Beszélgetés a LAB5 építésziroda alapítóival, vezető tervezőivel a Structures of Feminarchitecture sorozatban
Mondhatnánk, hogy a LAB5 építészirodát két nő és két férfi – Erdélyi Linda, Gáspár Virág Anna, Dobos András és Korényi Balázs – alapította, de sokkal pontosabb, ha úgy fogalmazunk, hogy az irodát négy építész vezeti. Nem sok építészirodát tudunk felsorolni, amelynek ennyi szakember áll az élén, de az sem gyakori, hogy nők és férfiak egyenrangú felekként irányítanának stúdiót. Ezért is kérdezzük őket Structures of Feminarchitecture című interjúsorozatunkban arról, miként gondolkodnak a nemi szerepekről az építész szakmán belül, egyáltalán felmerül-e köztük a téma.
A sorozatban megszólított beszélgetőpartnereimnek rendszerint határozott véleménye van arról, hogy foglalkozunk a nők építészetben, építőiparban betöltött szerepével. Olyan nagy lelkesedéssel viszont még senki se fogadta a felkérést, mint András. Ezek szerint fontosnak tartjátok ezt a témát. Mi ennek az oka?
Dobos András (DA): A LAB5 mindennapjaiban nem téma a nemi szerepek kérdése, az irodán kívül azonban úgy tapasztaljuk, hogy sokszor kerülnek hátrányba a nők. Pikantériája a dolognak, hogy az építészeti karokon ma már a végzősök 70-80 százaléka nő, így azt feltételezem, idővel változás fog bekövetkezi a nők és férfiak szerepét, helyzetét illetően a szakmában.
Gáspár Virág Anna (GVA): A téma számos fórumon felmerült az utóbbi időszakban, egyre több beszélgetést szerveznek női építészek részvételével, a közösségi médiában is találunk olyan oldalakat, amelyek a nők építészetben betöltött szerepére fókuszálnak, de ez az interjúsorozat is ezt a témát igyekszik körüljárni. Ennek köszönhetően, illetve azért is, mert foglalkozunk különféle társadalmi kérdésekkel, a mi figyelmünk is gyakrabban fordul a nők helyzetének kérdése felé – annak ellenére, hogy az irodán belül nem merül fel, hogy nemi alapon gondolnánk a munkatársakra.
Erdélyi Linda (EL): Én nemrég vettem részt egy beszélgetésen, ahol több olyan nővel találkoztam, akik remek oktatásban részesültek, kiváló minőségű építészetet végeznek, mégis azt fogalmazták meg, hogy a gyermekeik születését követően nem érezték magukat alkalmasnak arra, hogy visszatérjenek a szakmába. Ez megdöbbentő volt számomra, és ekkor éreztem úgy, hogy igazán fontos felkarolni a témát és bátorítani ezeket a nőket, hiszen a nemnek semmi köze ahhoz, ki hogyan műveli a szakmáját.
  |
Valóban elgondolkodtató, Linda, amit mondasz. Hogy látjátok, mi okozhatja ezt a belülről jövő érzést, hogy nincs helye az embernek a pályán?
Korényi Balázs (KB): Nekem az anyám és a feleségem is építész, így sosem volt kérdés számomra, hogy a nőknek helyük van-e az építész szakmában. Úgy gondolom, hogy anyámnak alapvetően nem volt gondja azzal, hogy nőként van jelen a pályán, bár 50-55 éves kora körül elege lett ebből az anyagias világból. Meglátásom szerint ez egy kemény szakma, sokszor nehéz megküzdeni a megrendelőkkel vagy a fizikális dolgokkal, főleg a férfi dominanciájú kivitelezéseken.
