Interjú Guba Sándorral és Hámori Péterrel, a GUBAHÁMORI iroda alapítóival.
Feltörekvők sorozatunkban a GUBAHÁMORI irodát alapító párossal, Guba Sándorral és Hámori Péterrel beszélgettünk – építészetről, társadalomról, ökológiáról és arról, ami mindezt összekapcsolja: a gondolkodó építész munkájáról.
Mottó: Boldogok a szelídek, mert ők öröklik a földet…(Máté 5,5)
Honnan ered az építészet iránti vonzalmatok?
GS: Szüleim pedagógusok, felmenőim között egyedüli mérnök anyai nagymamám testvére, aki vízépítő mérnök volt. Vele személyesen nem találkozhattam, de a ránk hagyott fotói, festményei gyermekkoromtól körbevettek. Motor nélküli repülőgép modelleket is készített, versenyeken vett részt velük. A faragott propeller, hajlított fából és bőrpauszból készült kecses géptest szerkezete lenyűgözött. Ami pedig közvetlenül az építészethez köthető élmény: gödöllői vagyok, és gimnazista koromban a Jánossy György által tervezett gödöllői víztoronyba szerveztek épületbejárást, Mátrai Péter az épület ihlette hanginstallációt mutatott be. Ez a világítótorony-szerű építmény az ördöglépcsőjével meghatározó élmény volt.
Azt, hogy kívülről érkeztem az építészetbe, mindig inkább előnynek éreztem azokkal szemben, akik építész felmenőkkel rendelkeznek. Nekem az, hogy nincs ilyen irányú előképem, szabadságot jelent azóta is.
HP: Édesapám építőmérnök, úgyhogy én láttam már egyetem előtt is csőtollat és földmérőprizmát. A családom egyik fele Bugyin él, a másik a Kecskemét melletti Matkópusztáról származik, ezeken a helyeken olyan sok kortárs építészeti élmény nem éri az embert, de térhasználati élmény annál inkább.
Az Alföld végtelensége, avatatlan szemeknek fel nem tűnő sokszínűsége és változatossága számomra a szabadságról, a szabadon bejárható terekről szól.
A terekhez való hozzáférési jogosultságok témája amúgy abszolút kurrens társadalmi és építészeti kérdés. Az ellenőrzés erősödő kívánalma, a közvetlenség hiánya és az atomizálódó közösségi struktúrák teljesen átformálják a településeink használati képét: az emberek eltűntek a településközpontokból, mindenkivel telefonon előre kell találkozót egyeztetni, egyes csoportokat pedig egyenesen kizárunk a köztereinkről.
Hol kezdtétek a pályát az egyetem után?
GS: Az egyetem évei alatt kezdtünk el közösen pályázatokat készíteni. Francia tagozaton végeztem az első két évet. A képzéshez tartozott egy kötelező szakmai gyakorlat, melyet Angers-ban töltöttem. Ennek köszönhetően tanulhattam később egy évet Lyonban. Az egyik első közös munkánk Péterrel a máig is működő REA (Réseau des Écoles d’Architecture d’Europe Centrale et Orientale) nemzetközi pályázata volt a BME Urbanisztika Tanszéken, ahol első díjat nyertünk egy olyan koncepcióval, amely a feladatkiírást nem épületszinten, hanem táji, territoriális léptékből levezetve oldotta meg. 2010-ben, illetve 2011-ben diplomáztunk a BME Középülettervezési Tanszékén. Egyetem után mindketten a PLANT – Atelier Péter Kis irodában dolgoztunk egy rövid ideig.
HP: Én ezután japán állami ösztöndíjjal Tokióban végeztem két éves mesterképzést, egy évig dolgoztam egy helyi építész-belsőépítész irodában. 2015-ben költöztem haza, ez már a GUBAHÁMORI hivatalos kezdete.
