Könyörgöm! Akasszuk fel a Déli pályaudvart!
Szegény, szegény pályaudvarok meg lettek találva (sic!). E sorok írójáról senki nem állíthatja, hogy távol állna tőle a zsigeri, vad, csaholó hangütés, ha építészetről van éppen szó. Fiatalabb korában született írásaival kapcsolatban rosszakarói sokáig terjesztették azt a pletykát, hogy egy békésnek indult szombat reggelen az aktuális ÉS-t gyanútlanul kezébe vevő építész-nagyság egyszerűen megőszült, amikor kritikusunk sorait olvasta. Őrjöngve elrágcsált vagy félt tucat 6 bés ceruzát és nagyívben kivágta az említett hetilapot a nyitott ablakon át az utcára. Szállt az ÉS, repült az utcákon kavargó légvonatban, s amerre a város utcáin elrepült nyeregtetők lapultak ki egyszeriben, téglaburkolat porladt el, gipszkorlátok váltak cseppfolyóssá. Olyan súlya volt a kritikus írott szavának, hogy attól a derékszög egyszeriben 90 fok lett és szavaitól egyszer egy kisstílű, de velejéig romlott lelkű önkormányzati építési előadó váratlanul lesmárolt egy villámvédelmi szakembert. Egy szó, mint száz, kritikusunknak fiatalabb korában volt néhány keresetlen szava mindarról, ami talmi, kisszerű, csúnya, korrupt az építészetben.
Tudta, hirdette és állította, hogy az építészet fontosabb dolog annál, mint hogy építész-mérnökökre bízzuk, és a városról való gondolkodás közügy. Egyszer állítólag kissé kapatosan a FUGA-ban meggyőzött arról egy józan életű építészettörténészt, egyetemi embert, hogy Budapest kortárs építészetének legárnyaltabb, legfelkészültebb, legokosabb, legtapasztaltabb, legbölcsebb ismerője egy Blaha Lujza téri illetőségű galamb. Igen kérem, egy galamb! Szóval, ő aztán nem volt vádolható azzal, hogy ne lenne füle az építészetről való beszéd leghalkabb neszeire is, érkezzenek azok társasházi lakógyűlések fokhagymaillattal belehelt teréből, vagy egyenesen a KÉK-kirakat mögül. Mindenki beszéljen, mindenki írjon, diskuráljon az építészetről, hiszen – vallotta – , így formálódhat majd egy olyan közös nyelv a különféle kulturális regiszterekből érkező vélemények összességéből, amiből összeáll egy szótár, amiben aztán az igen, az igen, a nem meg nem. Legyen a gőz kiengedve, ha úgy éppen alakul. Legyen okos beszéd, ha annak van itt az ideje. Legyen hisztéria, de mértékkel. Legyen demagógia és kozmológia is egyben. Legyen az építészet elbeszélhető, megélhető, mert nyelvében él a ... Hitt ebben az eszmében mindaddig, míg szegény, szegény pályaudvarok, legyenek azok délen, vagy nyugaton, meg lettek találva (sic!).
Meg lettek azok találva jobbról, meg lettek találva balról, de talán mégiscsak jobbról voltak megtalálva igazán. „Akasszuk föl a Déli pályaudvart!!!” – rivallt bele a sötétbe legújabban nemzeti újságunkban publizó verbál-eszkavátorunk. LEGYEN PARK!!!!!!! Legyen akkor is, ha éppen a Déli pu. szomszédjában a Vérmezőtől a Horváth-kerten át a Tabánig szinte egységes, ám általunk városlakók által kutyáinkon keresztül nagyívben leszart zöldsáv húzódik.
Akkor is lógnia kell a Délinek, ha mindenhol fejlesztik a közösségi közlekedést, ha az az ívelt homlokzatú, racionális, feszes vonalakból kiszerkesztett állomásépület a késő modern magyar építészet egyik büszke, megőrzendő, egyre nagyobb értékkel bíró darabja. De a szó elhangzik! Helyén is volna. Hangozzék is tehát minden szó. Engedtessék le a gőz! Engedtessék meg a „szélsőközép” véleménye, még akkor is, ha az húgyszaggal érvel, államszocialistázik karakterhosszat, közpark-demagóg szólamai fantáziátlanul bőgnek bele a kommentnyik-horda arcába, bezzegezik laposan, „Budapest-te-csodásozik” vágányhosszan, miközben Duna, meg Alagút, meg kerékpár, de legfőképpen AKASSZUK FEL A DÉLI PU.-t!!!!!!! Olvassuk a kommenteket és érezzük, hogy most a publicista nagyon betalált. Hiszen a tízmillió vasutas, úttörővasutas, kalauz és házmester országaként a fejpályaudvarokhoz, a pályaudvarok esztétikumához, az ipari építészethez, minden kis terepasztal-irigy kommentelő nagyon ért. Ráadásul pár héttel később a „Nyugati pu. – Liget – üveghegyek” témakörben megint föl lehet izzítani a véleményalkotás képzeletbeli gőzkazánját. Ott is mindenki beszél mindenről, csak az a k…va gőz ki tudjon menni a fejekből. Ugyan már! Tényleg nem volna ezzel semmi baj, csak éppen az történik, hogy az építészetről szólás közös nyelve, közös szótára helyett a frusztrált, indulatvezérelt, böfögő kórus hangja lesz a meghatározó. Beszélhet aztán építész és laikus a szabályozás liberalizálásának hozadékáról, a városról, mint szövetről, nem marad többé igen az igen, a nem meg nem. Gőz marad csupán. Pára, ködlő közös jövő.
a Szerk. - OCTOGON magazin 2016/01. 125 -ös lapszám.
Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.
