Forma hátán forma

Az OCTOGON online márciusi témája a geometrikus alakzatok által ihletett kortárs vizualitás.

• Szöveg: Zöldi Anna
• Olvasási idő: …

Tér és Forma – ez volt a címe a magyar modernizmus legfontosabb folyóiratának, mely 1928-1948 között Bierbauer (Borbíró) Virgil, majd Fischer József szerkesztésében publikálta a huszadik századi modern építészet jeles alkotásait. Tér és Forma – két alapvető eleme a fizikai valóságnak, amelyen keresztül az építészet kommunikál. Márciusban az OCTOGON online a kettő közül az utóbbit helyezi a fókuszba, azt vizsgáljuk, hogyan vannak jelen a legegyszerűbb geometriai formák a kortárs építészetben.
 

Ha egy gyereknek, aki a nyugati civilizációban nevelkedik, azt mondjuk: rajzolj egy házat, nagy valószínűséggel ugyanazt az eredményt kapjuk. az archetipikus házalak háromszög egy négyzet tetején. Más kultúrák szülöttei nyilván mást rajzolnának, bár a globalizáció korában érdekes kísérlet lenne, akár csak a távol-keleti csemetékkel kipróbálni. Egy időben keringett egy megdöbbentő videó, amiben gyerekek választhatták ki néger és fehér babák közül a szebbiket; bőrszínre való tekintet nélkül mind a szőke, rózsás bőrűt választották.

Lehet, hogy a ház képzete is egalizálódott, annál is inkább, mert a geometrikus alakzatok, amelyekkel mi, nyugatiak a házat leírjuk, egyértelmű szimbolikával bírnak: a négyzet a maga minden irányban szimmetrikus, kiegyensúlyozott alakjával, a bekerített teret, a földi védekezést, míg a háromszög az ég felé mutató csúcsával a fentről érkező védelmet jelképezi, és ez univerzális tapasztalat. Még akkor is, ha tudjuk, hogy a tető, vagy akár a kalap, fejfedő alakját a funkciónak való megfelelés szigora formálta ferdére, hogy  a víz lecsoroghasson rajta.

Valójában ez az apró példa megmagyarázza a formaalakítás és a formák hatásának összes aspektusát. Szentkirályi Zoltán, akinek a téralkotás és a korszellem összefüggéseit magyarázó kiváló kétkötetes építészettörténeti munkáján generációk nevelkedtek, ezt kissé szofisztikáltabban magyarázza „Technika és forma viszonya az építészetben" című, a hatvanas évek elején íródott tanulmányában, melyben a művészi forma hatásmechanizmusáról (is) értekezik.

Az építészeti forma által kommunikált tartalom három, egymással szoros kapcsolatban álló rétege a funkcionális, a tematikus és a művészi közlés.

Az elsőt a rendeltetés, az anyag és szerkezet határozza meg, és alapvetően racionális formákat eredményez. A modernizmus nagy találmánya, miszerint a forma mindig követi a funkciót (málnai kilátó), ezt a szintet emelte tudatosan a többi fölé, nem függetlenül attól, hogy az előző, historizáló korszak teljesen szétválasztotta a formát a tartalomtól, és ez az ipari technológia korának őszintesége és praktikus gondolkodása számára visszatetszőnek, meghaladni valónak tűnt – joggal.

A második szint, a tematikát kifejező forma az arányok, ritmus, a lépték, a fény, a szín és a textúra segítségével ad olyan formát a tárgyaknak, épületeknek, amelyekhez már érzelmileg tudunk viszonyulni – kellemes, vagy kellemetlen asszociációkat indukál, és a tradíciók révén bizonyos történeti képzeteket is kelt. „Tudjuk”, hogy néz ki egy templom, egy városháza, és el is várjuk, hogy megjelenjenek azok az attribútumok, amelyeket ezkehez az épületekhez társítunk. Az archetipikus házforma nagyjából ezen a szinten tartózkodik, ahol a formákhoz szimbolikus tartalmat kapcsolunk.

A művészi forma egyedi és bonyolult keletkezésének és hatásmechanizmusának taglalása most nem feladatunk, elégedjünk meg azzal, hogy ez helyezi a formát kontextusba és adja meg a ráción és emóción túli tartalmát. Ahogy Szentkirályi fogalmaz, mindig a művészi forma az, ami

„azokat a belső törvényeket reprodukálja, melyek a kor emberének ismert világát szabályozzák (…) Mondanivalójának, tartalmának ’objektív igazságát’ a művészet nem logikus érvek sorával bizonyítja, hanem azzal, hogy életünk szűkebb keretében, áttekinthető közelségben annak a kozmosznak törvényeit vetíti elénk, melyet világról alkotott képünk alapján magunkénak érzünk…”

Az archetipikus alakzatok megjelenése nem kor-és stílusfüggetlen az építészet történetében. Azzal is eleve számolni kell, hogy az építés során létrejövő minden forma a technológia következménye – erre legjobb példa az ősi kultúrák építészete, ahol a korábbi, vagy kisebb jelentőségű, nem az öröklétnek szánt, növényi anyagból készült épületek megszokott formáit faragták kőbe: az egyiptomi oszlopok formája a tetején összekötözött nádköteget idézi, de az antikvitás oszloprendjében is felfedezhető a faépítés hagyatéka. A boltív amely keletről érkezett a római birodalomba és a nyugati építészet védjegyévé vált, a kiselemes építésnek, a tégla használatának, azaz egy merőben technikai újításnak köszönhető. az alapformák ezzel ki is merültek, valami vagy íves vagy egyenes, a későbbi századok e kettőt variálták, hol szikáran, hol burjánzó túlfűtöttséggel. A technika tette lehetővé egyre bonyolultabb formák megépítését, amelyet aztán a művészi ösztön az adott korszak világképét kifejező alkotásokba sűrített.