GS: Én 2012 és 2015 között Bécsben a querkraft irodában dolgoztam. Első munkaként egy szociális bérlakás pályázatában vettem részt, amit meg is nyertünk. Aspern lakónegyedben egy 217 lakásos hibrid házat építettünk vasbeton és előregyártott faszerkezettel. Ebben a munkában a pályázattól az átadás-átvételig részt tudtam venni, készítettem az építésről egy kisfilmet, amit a Museumsquartier-ben az építészeti filmfesztiválon bemutattak.
Hogy indult a saját iroda?
GS: Már a külföldi évek alatt csináltunk távmunkában egy-egy pályázatot – munkaidő után, időeltolódással. Ezek között volt a dániai Odense-be tervezett Andersen múzeum pályázata, amelyet Bodonyi Panni illusztrátorral készítettünk, és amivel bekerültünk a 10-es shortlistbe, illetve a prágai Kisoldali tér rekonstrukciója, amit Esterházy Marcell képzőművésszel csináltunk – ez a zsűri különdíját kapta. Egy későbbi, a Gellérthegy átformálására kiírt pályázaton Tarr Hajnalka képzőművész volt a csapat tagja, aki nagyléptékű helyspecifikus térinstallációkat is készít. A lényeg ezekben az együttműködésekben nem az, hogy legyen olyan ember, akinek kiszervezhetünk egyes munkarészeket, hanem hogy olyan gondolatokkal erősödjön a munkánk, amelyek egy építésztől nagy valószínűséggel nem érkeznének. Egy-egy komplex problémafelvetésre így sokkal pontosabb és gazdagabb megoldást tudunk adni. A 17. Velencei Építészeti Biennálé Lengyel Pavilonjában szereplő, The Sacred Species című munkánk biztosan nem jött volna létre a Filip tagjai (Bodonyi Panni és Kovács Budha Tamás) és Demeter László erdőökológus nélkül.
  |
Hogy kerültetek a lengyel pavilonba? Az átfogó teoretikus szemléletetek alapján adná magát, hogy a magyar pavilon kiállítására pályázzatok...
HP: A magyar kiállítás kurátori posztjára pályáztunk 2020-ban a vízszabályozások kapcsán átalakuló természeti tájak sorsával, és az ember mint tájépítő elem szerepével, de abban az évben az Othernity projekt lett a befutó. A mi anyagunk a lengyel kurátorokhoz (PROLOG+1) Kovács Dánielen, a magyar pavilon kurátorán keresztül jutott el. A lengyel pavilon a posztszocialista vidék jövőképével foglalkozott, ennek része volt az a hat spekulatív projekt, amelyeket a meghívott fiatal európai építészirodák készítettek (Traumnovelle, KOSMOS Architects, Rural Office for Architecture, RZUT, Atelier Fanelsa és mi, kiegészülve a Filippel és Demeter Lászlóval).
GS: A velencei magyar pavilon kiállításai hagyományosan épületspecifikusak, minket viszont jobban érdekelnek azok a tágabb összefüggésrendszerek, amelyek alakítják az épített környezetünket: a körülöttünk zajló társadalmi változások építészeti és településtervezési reakciói, a társadalmi igazságtalanságok építményi kérdései, humángeográfiai léptékek, klímaváltozás okán adaptálandó nagyvárosi vagy vidéki településszövetek működése. Ezek jellemzően határvonalon mozognak különböző tudományágakkal.
Van erre Magyarországon igény?
GS: Ha minket foglalkoztat, már van rá igény, találunk hozzá kapcsolatokat. Együttműködő partnerünk például a PADON Alapítvány a Környezeti Igazságosságért, egy antropológusokból, mérnökökből, képző- és iparművészekből, ökológusokból álló szervezet, akik különböző projektjeik mentén foglalkoznak vízigazságossági, közegészségügyi, köztérhasználati kérdésekkel szegregált településrészeken, illetve a szabadonbalaton projekt keretében a Balaton vízparti zónájának átalakuló ökológiájával. Ezeknek mind van építészeti, településszerkezeti síkja is.
