Az OCTOGON online szeptemberi témája a digitális világ és az építészet kapcsolata.
Vajon egy minden ízében az anyaggal bensőséges kapcsolatban álló műfaj hogyan reagál a minket körülvevő világ elanyagtalanodására? Az utópiák megvalósulásának, vagy a valóság utópiává foszlásának leszünk-e tanúi – ha nem is mi, de az utánunk jövő, alfától omegáig sorakozó generációk szülöttei? Szeptemberben az OCTOGON online a létező és nemlétező határvidékét (is) kutatja.
A digitális világ a magától értetődő gyakorlati felhasználástól a filozófiai vonatkozásokig a lehetőségek széles spektrumát kínálja az építészet számára. Fontos, hogy különbséget tegyünk építés és építészet között – a digitalizáció jelenléte az építészeti működés területén többek között éppen ezt a különbséget nyomatékosítja. Az építés a szükségletek kielégítése, építészetté akkor válik, ha az épület megjelenésével ki szeretnénk fejezni valamit – hogy mit, annak úgyszintén nagyon széles a spektruma az építészettörténet különböző korszakaiban. Egyelőre még nem világos, hogy a digitalizáció megjelenése alapvetően új fejezetet nyitott-e ebben a történetben, vagy csupán tovább írja azt.
Annyi mindenesetre biztos, hogy rövid múltja során fokozatosan hódította meg az építész szakma területét: első körben szimplán a tervfeldolgozást/ábrázolást megkönnyítő eszközként jelentkezett, majd fokozatosan fejlődött a láttatás irányába, a megbízókkal történő kapcsolattartás legfontosabb eszközévé vált. Óriási előrelépés a BIM rendszer használata, amely az épület minden részletre kiterjedő 3D-s virtuális modelljében lehetővé teszi a különböző szakági tervezők együttműködését, a komplex tervezés összehangolását. A digitális világ pillanatok alatt nélkülözhetetlenül beépült az építészeti praxisba, és óhatatlanul megváltoztatta a térrel kapcsolatos tapasztalatokat és elképzeléseket, végső soron az építészeti látást magát – bár ennek tudományos vizsgálata még szintén várat magára, de kizárt, hogy hatástalan maradt.
A digitális tervfeldolgozás meglepően rövid, alig néhány évtizedes múltja elválaszthatatlanul összeforrt a magyar szellemi teljesítménnyel. A Graphisoft által kifejlesztett Archicad igazi hungaricum, most már huszonsokadik variációjánál tart, de első perctől fogva professzionálisan ötvözi a felhasználói szempontokat és az építészeti gondolkodás komplexitását. Saját első tapasztalatom a kezdeti ijedtségből, és a kézi rajzolás iránti szenvedélyemből fakadó elutasítás után, hogy már az akkori, ősi, 7.0 verzió fantasztikusan leképezte az építész agy 3D-s működését. A Graphisoft vezetőjével, Bojár Gáborral készített interjúnkban igyekszünk körbejárni a témát, és faggatózunk a jövő kilátásai felől is.
  |
A ceruza kontra digitális ábrázolás óhatatlanul megváltoztatja az építészeti látást, gondolkodást – ezt mindannyian tapasztaljuk. Tény, hogy mást sugall a kézzel húzott vonalak poézise, misztikája – erről is szólt a FUGA Az építészeti rajz is műalkotás című nagyszabású gyűjtése, vagy a Velencei Építészeti Biennálék történetében szerintem máig legsikeresebb magyar kiállítás, a 2010-es Borderline Architecture, amely címével ugyanakkor azt sugallja, hogy a vonal pusztán kapocs a ház és az idea között. Hogyan gondolkodnak erről a hazai építészet klasszikus generációinak tagjai, akik mindkét eszközt – a kézi és a digitális vonalat is – alkalmazták pályájuk meghatározó szakaszában? Erről szól majd szeptemberben olvasható összeállításunk.
A digitális tervezéshez hasonlóan „agymosó” hatású – bár még kevés adat van a működésére – a virtuális terekben történő mozgás, a számítógépes játékok téri világa. Az a generáció, amelyik már a monitor elé született, most jön ki az egyetemről – érdemes utána járni az ő téri tapasztalataiknak is.
A számítógéppel készült látványterv leginkább azzal borzolja az építészet laikus fogyasztóinak kedélyét, hogy mennyiben felel meg a valóságnak – olykor valóban kevéssé. Anno azt mondtuk, a papír mindent elbír, ez a monitorra még inkább igaz, és figyelmeztet az építés fizikai korlátaira. Mindez azonban nem veti vissza a látványtervezés robbanásszerű fejlődését, ma már nem csak behatolhatunk és megbízónkkal, társtervezőinkkel közösen barangolhatunk a sokdé-s modellekben, de VR szemüveg segítségével valóban be is hatolhatunk a nem létező terekbe, és valódi térélményben lehet részünk. Speciálisan a látványtervezésre szakosodott irodák sokasága működik a piacon, közülük mutatunk be néhányat és faggatjuk a terület kihívásairól és lehetőségeiről. Feltörekvők sorozatunkban pedig a Pyxis Nautica tervezőit mutatjuk be, akik előszeretettel alkalmazzák a kortárs technikákat.