DA: Az építészet valóban nem „lágy” szakma, de szerintem a szexizmus az élet más területein, más szakmákban is megjelenik. Sőt, már gyerekkorunkban, a szocializációnk során megtapasztaljuk, hogy másként kezelik a fiúkat és lányokat. Az egykori fizikatanárnőm jut eszembe, aki nő létére többször is azt mondta, hogy „ezt nem a fiúktól kérdezem, mert ők úgyis tudják”. Nők és férfiak generációkon át hagyományozzák egymásra ezt az attitűdöt. Összességében azt mondhatom, hogy három síkja van a kérdéskörnek. Az egyik, hogy mi éri a lányokat a szűk szakmában. A másik, hogy általánosságban a munkaerőpiacon miként viszonyulnak a nőkhöz például olyan élethelyzetekben, amikor szülési szabadságra mennek vagy épp visszatérnek a gyerekek mellől a munkába. Végül pedig a Linda által említett belső gátakat mondanám, amelyek vélhetően szintén társadalmi hatásra alakulnak ki. Van, aki ezt lerázza magáról vagy kompenzálja, de biztos, hogy a nők jelentős százaléka tapasztal nehézségeket.
Legyen ez a három pont a sorvezetőnk. Elsőként azt fogalmaztad meg, de a többiektől is elhangzott, hogy vannak olyan viselkedésmódok, amelyek csak a nőket érik. Mi éri őket? Linda, Virág, mit tapasztaltok?
EL: Engem komoly atrocitás nem ért. Én hiszek az egyenlőségben, de úgy gondolom, hogy ennek nem abban kell megmutatkoznia, hogy mindenki mindent egyenlő arányban csinál, inkább abban, hogy a különböző dinamikák kiegészítik egymást. Irodai szinten azt tapasztaljuk, hogy egyre nehezebb fiút felvenni a csapatba. Ahogy Andris is utalt rá a beszélgetés elején, határozottan látszik, hogy csökken a végzős fiúk száma. Pedig jobb lenne, ha nagyjából egyenlő arányban lennének a nemek az irodában, hiszen mások a női és férfi karakterek, és attól lesz jó a munkatársi összetétel, ha vegyes a csapat.
GVA: Nekem az jut eszembe, amikor egy interjún megkérdezték tőlem, a szüleim mit is szóltak ahhoz, hogy az építész karra készülök, és engedték-e, hogy ezzel foglalkozzak. A mi családunkban nem volt téma, hogy milyen szakmát választok, vagy hogy alkalmas lennék-e építésznek. Anyukámtól elhangzott, hogy örülne, ha sok időm lenne a családomra, így fontoljam meg a tanári szakmát, de ezt nem az építészettel szembe állítva mondta.
EL: Gyakori visszajelzés az irányunkba, hogy Virággal nőként biztos belsőépítészek vagyunk. Lehet, hogy ez azért van, mert az irodánk nagyon jó belsőépítészeti referenciákkal bír (nevet), de – komolyra fordítva a szót –
sokan talán nehezen tudják elképzelni, hogy mind a négyen egyenrangú építészek vagyunk.
Az András által felvázolt pontokat követve hadd kérdezzelek benneteket arról, hogy a családalapítás miként hatott a pályafutásotokra. Egy korábbi interjúban olvastam, hogy van a csapatban, aki DJ-zni jár, és van, aki szülői értekezletre.
GVA: Azt hiszem, egyikünknek sem volt könnyű, amikor Linda vagy én szülési szabadságon voltunk. Míg az irodában maradókra nagyobb teher hárult, addig nekünk az okozott nehézséget, hogy az anyai énünkkel párhuzamosan az építész énünket is meg tudjuk tartani. A szülési szabadságról visszatérő munkatársak is azt szokták megfogalmazni, hogy minden szerepkörben szeretnének helytállni, ami sokszor belső feszültséget okoz számukra. Az irodán belül figyelünk arra, hogy ez a feszültség ne alakuljon ki. Nekem három gyermekem van, és itt vagyok.
KB: Nekem is három gyermekem van, ugyanaz a három, mint Virágnak. Cégvezetőként valóban nem könnyű döntést hozni, hogy melyik ujjunkba harapjunk, mikor tartsuk a céget szem előtt, és mikor a családot.
