Turányi Gábor (1948-2020) építésszel anno Bojár Iván András készített interjút, amelyet a 17-es, 2001/2-es lapszámunkból közlünk.
Jó húsz-huszonöt évvel ezelőtt egy addig politikailag elmaradott, alig ismert európai régió társadalmi és történelmi átalakulásba kezdett. Spanyolország, majd az egyre inkább feljövő Portugália képviseletében Raffael Moneo, Enric Miralles, Alvaro Siza és néhányan mások megrajzolták Ibéria kortárs építészeti arcképét. Nyugat-Európa centruma és a nemzetközi építészeti közélet egyszeriben figyelni kezdett rájuk. A mi régiónkra egyelőre senki, vagy csak nagyon kevéssé figyel, de hasonló szerepre a mai hazai építészek közül néhányaknak mégis van lehetőségük.
Fotó: Octogon Archívum 2001/2-es lapszám
Van-e benned bármiféle tudatosság egy ilyenfajta szerepvállalás szempontjából?
Majdnem egyértelműen mondom, hogy nincs. Ez a majdnem azt jelenti, hogy fiatal korom óta mindig is izgatott a publikáció, az újságok, a könyvek. Jurcsik Károlytól meg Varga Leventétől örököltem ezt az érdeklődést. Annak idején mindketten nagyon erősen jelen voltak a Magyar Építőművészet körül. A tanítás is mindig fontos szerepet játszott az életemben. Azt is mondhatnám, hogy három részből állok: tervezés, tanítás és lapkészítés. Mint volt újságszerkesztő, mások ilyenfajta szereplését nagy izgalommal figyelem. Az építészeti munka ettől elég szervetlenül leszakad. Lehet, hogy hihetetlenül hangzik, de a saját munkámból egy publikációra való anyagot is összeállítani kínszenvedés. Lekésem a leadási határidőt, keresek mindenféle halasztó indokot.
Miért akarsz ez alól kibújni?
Tudathasadásos állapot ez. Másik agyféltekében van az exhibicionista énem, és másikban az alkotó. Nem akarok se álszerénynek látszani, sem letagadni ezt a fajta érdeklődést. Ez egy nagyon erős érdeklődés ugyan, de nem ambíció.
Dolgozik itthon egy olyan erőteljes építészekből álló középnemzedék, amely különféle személyiségekből áll ugyan, mégis együtt szemlélve a munkáit, jól körülírható kulturális sajátosságokat mutat. És mint ilyennek, van helye az európai kultúrában. Ma a magyar építészetet nemzetközi szinten Makovecz és Bachman képviselik. Az a kör azonban, amelyet az autentikus, vagy a lényegi modern magyar építészetnek fogadok el, egyelőre adósak a külföldi jelenlétükkel. Nem építik ugyanis magukat erre a nemzetközi feladatra. Ezt látom a te esetedben is.
Ez egy generációs kérdés. Az előttünk járó generáció, a mostani hatvan felé közelítők, nagyon nagy lendülettel indultak. Amikor mi fiatalok voltunk, úgy láttuk, hogy el is fognak halászni előlünk minden lehetőséget. Valószínűleg összefügg a rendszerváltással is, hogy mégsem lettünk el- vagy félresöpörtek. Talán elég öregek sem vagyunk ahhoz, hogy ne tudnánk valamiképpen átállni erre az új világra. Azért egy kicsit mégis későn jött mindannyiunknak a változás. Úgy érzem, a nagy ambíciók ellenére a mentalitásunkban mintha egy kis szomorkás lemondás is lenne. Hiszen azért úgy istenigazából az utánunk jövők fogják kiteljesíteni ezt a lehetőséget. Majdnem biztos vagyok benne, hogy a tanítási kedv szinte mindannyiunkban valahol innen ered. Tehát valamiféle kollektív önbizalom hiánya, vagy talán valami bölcs belátás jellemez minket. És ebből következik a mentalitásunk is: csináljuk a dolgunkat, persze hogy csináljuk, hisz ezt tanultuk, ezt hoztuk otthonról és a mestereinktől. De egy kis szkepszis van ebben a mentalitásban, amit gyakran a művekbe, az épületekbe magukba is belelátok. A magam részéről egyébként teljes derűvel számoltam le a helyzettel. Semmi keserűség nincs bennem.