Így érkeztünk el a huszadik század eleji modernizmushoz, amely radikálisan szakított a formacentrikus szemlélettel, és sok szempontból cezúrát jelent a történetben. Ennek egyik velejárója, hogy visszatértek a tiszta geometrikus formák, amelyek a lépték, ritmus, arány, a fények, színek révén közvetítenek ilyen-olyan tartalmat – persze nem jelentés nélkül. Kandinszkij odáig ment, hogy az alapformákhoz az alapszíneket társította, szerinte a körnek a kék (végtelen), a négyzetnek a piros (véres valóság?), a háromszögnek a sárga (agresszivitás) felel meg.

A geometriával szabályozott racionális kontextus tökéletesen megfelel annak a világnak, amelyben élünk, ahol a gazdaság, a technológia könyörtelen józansága az úr, ahol fél óra alatt egyik kontinensről a másikra érünk, és láthatatlan hálózatok szabályozzák minden percünket. Ez a világ míves oszlopok, párkányok és stukkók által kreált díszletben idegennek érzi magát, úgy tűnik azonban, hogy az emberi psziché lassan reagál a változásra és az „új világban” az ember érzi magát idegenül.

A huszadik századi építésben a modernizmus vívmányai, alapvetően technológiai gyökerű megközelítése végérvényesen gyökeret vert, miközben időről időre szembesültünk azzal, hogy pusztán a funkció kielégítése – legyen az bármilyen szofisztikált akár gondolatilag, akár a látvány szintjén – nem elégíti ki a közönséget. A közönség nem mond le a dekoratív megjelenésű épített környzetről. Két út áll az építész előtt, vagy a felületet munkálja meg, illetve engedi látni az azt alkotó izgalmas textúrákat, vagy a formát veszi elő ismét, immár más léptékben, stilizáltan. Előbbit az art deco és a különféle regionális irányzatok, utóbbit a posztmodern művelte előszeretettel.

Az elmúlt évtizedek textúra-bűvölete után úgy tűnik, a kortárs építészetben a forma ismét erőre kap, ennek a hazai törekvések között is nyomát találjuk. Szükségünk van az ívekre, még ha betonból is, de legalább egy ferde tetőre az egyenes helyett. A „ház alakú ház” trendje kis lépték esetén tartja magát, a probléma talán éppen az, hogy a mai igényekre választ adó épületek léptéke már messze nem emberi.

Egy családi házat, akár magas- akár lapostetős, nem nehéz szerethető részletekkel megformálni, egy vásárcsarnokot vagy plébániát már nehezebb, de még működnek a klasszikus formák, ha stilizáltan is. Egy tízemeletes lakótömböt, vagy 30 méter magas. 200 méter hosszú irodaházat már egész más eszközökkel lehet csak szerethetővé tenni. A megoldás talán ismét a technológia fejlődése, amely egyre inkább felzárkózik, harmóniába kerül az esztétikai igényekkel – a biomorf, házak parametrikus tervezéssel létrehozott organikus, mégis racionális formáit megvalósítani végül is csak pénz kérdése. A Zene Házának közönségsikere azt mutatja, hogy ez a fajta kortárs építészet utat talál a közönséghez. Hogy megéri-e a fogyatkozó forrásokat erre költeni – ez már etikai kérdés, ami elől az építészet sem térhet ki. A válság mindig egyben lehetőség is, a korlátok közt megnő a kreativitás szerepe.

Hogy a stilizált geometria egyáltalán nem lélektelen, arra kedvenc képem, Bortnyik Sándor Zöld szamara az egyik legjobb példa. Bár az elemzések a képben rejlő iróniát szeretik hangsúlyozni, a tartalom, amit közvetít, egyértelműen romantikus. Kétségtelen, hogy ez nem az egyébként változatos textúrákkal megfestett, lebegő kontúros síkoknak és éles árnyékokkal kiemelt tisztán geometrikus testeknek köszönhető, hanem a színeknek és a figurális motívumoknak. Ám sem a rejtélyes zöld (?) szamár, sem a kék űrbe merengő, ábrándos lila hölgy és párja önmagukban nem mondanának semmit korunk emberének életérzéséről a szigorúan szabályos, archetipikus formákból felépülő környezet nélkül. A titok valószínűleg itt lappang, az új egyensúlyban, amit a tiszta logika és ráció kényszere és a végtelenbe vágyódó lélek késztetései közt kell megteremteni. A hónap építészeti és design-kínálatában erre tett kísérleteket igyekszünk bemutatni, olyan példákat, ahol az elemi formák, a kör, a négyzet, a háromszög karaktere és szimbolikája tisztán jelenik meg és válik a mondanivaló markáns hordozójává.