Szalay Tihamér, az MD Studio vezető tervezője mesélt az NKE restaurált főépületéről.
2014-ben adták át a Nemzeti Közszolgálati Egyetem campusának első épületét, az egykor Pollack Mihály klasszicista tervei alapján felépített, és hosszú idő után végre restaurált, sok részletében rekonstruált épületet. A csaknem kétszáz esztendős műemlék épület sok történelmi vihart élt túl, immár három éve az Egyetem Főépülete. Szalay Tihamér az MD Studio vezető tervezője a helyszínen kalauzolta szerzőnket, mesélt neki az épület újjászületéséről.
Mennyire volt „megkötve a kezük”, amikor a rekonstrukciós terveket készítették?
Szalay Tihamér: Műemlék épület esetében a szakmai követelmények határozzák meg, hogy mit kell egy régi épületből megtartani, restaurálni vagy az elpusztult részeket rekonstruálni. Ez a sok mindent (háborúkat, forradalmakat is) átélt az épület a megépítése óta eltelt két évszázad után még mindig áll. Fennállása alatt több kisebb-nagyobb felújításon, átépítésen esett át, 1945 után hosszabb ideig üresen állt, majd újra oktatási intézmény lett, az ELTE Természettudományi Karának egyes tanszékei költöztek be. Lovardája mozi lett, a vívóterem pedig színház, majd ezt követte a Természettudományi Múzeum. A múzeum számára elkezdődött az átépítése, de csak egy szakasz készült el, anyagi forrás hiánya miatt leállt a munka.
Összességében milyen állapotban találták az épületet?
SzT: Az épület romos volt, a szinteknek csak a téglaszerkezete állt. Amikor megkaptuk a megbízást, hogy felmérjük, terveket elkészítsünk, akkor a terület egy része megközelíthetetlen volt, egyebek mellett a rendőrség használta raktárnak, bűncselekményekből lefoglalt tárgyakat tároltak benne. Legtöbb helyütt csupasz téglafalakat találtunk, szabadon látszó boltozatokat. A szerkezet, a homlokzat megmaradt, de nagyon sok részletet rekonstruálni kellett.
Néhány helyen felleltek például eredeti burkolatokat, részleteket?
SzT: A burkolatok közül például itt, ahol most állunk, a díszlépcsőházban az eredeti burkolatból, az ún. solnhofeni kőből nagyobb mennyiség maradt meg. Ez a magyar klasszicizmusnak egy igen kedvelt burkolóköve volt, ezt is még a tervező, Pollack Mihály (aki egyébként az épület megvalósítását is irányította) hozatta be az építkezéshez. Összeszedtük az épület többi részéről amennyi megmaradt – régen minden részén ez a kőburkolat volt –, és a főlépcsőház területét és a díszterem előtti részt burkoltuk le ezekkel. Az épület 1836-ra készült el, azonban az átadást követően politikai okok miatt sokáig nem kezdődhetett meg benne az oktatás, a tisztképzés igazán csak a kiegyezés után indult el. Akkor viszont az épület már felújításra szorult. A megbízást (1872-ben – a szerk.) egy Linzbauer István nevű építész nyerte el, aki némileg átépítette az épületet: kialakította a díszteremet, egy közbülső födém kibontásával nyitotta meg a teret két szint magas térré. Az átalakítások már nem a szigorú pollacki klasszicizmus stílusában készültek, hanem az akkori ízlés, a historizmus stílusát viselik magukon. Az épület egyes részeiben már Linzbauer építészetét tükrözi.
Álltak rendelkezésükre eredeti tervlapok?
SzT: Nem, mert a második világháborúban minden elpusztult, nem maradtak fent se Pollack, se Linzbauer tervei, csak egy-egy metszetkép, fotók, ezek voltak a segítségünkre. Archív fotókról tudtuk, hogy a díszteremben volt egy régi csillár. A két háború között jelentős társadalmi élet zajlott itt, a Ludovika Bál kiemelt társasági esemény volt, akkor sok fotó készült, és jelent meg a korabeli sajtóban. E fotók alapján akartuk rekonstruálni az előbb említett csillárt, ám a feltárások közben az épület pincéjében elásva egy ládában megtaláltuk az alkatrészeit, így azokból össze tudtuk állítani. Szintén régi fotókon látszódtak a díszterem díszítései, ezek a források is sokat segítettek. Látható a fotókon, hogy a falakon lévő tükörmezőkben az épület rendeltetéséhez a témájukkal illeszkedő festmények voltak, de megsemmisültek. Ígéret volt, hogy a Magyar Nemzeti Galéria kölcsönöz festményeket ide, de ez még nem történt meg. Jelenleg két Széchenyit ábrázoló kép van a falon. Az itt látható királyfejek közül is hiányzott egy, ami a Természettudományi Múzeum raktárából került elő. Egy alkalommal jött egy munkás, a hóna alatt hozta: „ez nem hiányzik valahonnan?” – kérdezte. Az volt a szerencse, hogy hozta, nem pedig vitte. Az épület udvarán látható az összes régi vármegye címere, vörös kőből faragva – ezen a címercsoporton kívül Magyarországon csak a Parlamentben láthatók így együtt a vármegyecímerek. Hiányzott néhány, mert csak azon vármegyék címerét helyezték el, amelyek támogatták anyagilag ennek az épületnek a megvalósulását, a többi helyét kihagyták, hátha meggondolják magukat egyszer. Mi arra gondoltunk, hogy két évszázad után pótoljuk a hiányzó vármegyék címereit, így ma már mind a 64 vármegyecímer együtt látható. Ahol most járunk, a lépcsőházban, jól érzékelhető, hogy ez egy eredeti pollacki tér: nagyon szép, a klasszicizmusra jellemző arányokkal. Az egész épületnek nagyon logikus, tiszta rendszere van, ami egyébként jellemző volt a klasszicizmusra. Megjelennek modern elemek is, de azokat olyan módon tettük bele, hogy kövesse azt a „minimalista” szándékot, amit a klasszicizmus sugall.