Fura, hogy lezárt dologról beszélsz. Tán még 10 éve sincs, hogy először láttalak a Kiscelli Múzeumban egy kiállításodon, ahol meg nem valósult művek sorát állítottad ki. Azóta számos nagy és még több kisebb házad valósult meg. Én ott egy szépreményű ifjú építészt láttam, most pedig alig valamivel később egy kiteljesedő, sőt dinamikus életművet látok. Fiatal ember vagy. Hol itt a lemondás?
Az indító kérdésedre, a nemzetközi szerepvállalás ügyére vonatkozott az a válasz, amely egy reális helyzetfelmérés eredménye. A világban való szereplésről kicsit szkeptikus beletörődéssel tehát, de lemondtam. Ez persze nem érinti a munkám legfontosabb részét. Ötvenhárom éves vagyok, és valóban magam is úgy fogom fel, hogy előttem a világ. Az itthoni létezéssel, a munkában, tanításban eltöltött idővel kapcsolatban határozottan derűlátó vagyok. Én is úgy látom, ha tíz év alatt ennyire jutottam, akkor mi jöhet még a következő tíz évben? Tényleg napról-napra adódnak olyan kihívások és lehetőségek, amelyek továbblépést biztosítanak és hál’istennek nagyon sokszor sikerül is bizonyítanom. Sokszor magam felé is. Semmi baj nincs tehát. A tanítást például jellegzetesen itthon elvégzendő, fontos tevékenységnek gondolom.
A mostani hallgatók huszonévesek, tehát 30 esztendővel fiatalabbak nálad. Mi az, amit ebből az attitűdből átvihetnek? Szerinted mennyire hasonlít az ő világuk a tiédre, vagy mennyiben különbözik az ő holnapjuk, az ő szakmai kiteljesedésük ideje. Mennyire lesz alkalmas, hogy a te tapasztalataid, az ő korukban továbbéljenek?
Abban a tudatban tanítok, hogy nekik már sokkal-sokkal jobb lesz. Meg vagyok elégedve a saját helyzetemmel, de ez túró ahhoz képest, ami rájuk várhat. A tanítást mindenképp stabilabb dolognak tartom. Ezért is szeretem, és ezért is csinálom. Nagyon jó hatással van a napi szkepszisre. Fokozza az „állandóan résen kell lenni” érzést. A szellemi koncentrációt, hogy minden lépésnél nagyon odafigyeljünk. Az iskola egyenletessége jó hatással van a munkám másik oldalára, a tervezői praxisra. Ezek oda-vissza hatnak egymásra.
A XX. századi magyar építészet történetében a téglának egészen sajátos hely jutott. Önálló karriere van Rerrich szegedi terétől Walder Gyulán át Jánossy Györgyig és a legutóbbi időszakig. Ez egy olyan sajátos belső fejlődés története, amelyről nehezen tudom elképzelni, hogy az oktatás során nem kerül szóba.
Túlzottan elfogult vagyok, túlságosan erős belső ügyem ez ahhoz, hogy az iskolában szóba hozzam. Különben is nagyon egészséges munkamegosztásban működünk Ferkai Andrással, aki ezt olyan jól és kellő távolságtartással tudja elmesélni a diákoknak, ahogy én lángoló szemmel sosem tudnám. Na szóval, a tégla-ügy úgy van jelen Magyarországon, ahogy azt az előbb mondtad, történetileg a régi és új építészettörténetben egyaránt. De jelen van a szakmai összekacsintás szintjén is. Illetve hála istennek ki is nőtt ebből az összekacsintásból. Arra célzok, hogy a kettővel előttünk levő generáció, tehát Gulyás Zoltán, Jurcsik Károly munkásságában többlet meghatározottsága volt a téglának. Az egyetlen olyan anyagbeli lehetőség volt ugyanis, amivel ki lehetett lépni az előre gyártott vasbeton építészet jelentésrendszeréből. Tehát aki legény volt a gáton, kiharcolta magának a téglát. Ez hatott rám. Fiatal korban bevésődött az emberbe, ha valaki akarsz lenni, akkor téglaházat kell majd csinálnod. Ez az indíttatás, érzésem szerint, mára teljesen eltűnt. A tégla autonóm kifejezési eszközzé tudott válni, akár Pazár Bélánál, akár Reimholz Péternél. És ez jó. Ami viszont zavar egy kissé, hogy mostanra a tégla gyakran díszítő tapétává is vált.
Most ne mondjál példát!
Nem mondok példát. Szóval ennyiben kettős életet él tovább.
Technológiai értelemben mind a két anyag rendszerint felületként és nem szerkezetként jelenik meg. Mégis mi az, amitől hiteles, valódi jelentőségű lesz a kő vagy a tégla alkalmazása? Hol dől el, hogy tapéta vagy nem tapéta?