Ebből meg lehet élni?
GS: Kizárólag ebből egyelőre nem élne meg az iroda, ez egy „luxéria”, amit megengedünk magunknak. Viszont az a feladatunk, hogy azokat a gondolatokat, amikben hiszünk, be tudjuk csatornázni valós projektekbe. A keszthelyi városi strand és vízpart rehabilitációs javaslatunk alapján lassan elérnek minket olyan, területfejlesztésben érintett szereplők, akikkel közös platformra tudunk helyezkedni. Előttünk áll egy együttműködés a PAD-dal is, amelynek keretében fel kell térképeznünk egy szegregált településrész épített környezetét, egyrészt azért, hogy kiderüljön milyen épületszerkezeti és épületfizikai beavatkozásokat szükséges végrehajtani az alapvető, minőségi lakhatási körülményeket elérendő, másrészt azért, hogy fejleszteni lehessen a magán- és közterek használati lehetőségeit.
Hogyan tudja a térhasználatot az építész befolyásolni?
HP: Hiszünk abban, hogy építészeti beavatkozásokkal használati változásokat kell generálni, a Bugyi Színház terve erre tett kísérletet. Azt tapasztalhatjuk, és ez egyáltalán nem egyedi eset, hogy a település főtere délután 4-5 után kiürül, nincsen olyan hely, olyan funkció, amely kimozdítaná az embereket a kerítéssel zárt otthoni világukból – igazából monofunkcionális gócokból áll össze a településszövet. A tervünk arra tesz kísérletet, hogy belső, külső és átmeneti terek olyan hálózatát hozza létre, amely átláthatóak, néhol zegzugos, viszont különböző generációk számára kínál jelenlétet. Ehhez apró aktivátorok kellenek, nem nagy dolgok: némi árnyékos tér, egy pad, egy hinta, egy kis játszótér, egy hely, ahonnan bámészkodni lehet, egy kavicsos felület, amin sétálni lehet, víz stb.
Be tud indítani a tér egy másfajta viselkedést?
GS: A St. Louis-i Pruitt Igoe, a kilencedik kerületi Dzsumbuj, vagy a nápolyi Scampia városrész maffia toronyházszövete felvonultat minden eszközt annak bizonyítására, hogy igen. Világosan kell lássuk, hogy ezeknek a helyeknek a tragédiája elsősorban politikai és társadalmi konstrukció, azonban vizsgálhatóak ezekben az épített környezetekben fellelhető hiányosságok is, amelyek a tömeg viselkedését befolyásolni, módosítani tudják. A szegregáltság, kirekesztettség, elfelejtettség megjelenik a terek zsúfoltságában, a közszolgáltatások elérésének korlátozásában, az átlátható, közbiztonságot javítani képes térszerkezet hiányában.
Jane Jacobs és Jan Gehl munkássága pont ezeknek az apró dolgoknak a feltérképezéséről szól: mik azok az apró dolgok, aktivátorok, amelyek egy településrészt élhetővé tesznek: van-e a környéken egy zöldséges, ahol ott hagyhatod a kulcsodat, vannak-e régi épületek az utcán. vagy csak új építésű házak, tagoltak-e a földszinti homlokzatszakaszok, vagy negyven méter hosszan tagoltatlan üveg, van-e lehetőség arra, hogy sokan jelen legyenek egy téren, vagy csak többen rálássanak, ezzel is növelve a biztonságérzetet, le tudok-e ülni, meg tudok-e pihenni, össze tudok-e futni valakivel?
  |
Ezek alapvetően természetes dolgok, amik magától értetődőnek tűnnek – nem szeretünk a napon főni, kell az árnyék. Miért lesz ebből építészeti feladat, feladata-e egy építésznek, hogy ezen gondolkozzon?