Tehát a modern oktatási elvárásoknak is meg tud felelni, de a modern az nem hangsúlyosan jelenik meg az épületben?
SzT: Mindig ez a kettős igény a legnagyobb kihívás egy műemlék épületnél: amikor a mai kor embere belép, egyértelműen érezze az építés korának a hangulatát, a szellemiségét, ugyanakkor itt él, dolgozik, tanul, így élvezhesse a jelenkornak megfelelő komfortot, kényelmet. Az épületben kialakított könyvtár kétszintes, tágas, galériás tér lett, a nagyelőadó termek korszerű technológiával felszereltek. A felső tér zsibongója teljesen modern, többfunkciós tér: rendezvényhelyszín, tanulásra is alkalmas, de akár fogadásokat befogadó helyszín. Egy kisebb múzeumot is kialakítottunk, ami az épület múltját mutatja be, itt helyeztük el a feltárt, eredeti, de már tönkrement épületdíszítő elemeket – az eredeti helyükön ma újraalkotott elemek láthatók. És például az országban szerte fellelhető emléktáblák e múzeum melletti folyosón lettek elhelyezve, ez ma a Hősök Folyosója. A hősi halált halt ludovikásokat nem lehetett hősként említeni 1945 után, de mostantól ezzel az emléktérrel helyreállt a hősök méltósága, tisztelete.
A gyönyörű ólomüvegablakok rekonstrukciójával kapcsolatban milyen forrás állt rendelkezésre?
SzT: Ahol a feltáráskor találtunk töredékeket, ott azokból rekonstruáltuk az ólomüvegablakokat. A kápolnában is van egy nagy ablakfelület, az oltár mögött, aminek a létezéséről csak fotók alapján tudunk, így itt is a fotók segítettek. Az egyik legszebb arányú Pollack-féle tér, ami szintén sok viszontagságon ment keresztül, most újra eredeti állapotára visszaállítva, vagyis kápolnaként szolgál a Szent Istvánt és Szent Lászlót ábrázoló, az egész falfelületet kitöltő rekonstruált ólomüvegablakkal. A második világháború idején semmisültek meg ezek az ólomüvegek, az ’50-es években szocreál ábrázolásokkal „pótolták”: katonahőst, munkáshőst és paraszthőst ábrázoló festett üveg lett a régiek helyén. A kápolna többfunkciós, akár rendezvények megtartására is alkalmas. Három ajtóval szinte teljesen összenyitható a külső térrel, az épület belső udvarával. Fantasztikus hangulata van, amikor a kápolnaajtókat megnyitják, a belső udvar, a gyülekező tér felé. Így működött a háború előtt is: a kinti gyülekezőtérről küldték hadba az ifjakat, kivittek egy oltárt, a tábori püspök ott áldotta meg, majd eresztette útnak a katonákat.
Az épületet még most, amikor beszélgetünk a Természettudományi Múzeum is használja, melyek ezek a múzeumi részek?
SzT: A Múzeum ebben az épületben csak az alagsorban és a tetőtérben van jelen, az alagsorban van az Ásványtár és a Molekuláris Taxonómiai Laboratórium. Az udvar alatti terület már korábban beépítésre került, itt van a múzeum időszaki kiállító tere, és a régi lovardaépület (a Ludovika téri lovardaépület – a szerk.) szintén a Múzeumhoz tartozik. A lovardában a háború után mozi üzemelt, majd miután leégett, a Természettudományi Múzeum számára lett átépítve. A múzeum e két épületrészét egy föld alatti szárny köti össze. A Természettudományi Múzeum Mányi István tervei alapján épült. (1995-2006 között, több ütemben – a szerk.), és a Ludovika főépület rekonstrukciójának, átépítésének terveit Mányi István építésszel közösen készítettük.
Melyek azok a részek, amiket közösen használ a két intézmény?
SzT: A Természettudományi Múzeum nagyon kis területre szorult vissza. Tulajdonképpen az épület jelenleg látható területei azok mind a Közszolgálati Egyetem termei, egységei. Még megvalósításra vár, hogy az épület belső udvarát is átalakítsák: a belső udvari tér jobb, eredeti funkció szerinti kihasználhatósága miatt elbontják az udvarba épített, udvar alatti múzeumi időszakos kiállítótér nagyméretű, üvegezett bevilágító-piramisait. Az udvar burkolatával egy síkban új, járható üvegfelületek készülnek majd, így a lenti terek továbbra is kapnak természetes fényt, de az udvar az Egyetem rendezvényeinek helyszínéül szolgálhat.
Azt vallom, hogy egy épület kifejezetten arra alkalmas, amire megtervezték és megépítették. Ez az épület nagyon sok minden volt a fennállása óta: börtön, kórház, raktár, katonai parancsnokság, és főleg ’45 után elég sok funkciót akartak ráerőltetni, mint látjuk, nem sok sikerrel. Most végre visszanyerte az eredeti funkcióját azáltal, hogy ismét oktatási épületté vált, amire leginkább alkalmas. Fantasztikus, hogy milyen erőt és tekintélyt sugároz ez az épület. Minden egyes részlete hangsúlyozza és sugározza, hogy mi az épület valódi funkciója. Ha kinézünk például ezen az ablakon, akkor korinthoszi oszlopfők láthatók Mars ábrázolással, kardokkal és sisakokkal, hiszen ez egy katonai főiskolának épült.
A cikk nyomtatásban megjelent az OCTOGON Magazin Ludovika Campus különszámában.
Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.