Úgy használom a téglát és a követ is, mintha a fal teljes vastagságában homogén anyagból lenne. Ez a téglaburkolat alkalmazásánál okoz kisebb problémát, mert a házfal belseje ugyancsak tégla. Egyszerű gazdasági megfontolásból nem ugyanazt a nagyon drága téglát használjuk, hiszen 50-60 centiméteres falat őrültség lenne abból csinálni. Semmi másra nem jutna pénz. Ez egy ilyen egyszerű, praktikus megfontolás, de ez esetben is: a fal belül is, kívül is tégla. Ráadásul — amennyire ez technikailag lehetséges — szinte összenövesztem a két réteget. A kőnél már támad egy kis lelkifurdalásom, mert a fal ott belül tégla és kívül kő. Azzal nyugtatom magam, hogy elég vastag kövekkel dolgozom. Nyilván az ideális az, ha egy téglaház kívül-belül ugyanabból a téglából épül. Most viszont azt mondani, hogy nem olyan időket élünk, erősen kétséges. Jó vékony vasbeton falakat csinálni, majd rátenni remek, rozsdamentes acélszerkezetet és arra a téglát — ez egy kicsit messzire visz az eredeti téglaarchitektúrától. Lehet, hogy egyszer engem is rákényszerít majd a sors egy ilyen megoldásra. Eddig megúsztam. Azt nagyon komolyan veszem, hogy az én téglaházaim és kőházaim kizárólag tégla és kőházakként épülhettek föl. Nem épülhettek másból. Nem állná meg egyik sem a helyét vakolt házként. Ezt a visegrádi iskolánál érzem a legerősebben. Akármilyen triviálisnak is tűnik, de nagyon általánosan igaznak gondolom a tevékenységünkkel kapcsolatban, hogy ami igazán jó, az csak olyan lehet. Nem csereszabatos. A mai világban, ha valamitől tartok, akkor az a becserélhetőség.
ÉPÍTÉSZET-ről beszélgetünk, magasztos hivatásról, ugyanakkor meg csak arról a köznapi banalitásról, hogy hogyan kell házat csinálni. Ha onnan nézem, hogy több millió ház áll a világon, akkor nem értem, mit lehet kukacoskodni a beton-téglatapéta versus két rétegű téglafal „igazságán”. Mi a tétje ennek az elvi ragaszkodásnak?
A tétje óriási! Ennek nyilván szakmai neveltetési oldala is van. Jurcsikra gondolok, meg Jánossyra, akik ezt a szemléletet beleverték az emberbe. Nem is kellett verni, inkább átitatták az embert a hozzáállásukkal. Ehhez az indításhoz szép lassan valami fanatizmus is hozzárakódott. Ez, ha patetikus akarok lenni, azt követeli az embertől, hogy a legkisebb dolgot is az örökkévalóságnak csinálja. Pozitív töltéssel így lehet ezt megfogalmazni, negatív éllel pedig úgy: amit az életem során leteszek az asztalra, abban semmi szégyellnivaló ne lehessen. Magam előtt? Az emberek előtt? Isten előtt? Tíz-húsz-harminc év alatt volt időm fölismerni mennyi rengeteg fölöslegesen és csúnyán épített dolog került a környezetünkbe. Elhatározás kérdése, hogy én ehhez nem járulok hozzá. Nem veszek részt a fölösleges, a csúnya létrehozásában. Mindannyiunk előtt a szerencsés országok példája lebeg, ahol ezt sokszor sikerrel elkerülik. Hittel és makacssággal az ember azt mondja: tudom, hogy ez egy egészen másik világ, mégis úgy teszek, mintha egy szélsőségesen más közeg, akár egy skandináv ország szellemi, kulturális, mentális feltételei között élnék. Ez nem kötelességtudat. A tavalyi Velencei Biennále szlogenje, „Több etikát, kevesebb esztétikát” jelzi, hogy mostanában az etika szó nagyon megy. Amit az építészetben csinálok, azt nem etikai megfontolásból teszem. Valami egyszerű belső alkotási kényszerből. Biztos hiúság is. De leginkább magam előtt vagyok hiú. Mai állapotomban ezeket a kérdéseket ilyen leegyszerűsítetten látom. És azt is, hogy ez eldőlt. Mindenki életében háromszor, négyszer, ötször is előfordul, hogy belegondol: „megéri ez?”, vagy „családom van meg felelősségem!”. A fölmerülő kérdések okoztak vívódásokat. Az 50 év fölötti állapotban az a remek, hogy ilyenkor az ember már tudja: a dolgok eldőltek. Tőle függetlenül. Most milyen kérdésre is válaszoltam?