GVA: Vezetőként megélni mindezt valóban sok dilemmával jár, hiszen el kell dönteni, maradunk-e estig tárgyalni az irodában vagy elmegyünk a gyerekekért, illetve, hogy mikor miként osztjuk meg ezeket a feladatokat. Ezt nőként és férfiként is nehéz megélni.
EL: Ezt azzal egészíteném ki, hogy sok ügyfelünk van, aki délután négykor bezárja az irodát és hazamegy a családjához, függetlenül attól, hogy férfi vagy nő. A mi szakmánkban sokszor nehéz meghúzni a határokat, hiszen rendszerint olyan határidőkkel dolgozunk, amelyeket nem mi határozunk meg, vagy rajtunk kívül álló okok miatt nem tudjuk tartani azokat. Az utóbbi években igyekszünk nagy hangsúlyt fektetni arra, hogy a nyolc óra munka tényleg nyolc óra legyen, bár ha a kollégák ezt hallanák, biztos jeleznék, hogy ezt még nem sikerült százszázalékosan megvalósítani. Én nőként, cégvezetőként és építészként is úgy látom, aki gyermeket nevel, ugyanúgy teljes értékű munkatárs; egyszerűen csak másként kell részt vennie a munkafolyamatokban. Nem lenne szabad megtörténnie, hogy a család és a gyerekek legyenek áldozatai a munka világának. Azt tapasztalom, hogy akit megtartó közeg vesz körül, olyan plusz képességekkel jön vissza dolgozni, amelyek által sokkal jobban tud zsonglőrködni az idejével és az erőforrásaival.
DA: Én követtem el olyan vezetői hibát, hogy amikor szülési szabadságról visszajött az egyik kollégánk és azt mondta, nagyon keményen fog dolgozni, nem mértem fel, hogy ez az ő esetében kompenzáció, ezért túlterheltem.
EL: Ez viszont azt igazolja, hogy a nők valóban tudják másodvonalbelinek gondolni magukat. Holott ez az állapot nem csökkenti a munkájuk értékét, egyszerűen csak más jellegűvé válik a munkájuk. Amit még fontosnak tartok kiemelni, hogy most nagyon összekötjük a nőket a gyermekvállalás kérdésével, pedig jó esetben a férfiak is részt vesznek a gyereknevelésben, másrészt bármilyen magánéleti esemény releváns indok arra, hogy ne az irodában töltsük az estéinket. Lehet, hogy valaki falat mászna, más DJ-zne, mi pedig a gyerekeinkkel töltenénk az időt. Ezért is mondom, hogy a határokat irodán belül is fontos meghúzni.
Ehhez a gondolathoz kapcsolódva, hadd forduljak Balázshoz: feltételezem, apaként benned is kialakul a korábban említett feszültség a munka és a család egyensúlyát illető kérdésekben.
KB: Lehet, hogy én tradicionálisabban gondolkodom minderről, mert úgy vélem, hogy az anyára több feladat hárul a gyerekek kapcsán. Természetesen én is el szoktam menni értük az óvodába, de egyelőre nehéz lenne kijelenteni, hogy teljesen egyenlően oszlanak meg köztünk a feladatok.
EL: Az én férjem is a klasszikus szülői szerepek szerint gondolkodik, mégis számos olyan feladatot vett át önkéntelenül, amelyek a hagyományos nemi szerepek szerint rám hárultak volna. Ha nem is tudatosan beszéltük át ezeket a dolgokat, mégis szépen kialakult a munkamegosztás. Egyébként pedig van olyan család, ahol nem két szülő van, hanem egy vagy akár három. Számtalan típusú család létezik, így mindenkinek a maga körülményeit figyelembe véve kell kialakítania azt, ami számára ideális.
Ezzel a gondolattal rá is köthetünk az András által felsorolt pontok közül az utolsóra, mégpedig a szocializáció kérdésére, aminek hatására kialakulhat a nőkben, mennyire is gondolják relevánsnak a jelenlétüket a szakmában.
