A hatvan éve elhunyt építész saját missziójáról azt mondta, segíteni akar az embereknek megérteni, hogyan lehet a világot egy jobb hellyé tenni.
Frank Lloyd Wright volt nagy valószínűséggel az utolsó igazi amerikai – írja Peter Blake Az építészet három mestere című könyvében. Nem azért mintha az indiánoktól származott volna, vagy az ősei a Mayflower fedélzetén szelték volna át az óceánt, hanem mert Wright volt az utolsó nagy képviselője annak az alapeszmének, amit egykor Amerika jelentett.
„Az építész missziója, hogy segítsen az embereknek megérteni, hogyan lehet az életet szebbé, a világot egy jobb hellyé tenni, és hogy célt, összhangot és értelmet adjon az életnek” – mondta az egyik legnagyobb építész, a 60 éve, 1959. április 9-én elhunyt Frank Lloyd Wright.
Amikor a Wisconsin állambeli Richland Centerben 1867. vagy 1869. június 8-án megszületett (ő maga az utóbbi dátumot adta meg, de az életrajzírói szerint sok minden a korábbi időpontot valószínűsíti), Amerika még a szabadság és a korlátlan lehetőségek földje volt. A polgárháború éppen csak pár éve fejeződött be, Walt Whitman Fűszálak című kötetének első kiadása pedig még csak 12 éve jelent meg. Ekkor még az Egyesült Államoknak 38 millió lakosa volt és ennek egynegyede lakott nagyvárosokban, Wright élete végén pedig a már közel 180 millió amerikai háromnegyede élt metropoliszokban.
Wrightnak már a szülei sem voltak hétköznapi emberek. Apja a családi hagyományt követve unitárius lelkész lett, de az igazi szenvedélye a zene volt, így zenetanárként is működött. Miután első feleségét elveszítette, majdnem ötven évesen vette el a nála közel húsz évvel fiatalabb Anna Lloyd Jonest, akinek népes walesi rokonsága is a közelben lakott. A muzsika folyamatosan betöltötte a házat, ami Frank Lloyd Wrightra sem maradt hatástalan, ugyanúgy rajongott Bachért és Beethovenért, mint az apja, majd felnőttkorában például ragaszkodott hozzá, hogy mindegyik gyermeke tanuljon hangszeren játszani, és anyagi problémák közepette sem habozott, hogy megrendeljen egy koncertzongorát.
A három testvér közül elsőszülött Frank gyermekkora meglehetősen nomád módon telt édesapja különböző szolgálati helyein Rhode Islandtól Iowán és Massachusettsen át Madisonig. Pedagógus édesanyja erős egyéniség volt, nagy hatással volt a fiára, akiről tulajdonképpen már a születése előtt eldöntötte, hogy építész lesz. A gyerekszobában angol katedrálisok képeit tette ki a falra, már az újszülöttet ezek fogadták, majd az óvodáskorú fiúnak egy kiállításon olyan – mai szóval élve – építészeti fejlesztőjátékot szerzett be, ami Wright visszaemlékezései szerint egész pályafutása alatt nagy hatással volt a térszemléletére, konstrukciós érzékére.
1885-ben Wright szülei elváltak, ami az addig is bizonytalan anyagi helyzetüket tovább rontotta. Így már nagyon korán pénzt kellett keresnie, de ezt szerencsésen össze tudta kapcsolni a tanulással.
„Madisonban laktunk, apám pap volt és igen szegény. Nem volt pénzünk, hogy építészeti iskolába járassanak” – mondta el egy televízió-interjúban Hugh Downs-nak 1953-ban. „Madisonnak, szülőhelyemnek viszont volt egy mérnöki iskolája a Wisconsini egyetemen és ennek egy igen kedves mérnökkari dékánja, Allan D. Connover professzor. Munkát adott és ezért fizetést. Így finanszírozta egész egyetemi mérnöki tanulmányaimat. Egész idő alatt dolgoztam is. (…) Ha csak három hónappal tovább maradtam volna az egyetemen, mérnöki diplomát kaptam volna. De én bizony nyugtalanul igyekeztem építésszé lenni; elindultam a magam útján. Chicagóba, hogy munkához lássak Adler és Sullivannél.”