Digitalizáció ide vagy oda, az építészet alapvetően anyagi gyökerű, és formai téren meglehetősen konzervatív, még technológia váltások során is nehezen válik meg az esetleg már rég nem használt anyagból adódó formák alkalmazásától. Példa erre bőven akad az építészettörténet legkülönbözőbb korszakaiból: a klasszikus ókori építészet kőből alkotott tektonikája a növényi anyagú építés formáit őrzi, csakúgy, mint a 19. század végén az öntöttvas és acél a klasszikus építészet formáit. Az anyag korlátot jelent az építészeti fantázia szárnyalása számára, a technológia fejlődése pedig felszabadítja az építészetet az anyag béklyói alól. A digitalizáció ennek határait tágítja a végtelenbe, olyan formák megvalósulását teszi lehetővé, amelyekről pár évtizeddel ezelőtt csak utópiaként álmodhattunk. A gépi programok megjelenése persze felveti a sematizálódás veszélyét, ugyanakkor az algoritmusok alkalmazása új távlatokat nyit a tervezők előtt, ahogy azt a parametrikus építészet példái mutatják – ezekből is közlünk válogatást az irányzat hazai rajongóinak kommentárjaival kísérve.
Az utópiák a felvilágosodás óta kedvelt témái az építészetnek, Étienne-Louis Boullée gömb alakú Newton síremléke, a magyar származású Yona Friedman lebegő városai, a szintén magyar Zalotay Elemér utópisztikus elképzelései, vagy épp a friss Prima Primissima-díjas Bachmann Gábor munkái ma már gond nélkül megvalósulhatnának. A csavar ott van, hogy a digitális technológia és grafika révén már szinte nem is fontos, hogy megvalósuljanak: az új virtuális világ, a metaverzum azzal kecsegtet, hogy magunk mögött hagyhatjuk a valóságot, és valós életet élhetünk a virtuális térben is. Ez, bevallom, számomra már kicsit ijesztő kilátás, de kétségkívül izgalmas épületszerű képződményeket eredményez, amelyek megjelenését már sem a tektonika, sem más anyagi korlát nem befolyásolja.
Ez felveti azt a még utópisztikusnak tűnő, ám nem minden alapot nélkülöző kérdést, hogy szükség van-e egyáltalán valóságos terekre, vagy elég egy sematikus burok, ami védelmet nyújt az időjárás viszontagságai elől, és amelyet digitális eszközök segítségével bárhogyan felöltöztethetünk. Filmek sora mutat ilyen helyzeteket, a Felhőatlasz vagy a Black Mirror már más aspektusban is jó jósnak bizonyult – sajnos. A filmek amúgy is jó előképek, az Eredet (Inception) képsorai az építész által in situ álmodott és azonnal a semmiből felépülő világról felejthetetlenek. Olvasóinkat meglepjük a sötétedő őszi napokra egy olyan film-válogatással, amelyben a különleges építészeti megoldásoknak kulcsszerep jut.
De hiába a teljes elanyagtalanodás az élet minden területén, az építészeti termék egyelőre megmaradt annak, ami: alapvető szükségletnek. Minimum fal és tető kell a túléléshez, és ez a világ sok területén még mindig komoly kihívásként jelentkezik. Az elképesztő formavilágú, korlátokat és határokat nem ismerő építészet mellett ugyanolyan erős hangsúlyt kap a másik oldal: a szerény, racionális építészet, amelynek nincs klasszikus, a közönséget magával ragadó esztétikája. A társadalom szükségleteit szem előtt tartó építész nem formákat álmodik, a forma a működés logikus következménye – ezt a felfogást amúgy a ma sokat szidott modernizmus hozta be a szakmai gyakorlatba, csak később túl mereven alkalmazta. A valódi humán szükségletek pontos felderítéséhez és elemzéséhez jó segítséget adnak a generatív tervezés digitális eszközei, amikkel például az időjárási, vagy használati, forgalmi körülményeket modellezik. A digitális tervezésnek ez a kevésbé látványos, ám annál fontosabb oldala, ahol az építés praxis és nem művészet. Joggal kérdezhetjük ezek után, hol itt a művészet, hol a filozófia? Jelen van az is, néha erőltetett formában, a kocka sematizmusának filozófiai továbbgondolásával, és jelen van az egyre inkább teret hódító spekulatív építészet formájában, a térről szóló elvont gondolkodásban.
A vágy azonban sosem szűnik meg az anyag után, ezt mutatja a konkrét építés erős hangsúlya az építészeti képzésben, és a laikusoknak, gyerekeknek szervezett közösségi építőtáborok, programok népszerűsége. Úgy tűnik, kell a taktilis élmény, és bár előttünk áll az ijesztő perspektíva – a négy fal között álmodni az életet – amíg van Legó és bunker az erdőben vagy az asztal alatt, az építészet életben marad, és a tér fizikai megtapasztalása élményforrást jelent utódainknak is.
Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.