A téglaalkalmazás kapcsán. Hogy egyáltalán mi a tétje a szerkezeti elemekhez való ragaszkodásnak, az egyszerűséghez való ragaszkodásnak. Rendben van! Nem volt ez rossz válasz, csak máshonnan közelítettél. Azt mondod, 50 fölött az emberben eldőlnek a dolgok. Mikor és hogyan? Milyen stációk után dőltek el benned ezek a kérdések? A szakma legendáriumából tudom, hogy fiatalon, 30 évesen kaptál egy szívrohamot, és utána váltottál. Akkor újragondoltad a dolgokat?
Hát, holtbiztos, hogy a végiggondolás folyamatában ez a trauma is benne volt. Hülyén hangzik, de nagyon jó hatással van az emberre egy ilyen őrületes pofon.
Mi is történt akkor tulajdonképpen?
Egy nagyon vad szívinfarktus ért el, nagyon fiatalon. Azért jött jókor, mert még elég fiatal voltam ahhoz, hogy helyre tudjak jönni. Az ember aztán megpróbálja úgy intézni az ügyeit, hogy a sorsnak is hagy helyet. Ettől kezdve egészen más viszonyba kerültem a sorssal, és a magam helyét is egészen máshová tettem a világban, mint azelőtt. Ezzel a tapasztalattal együtt továbbra is érvényes a felszólítás, a keresztény neveltetés következménye, hogy mindent próbálj meg úgy megtenni, mintha minden rajtad múlna. Eközben persze tudod, hogy szinte semmi sem rajtad múlik. A parancs azonban még egy betegség után is érvényes. A szakmai oldalra ez úgy fordítható le, hogy egy idő után, úgy negyvenéves koromtól fölengedett bennem a fiatalkori görcs. És meglepő módon, amikor az ember hagyja a dolgokat menni a maguk útján, egyszer csak eredményeket hoz. Amikor a sors vagy az Isten által meghatározott úton halad. Na, lehet, hogy most már túl emelkedetten fogom meg ezt az egyszerű kérdést, csakhogy tényleg azóta kerültek egyenesbe a dolgaim, azóta vannak egyáltalán eredményeim. A szakmában is.
A benned lezajlott belső leülepedés vagy lecsendesedés köthető valamihez, vagy egy olyan folyamat volt, amelyről érzékelted, hogy egy folyamat, és tudtad-e, hogy hova tart? Ebben a folyamatban mi a szerepe az építészetnek, mint a világ megértése egyik formájának?
Mindenképpen folyamat. Lassú folyamat, de teli van apró állomásokkal, amik így ebből a folyamat ívéből ki-ki szúrnak. Kiállnak, mint a hegyek. Ezek a kis kiállások egy-egy pillanat fölismerései. Egy-egy lehetőség meglátása és megmarkolása. Vagy egy földobott labda lecsapása. Ezért, ha értek valamihez, szerintem ez az egy dolog; hogy résen tudok lenni. Vagy kicsit más irányból megközelítve, készen tudok lenni. Ezt a két dolgot akarom a legerősebben átadni a suliban. A fölismerés, hogy itt a pillanat, hogy itt van a Te pillanatod, és most meg kell markolnod azt. Meg arra, hogy ha elér, utolér valami, akkor számíts rá, légy állandóan készen arra, hogy cselekedned kell. Szerintem, ami nekem sikerült a dolgaim között, azokban ez az erény működött. Ez az egyetlen titok. Ezen túl nem is nagyon elemezgetek, de mint tanulságot, fontos volt ezt kibogozni magamban. Hogy miben vagyok gyenge, és miben erős. Úgy érzem, meg tudtam ragadni a helyzeteimet. Akár egy-egy részkérdésben is. Épületeimnél is ugyanezt bontom le kisebb léptékre.
Azt gondolom, hogy ahogy te is, mesterfokon ugyanezt tanítják a keleti harcművészetek, az atomfizikusok vagy a hegedűtanárok. Tehát hogy a problémák, diszciplínáktól független emberi ügyek. Sorskérdések.
Iván, az előbb nem általánosságban beszéltem. Folyamatosan nagyon szorosan az építészetre gondoltam. Házak lebegtek a szemem előtt.
Nyitókép: MMA YouTube
Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.