1889-ben megnősült és a saját otthon megteremtése érdekében egy ötéves szerződést kötött Sullivannel, akitől ennek fejében kölcsönkapta a szükséges összeget. Chicago Oak Park nevű külvárosában építette meg ezt az első házát, amelyet aztán a későbbiekben a család növekedésével összhangban tovább bővített. Az épület már az előfutára Wright később teljesen kiérlelődött gondolkodásmódjának, amelyben az egyszerű geometriai formák, a természetes anyagok és a környezettel, a természettel való kapcsolat játszották a főszerepet. A belső tereket tekintve szakított a vendégfogadásra, reprezentációra alkalmas terek viktoriánus hierarchiájával, ehelyett a családi élet kiszolgálására helyezte a hangsúlyt. Wright mindent maga tervezett a lámpáktól, a világítástól és a gépészeti rendszerektől a bútorokig és az iparművészeti elemekig. A játszószoba – amely teljesen egy gyermek nézőpontjára lett rászerkesztve – mutatja leginkább egyszerűségre törekvését és azt a képességét, hogy milyen mesterien bánt a terekkel. 1898-ban történt a ház utolsó bővítése, amikor itt kellett kialakítania a saját építészirodáját is. Wright ugyanis az építkezés egyre növekvő költségeinek finanszírozásához kénytelen volt önállóan is megbízásokat elvállalni lakóházak tervezésére, amit Sullivan nem vett jó néven, a szerződésük megszegésének találta, így a két építész útjai itt elváltak.
Első saját megbízása a Sullivannel történt szakítás után a Winslow House volt, amely a későbbi terveivel összehasonlítva még nagyon konzervatívnak tűnik, de egyszerű eleganciájával ennek ellenére magára vonta a környék figyelmét és további megbízások sorát hozta. A legfontosabb lakóépületei ebben az időben a Darwin D. Martin, Avery Coonley és Frederick C. Robie számára épített házak, a középületek közül pedig a Larkin Company részére tervezett irodaház Buffalóban, valamint a Unity Temple az Oak Parkban. (A Larkin irodaházat 1950-ben lebontották, néhány éve viszont felépítették a virtuális modelljét, ami bejárta a külföldi építészeti portálokat).
Lakóházaival egy új, amerikai stílust hozott létre. „A ház külseje a préri hatását tükrözi, erősen kötődik és idomul a tájhoz, és szelíden beépül a természetes környezetbe” – írta egy cikkében. A horizontális vonalakat hangsúlyozta, lakóépületei kényelmesen elnyúlnak a tájban, kis vagy közepes hajlásszögű, konzolosan túlnyúló tetőikkel, széles teraszaikkal, tagolt épülettömegükkel.
1909-ben Wright szakmailag és érzelmileg is válságba került, és a családját elhagyva Európába utazott Mamah Borthwickkal, egy ügyfelével, akivel már néhány éve szerelmi kapcsolatban volt. Európai tartózkodása alatt műveinek két publikációján dolgozott. Az egyik rajzokat, a másik fotókat tartalmazott, mindkettő 1911-ben jelent meg Ernst Wasmuth kiadásában. Nemzetközi ismertséget hoztak Wrightnak és nagy hatást gyakoroltak más építészekre is. Ugyanebben az évben Wright és Mamah visszatértek az Egyesült Államokba és megkezdték új otthonuk felépítését, amelynek walesi nyelven a Taliesin nevet adták. Erre a célra egy olyan helyet szemeltek ki, ahol Wright az anyai rokonsága révén már gyermekkorában is sok időt töltött. Az építészre jellemző természet-tisztelő szemlélet jegyében a helyi építőanyagokból épült ház a dombnak nem a tetejére, hanem a peremére került, ahonnan gyönyörű a látkép a közeli tóra és a környező hegyekre.
1914 augusztusában tragikus fordulatot vett az életük. Míg Wright és egyik szintén építésszé lett fia, John egy munka kapcsán Chicagóban tartózkodott, Mamah és két gyermeke – valamint még négy fő a személyzetből, illetve az építészirodából – otthonukban egy alkalmazott ámokfutásának az áldozatai lettek. A gyújtogatásban a Taliesin túlnyomó része is elpusztult. Wright ezek után csak a munkában talált megnyugvást, és elkezdte újjáépíteni a Taliesint Mannah emlékére. Amikor ezt befejezte, közel egy évtizedre elhagyta a helyet és a tokiói Imperial Hotel és a Los Angeles-i Hollyhock House tervezésének szentelte az idejét. A japán szállodát, amelyet Wright földrengés- és tűzbiztosra tervezett, és amely az 1923-as földrengést szerencsésen át is vészelte, 1968-ban lebontották. A lobbit azonban megőrizték és ma Nagoyában a Meiji Mura építészeti múzeumban lehet megtekinteni.
