak, mint mondjuk az izraeli projekt, ahol nemes egyszerűséggel befalazták a saját épületüket a 4. ipari forradalomra és az Izraelben gombamód szaporodó adatcentrumok átláthatatlan működésére utalva. Beletartozik ebbe a definícióba az az Arsenaléban megtekinthető dokumentumfilm is, amelyben az őslakos kultúrkör első columbiai egyetemének kiépítése nem feltétlenül a fizikai, hanem a mentális építkezésre utal. Vagy azok a kézműves technikával készült hatalmas textil alkotások is, amelyek különböző aspektusokból reflektálnak arra, hogyan élünk együtt a múltunkkal, jelenünkkel, kulturális gyökereinkkel és egymással.
Ilyenformán a 18. Építészeti Biennálé a maga ellentmondásaival együtt – lásd az osztrák pavilon konfliktusa, vagy az, hogy a fenntarthatóság hangsúlyos hirdetése ellenére a legtöbb pavilon megnyitóján túlnyomórészt csak egyszer használatos műanyag poharakban kínálták az innivalót (ebből a szempontból pozitív ellenpélda volt a magyar pavilon) – beváltotta személyes elvárásaimat, és majd’ egy hónap távlatában is bőven nyújt táptalajt az elmélkedésre.
Az OCTOGON magazin 184-es (2023/4-es) lapszámában a 18. Velencei Építészeti Biennálé mellett a BIS Építész Iroda tervezte Verno House-ról, a veszprémi Szent Mihály Főszékesegyház műemléki megújításáról, és a FOKA-öbölben épülő Danubio lakóparkról (T2.a Építésziroda) is olvashattok..
Magazinunkra itt lehet online előfizetni.
Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.
