Januári témánk 2023-ban a műemlékvédelem.
Műemlékvédelem – ingoványos terep. Az OCTOGON online januárban – az OCTOGON hagyományos évi első, műemlékes számához igazodva – az építészeti hagyaték kérdéseivel foglalkozik. Nem rejtve véka alá a műemlékgondozással kapcsolatos szakmai vitákat, arra igyekszünk koncentrálni, ami vitán felül érték és megőrzendő, legyen akár többszáz éves, akár a huszadik század épített öröksége.
A műemlékvédelem fogalma korántsem tekint vissza olyan hosszú múltra, mint azok az épületek, amelyek megőrzésére vállalkozik. Hosszú évszázadokon keresztül nem volt értelmezhető maga a fogalom sem. Az építményeket használták, ha szükség volt rájuk, karban tartották, ha nem, akkor anyagukat újrahasznosították. A fennmaradásukról a gyakorlat gondoskodott, nem fűződött a megőrzésükhöz különösebb ideológia. Amikor a hozzájuk fűződő kultusz, funkcionális igény megváltozott, habozás nélkül használták kőbányának a legmívesebb épületet is – a Colosseum köveit sok római palotában fellelhetnénk. Nem volt persze ritka a szándékos pusztítás sem, katonai, hatalmi, vagy ideológiai, vallási okokból.
Ma már másképp gondolkodunk a múlt anyagi hagyatékáról. A változás a 19. században kezdődött, amikor az egyre inkább anyagi fókuszú nyugtai civilizáció kezdte azt érezni, hogy valamit elveszít azzal, ha nem őrzi meg anyagában is a múlt emlékeit. Eleinte mű romokat építettek, aztán letűnt korok stílusát imitálták, majd egyre inkább tért hódított a pontos és hiteles rekonstrukció, míg a huszadik század derekán el nem jutottunk oda, hogy a műemlékvédelem tudományosan megalapozott szakterületté vált.
Közben megszületett egy gyökeresen új, és a történeti építészetet tudatosan elutasító stílus, a modern, amely az építészek számára feladta a leckét a műemlékvédelem terén is. A sokat emlegetett Velencei Charta, amely a hatvanas évektől a huszadik század végéig a műemlék-helyreállítás bibliájának számított, azt mondta ki, hogy
csak az rekonstruálható, amiről megbízható, hiteles adatunk van, minden egyéb kiegészítésnek a mindenkori kortárs építészet nyelvén kell megszólalnia.
Ezen az elven számos izgalmas építészeti beavatkozás született, melyek ma már saját jogukon is megőrzendő értéknek számítanak.
A 21. század új fordulatot hozott, megnőtt a nosztalgia a múlt iránt, nem utolsó sorban a huszadik század történelmi traumáinak hatására. Felerősödött a tendencia, amely az elszenvedett sérelmekért, a háborúk és egyéb történelmi kataklizmák okozta fizikai pusztulásért abban vélt kárpótlást látni, hogy újraépítette a hajdani fizikai környezetet. Csakhogy az emlékezet csalóka, mind az egyéni, mind a kollektív memória szépít, hisz magának a nosztalgikus emlékezésnek is éppen ez a célja: csak a szépre…
A klasszikus műemlékvédelem szakemberei az igazolható hitelesség álláspontjáról borzadva szemlélik a születő régi-új épületeket, a közönség imádja őket, az építészek pedig egyensúlyoznak a két pólus között. Eközben a múlt értékeinek megőrzése – köszönhetően többek közt a vázolt nosztalgiának is – sokkal erősebb, mint bármikor, és ennek jónéhány olyan épület köszönheti megmenekülését, amely egyébként nem élvez műemléki státuszt.
Külön kategória a huszadik század modern építészeti hagyatéka, amely nem pusztán esztétikai, hanem komplex műszaki problémákat vet fel. A korszerű építéstechnológia lehetőséget ad a klasszikus építészet formavilágának megidézésére – párkányt tudunk csinálni betonból és hungarocellből is –, paradox módon a hiteles megjelenés reprodukálása a modern épületek esetében nehezebb. Ezek a házak ugyanis nem az utángyártható díszeikkel, csomagolásukkal értek el esztétikai hatást, hanem őszinte szerkezetükkel, arányaikkal, amely a korszerű épületfizikai követelményeknek megfelelő átalakítás folytán sokszor csorbul.
A hazai gyakorlatban van jó és elborzasztó példa mindenre: a korhű rekonstrukciótól a Disneyland felé tartó múltidézésen át a kortárs és hagyományos egészséges egyensúlyáig. Ami mindenképp örvendetes: annak felismerése, hogy a múlt, a régi adott esetben értéket hordoz. A kimerülő készletek és az ésszerű takarékosság követelményének korában ez a szemlélet alapvető mintát kell hordozzon. Egyvalamit azonban sosem szabad szem elől téveszteni:
csak a működő funkció és az ezzel járó karbantartás menti meg az építészeti hagyatékot a pusztulástól.
Ellenkező esetben a felújítás nem más, mint pénznyelő reprezentáció, amely ideig óráig elkápráztat, de hamar enyészetnek indul. Az már a jövő izgalmas kérdése, hogy a virtuális tartalmak és adatrögzítés korában az anyagi valóságnak mi lesz a szerepe a digitális világban. Könyveink már nincsenek, ahogy a nappali legfőbb berendezési tárgya sem a könyvespolc, a szellemi tartalom azonban, amit a könyvek hordoztak, nem veszett el.
Mi történik majd az épületekkel, városokkal, mihez kezd a világ a sokszor eleve átmeneti igényekre, vagy pusztán befektetői haszon reményében épült állománnyal? Száz év múlva vajon mi számít műemléknek a ma épülő házak közül? És hová kerül a hulladék, ami a mai házak elbontásából keletkezik majd? A Colosseum újrahasznosítható volt, de mi lesz az acél-üveg csodák sorsa?
Miközben egy-egy jól sikerült felújításban gyönyörködünk, ilyesmin is érdemes elgondolkodni.
Töprengjenek velünk az építészeti hagyaték kérdésein januárban, és kövessék az OCTOGON online témába vágó cikkeit.
Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.