Az 1922 és 1934 közötti évek szakmailag nagyon kreatívak, de anyagilag katasztrofálisak voltak. Wright Los Angelesben irodát alapított, de a Japánból történt visszatérte után nem nagyon kapott megbízást. Ez alól kivételt csak az a négy lakóháza jelentett, amelyeket Alice Millard, John Storer, Samuel Freeman és Charles Ennis számára – ez utóbbi ház több mint nyolcvanszor jelent meg a filmvásznon különböző hollywoodi filmek jeleneteiben – tervezett egy általa újonnan kifejlesztett, beton falazóelemekből álló moduláris szerkezeti rendszerrel. A betonelemeket alumínium öntőformákban gyártották előre, amelyek egy adott mintát vittek át az elemekre, így a falak belső külső és felülete is egy finom textúrát kapott. A falazóblokkokat acél pálcákkal kapcsolták össze.
„Megfogjuk az építőipar eme megvetett alapanyagát, a betonelemet, (…) és megtaláljuk a benne rejlő, senki által nem sejtett lelket, életre és szépségre ébresztjük, amely olyan textúrájú, mint a fák” – írta Frank Lloyd Wright az új építési rendszerről, amellyel a megfizethető lakóházépítés problémáját akarta megoldani, az így készült házakat pedig „textile block houses”-nak nevezte el.
Elhagyta a nyugati partot és visszatért Taliesinbe. Bár csak néhány terve valósult meg, ez mégis az egyik leginnovatívabb időszak volt Wright életében. 1928-ban feleségül vette Olga Lazovichot, becenevén Olgivannát, a montenegrói legfelsőbb bíróság elnökének lányát, akivel pár évvel korábban Chicagóban találkozott. Olgivanna jó partnernek bizonyult, és egy olyan stabilizáló tényezőnek, amire Wrightnak szüksége volt ahhoz, hogy újra az építészet lényegére tudjon fókuszálni, ahogy évtizedekkel azelőtt tette.
Mivel elég kevés megbízást kapott, Frank Lloyd Wright az írás és az előadások felé fordult, ami által a szélesebb nyilvánosság előtt is ismertebb lett. 1932-ben két fontos műve is megjelent, az Önéletrajz és Az eltűnő város (The Disappearing City). Az utóbbiban fogalmazta meg először urbanisztikai elképzeléseit a Broadacre City-ről, ami válasz volt Le Corbusier városkoncepciójára is, akivel a New York Times hasábjain is vitába keveredett. Wright a modern nagyvárosok egyre növekvő zsúfoltságával szemben a decentralizációt javasolta. Ötezer fős települések hálózatát hozta volna létre, ahol minden család egy 1 acre, vagyis körülbelül 4000 m2 nagyságú telken saját házban élne. Ezek a városok minden közigazgatási, kereskedelmi, gazdasági, kulturális, egészségügyi és sport funkciót is tartalmaznának, gyalog vagy kerékpárral megközelíthető távolságban. A települések közti kapcsolatot pedig autópályákkal és légiközlekedéssel oldotta volna meg. Ebben az időszakban Wright és Olgivanna egy építészeti iskolát is létrehozott, ez volt a Taliesin Fellowship, ahol az oktatás nem korlátozódott csak az építészetre és a szerkezettervezésre, hanem hozzátartozott a mezőgazdaság, a kertészet, a főzés, valamint a természet tanulmányozása, a zene, a művészetek, a tánc is. Ez az építészeti iskola a mai napig is működik School of Architecture at Taliesin néven.
A wisconsini brutális téli időjárás miatt a Taliesin egyre nagyobb közösségét Wright 1934-ben a melegebb Arizonában bérelt ingatlanba költöztette át. Itt készítették el a Broadacre City modelljét, amelyet a Rockefeller Centerben 1935-ben mutattak be. Frank Lloyd Wright ebben az időben már nagy építésznek számított, de olyannak, akinek már lejárt az ideje. 1936-ban azonban az ekkor 69 éves Wright megmutatta, hogy ez koránt sincs így. Több nagy megbízást kapott, ezek a Johnson irodaház (Racine, Wisconsin); egyik legismertebb műve, az Edgar Kaufmann számára Pennsylvaniában épített Vízesésház és Herbert Jacob háza Madisonban, amely az első elkészült „Usonian” lakóháznak számít. (USONIA: United States of North America, a Usonian House egy olyan takarékos, megfizethető épület, amely Wright víziójának megfelelően tökéletesen illeszkedik az amerikai tájba, megszabadulva az európai konvencióktól.
Wright több mint 140 ilyen épületet tervezett, amelyek közös jellemzője a közvetlen kapcsolat a talajszinttel, a nagy üvegfelületek és a természetes anyagok – fa, kő, tégla – használata).