GVA: Szerintem ezt nagyban befolyásolja, hogy ki mennyi időre esik ki a mindennapos munkából. Nem mindegy, hogy egy évig van otthon valaki, vagy hat, nyolc, tíz évig. Ennyi idő alatt a kortársak nagyon sok tapasztalatot szereznek, haladnak a szakmában bekövetkező változásokkal. Ha az ember hozzájuk hasonlítja magát, érthető, hogy belső bizonytalanság gyötri. Bennem is kialakultak hasonló érzések, ezért úgy döntöttem, hogy elvégzem a passzívház szakmérnöki képzést, ami által frissebbnek éreztem a tudásomat. Így határozottabban tudtam ismét részt venni a munkafolyamatokban.
Ezen a téren kaptok támogatást a szakmai szervezetektől? Biztos, hogy sokat számít, ha megtartó, támogató közeg veszi körbe az embert és nem egyedül kell azzal küzdenie, hogy szükséges-e képeznie magát, és ha igen, milyen képzést végezzen el.
DA: Semmilyen program nincs abban, hogy miként maradjon up to date az ember, vagy hogy miként tudjon könnyedén visszarázódni a munka világába. Sőt, a munkaadóra plusz terhet is tesznek a visszatérő alkalmazottakkal kapcsolatban. Az egész rendszer rosszul van kitalálva.
EL: Az irodán belül viszont nem vízválasztó, ha valaki bármilyen okból hosszabb ideig távol van, legyen az a gyermekvállalás vagy tanulmányi szabadság.
GVA: Mivel szellemi szakma a miénk, és nagyon sokrétű, számos ponton be lehet kapcsolódni. Ha valakinek évek múltán nem megy az ArchiCad shortcut, nem gond, gyorsan fel lehet zárkózni. Az viszont nem elveszíthető képesség, hogy mit gondolunk az építészetről, a tértervezésről, milyen belső vízióink vannak arról, hogy mitől lesz jobb körülöttünk a világ. Ez a tudás, képesség, mindig nagyon erős alapot képez egy építésznél.
KB: Van még egy érdekes aspektusa a témának, amiről nemrég olvastam egy tanulmányt. A műszaki szakmák közül az építészet a legkevésbé jól fizetett terület. A kutatás szerint a férfiak abba az irányba specializálódnak, ahol sokat tudnak keresni, azok a szakmák pedig, ahol az anyagi szempontok kevésbé dominálnak, elnőiesednek. Gondoljunk csak a tanári szakmára, amit egykor a férfiak uraltak, azonban ahogy az eredeti megbecsülése csökkent, ők kikoptak. Vagy fordított példa a programozói szakma, ami eredetileg abszolút női terület volt, de amint jól fizetetté vált, megjelentek a területen a férfiak. Az építészetet nagyban határozzák meg társadalmi szempontok, hiszen sokszor szociálisan érzékeny dolgokat hozunk létre. Talán ez is lehet az oka, hogy itt is hasonló tendenciák figyelhetők meg.
Mindennek ellenére egyelőre kevés a női építészek által vezetett iroda.
KB: Szerintem ez változni fog.
GVA: Én is azt gondolom, hogy lesz változás, de elsősorban a globális, kulturális változások miatt. A külföldi cégeknél már gyakoribb a női vezető, ezért idővel talán jobban el fogja fogadni a társadalom, hogy a nőknek is van helyük a vezetői pozíciókban. De ez nem csak az építészetet érinti.
EL: Szintén pozitív tendencia, hogy míg a nálunk idősebbek között még nem igazán merült fel az efféle témák megvitatása, a mi generációnk, illetve a nálunk fiatalabbak sokkal többet foglalkoznak a kérdéskörrel. Így talán nyugodtan mondhatjuk, hogy a jövőben pozitív irányba mehet tovább ez a diskurzus.
LAB5 | Web | Facebook | Instagram
Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.