Egy idő után Wright elhatározta, hogy egy állandó téli kampuszt hoz létre az építészeti iskolájának, és ehhez megszerzett egy sivatagos területet Scottsdale-ben, a McDowell hegység lábánál. Az arizónai sivatagban felépített Taliesin West egy kísérleti projekt volt, amelyet Frank Lloyd Wright a tanítványaival közösen épített fel.
1940-ben a New York-i Museum of Modern Art kiállítást rendezett Wright addigi életművéből, ezzel is tisztelegve az újból reflektorfénybe került építész előtt. Frank Lloyd Wright 1943-ban kapta meg pályafutása ezen kései szakaszának legfontosabb és legizgalmasabb megbízását a Guggenheim Múzeum megtervezésére. „Egy harcosra, a tér szerelmesére, egy eredeti alkotóra, egy kísérletező és bölcs emberre van szükségem – írta neki Hilla von Rebay, múzeumigazgató, aki Solomon R. Guggenheim egyre növekvő modern művészeti gyűjteményének keresett megfelelő elhelyezést. Az épület 16 évvel később készült el, eközben megszületett 700 skicc, lezajlott számtalan meeting, Rebay helyett más foglalta el az igazgatói széket, meghalt Guggenheim és Wright is. A Guggenheim Múzeum a 20. század ikonikus épületévé vált és megnyitotta a múzeumépítészet nagy korszakát. Wright terve megmutatta, hogy az épület ugyanolyan fontos lehet a múzeumi élményhez, mint a kiállított művészeti alkotások.
A második világháború után Wrightnak több munkája volt, mint előzőleg bármikor. 1946-1948 között épült fel a Solar Hemicycle, a Jacobs házaspárnak tervezett második ház. A félkör alaprajzú épület a napsugárzás passzív hasznosítását célozta meg. A hátsó, északi oldala földtakarást kapott, déli irányban pedig nagy üvegfelületekkel fordul a nap felé, amelyeket nyáron a konzolosan kilógó tető árnyékol.
Az S.C. Johnson & Son Company a korábban tervezett irodaépület mellé egy kutatólaboratórium tervezésével bízta meg, A tizennégy emeletes épület minden második szintje lekerekített négyzet alaprajzú, a közbenső szintek pedig ezekhez tartozó kör alaprajzú galériák. A laboratórium konzolos szerkezetű, egy központi mag támasztja alá, ebben vannak a lépcsők és liftek, valamint itt futnak a különböző gépészeti vezetékek és csövek is. 1948-1950-ben készült el a Morris-üzlet San Franciscóban, majd 1951-ben Madisonban egy unitárius templom, amely a „usonian” szerkesztésmód sok jegyét magán hordozza.
Az ötvenes évek elején épült fel Wright egyetlen toronyháza, a Price Tower. Ennek előzményének tekinthető az 1925-ben New York számára tervezett, de megvalósulatlan St. Mark’s Tower. A statikai váza mindkét háznak a Johnson laboratóriumhoz hasonlóan egy középponti magból kinyúló konzolos szerkezet.
Ebben az időszakban is voltak olyan tervei, amelyek nem valósultak meg. Utolsó évtizedét egy nagy kiállítással nyitotta meg Hatvan év élő építészet címmel, amely bejárta Európát és Mexico City-t is. Nyolcvanas éveiben is – lenyűgöző energiával – folytatta az utazásokat, előadásokat és az írás terén is termékeny volt. Gyakran utazott New York-ba is a Guggenheim Múzeum kivitelezésének felügyeletére. 1959 áprilisában egy váratlan betegség miatt kórházba került és itt hunyt el április 9-én, két hónappal a 92. születésnapja és fél évvel a Guggenheim október 21-i átadása előtt.
Források
- Peter Blake: Drei Meisterarchitekten, R. Piper & Co Verlag, München, 1962
- Herbert Jacobs: Frank Lloyd Wright, Harcourt, Brace & World, Inc., New York, 1965
- Frank Lloyd Wright: Testamentum, Gondolat, Budapest, 1974
- Helyes Gábor: Az önmérséklet városa – Frank Lloyd Wright Broadacre Cityje
- Bruce Brooks Pfeiffer: Frank Lloyd Wright – A demokrácia építése, Taschen / Vince Kiadó, 2006
- A Frank Lloyd Wright Alapítvány honlapja
- Borítókép: A Guggenheim múzeum (Fotó: David Heald, forrás: guggenheim.org)
Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.