HP: Természetesnek tűnnek, de akkor miért vágunk ki minden árnyékot és hűsítést biztosító fát a belváros jómódúbb részén? Számomra az is természetes lenne, hogy városrehabilitáció címszó alatt nem dzsentrifikálnánk mesterségesen teljes városrészeket, ezzel perifériára lökve többezer addig ott élő, kevésbé jómódú embert, hanem mondjuk afelé tennénk lépéseket, hogy az ott élő embereket helyben hagyva hogyan tudnánk minőségi javulást elérni mind az ő szociális, mind a város épített környezetében. Mégsem ez történik. Azért kell ezen gondolkoznia egy építésznek, mert a szakmai kompetenciáját érinti.
GS: A klímaváltozáshoz való adaptálódás hatására megjelent egy tendencia az építészeten kívül, amit publikációkból jól ismerhetünk. Az építészet az, ami elébe tud menni a folyamatoknak – ha nagyon lassan valósul is meg, de pozitív irányba megyünk általa. A mi praxisunkban erre példa a prágai piac köztér-fejlesztési, átalakítási pályázatán kiemelt megvételt nyert tervünk. Azt igyekeztünk vizsgálni, hogy a zöld és kék infrastruktúra hogy tud együttműködni, jól használható tereket generálni. Építészetileg persze kérdés, hogy egy széltorony aljában hogy működik egy köztér, de azt tudományos publikációk igazolják, hogy öt-tíz fokkal hűvösebb van ezek környezetében, tehát kellemesebb életteret tudunk kialakítani.
Amikor én kezdtem a pályát, konkrét feladatok voltak, amiket építéssel meg kellett oldani. Úgy látom, ma nagyobb hangsúlyt kap az elmélet, a ti munkásságotok is ezt támasztja alá. Szükség van egyáltalán arra, hogy építsünk?
GS: Igaz, hogy több az elmélet, de ez nem önmagáért való. A globális átalakulás korában élünk, és az a logika, amely a szocializmusban, egy erőltetett iparosítás generálta építési láz okán működött, ma már nem működik. Nem építhetünk már csak úgy a vakvilágba, mert először azon kellene átrágnunk magunkat, hogy például mit kezdünk a hatalmas, meglévő, de üres épületállománnyal, hol van az újrafelhasználás és az adaptáció helye, mit jelent a mértékletesség az építési logikában. Ezekre nincsen még kialakult gyakorlat, a spekulációk, elméleti kísérletek viszont arra alkalmasak, hogy szakmai síkon foglalkozni lehessen a problémákkal.
A Prágai Piac pályázatán díjazott tervünk például már valós megoldási javaslatokat tudott adni arra, hogyan lehet nagyvárosi, központi helyzetben lévő, napi több ezer ember által használt, brutális hőszigetként működő városi térszövetet átalakítani úgy, hogy az használható maradjon majd akkor is, amikor a mainál sokkal extrémebb időjárási kitettségek jelentkeznek majd. Persze ez is spekuláció, mint minden építészeti terv, ezeknek nagyon kis százaléka valósul meg. Amit mi az elmúlt két évben terveztünk, abból például alig fog megépülni valami.
Mi ennek az oka?
HP: Drasztikusan megváltoztak a körülmények. Alapvetően 5-8 év is lehet, mire egy épület a tervezés kezdetétől eljut a megvalósulásig. Ezt az amúgy is lassú folyamatot borította fel az elmúlt két év közegészségügyi és bontakozó gazdasági válsága. A 2020-as költségtervek ma már semmit nem érnek, és ebből két dolog következik: vagy nem képes megépíteni az építtető az eltervezett programot, vagy olyan költségkímélő beavatkozásokat kell eszközölni, amely megöl mindent gondolatot, amit abba a házba beletettünk.
Milyen arányban van jelen a praxisotokban a „szükséges építés” és az előre gondolkodás?
HP: Nem arról van szó, hogy egyik nap házakat tervezünk, a másikon pedig elméleteket gyártunk, a kettőt nem akarjuk szétválasztani, igyekszünk egy irányba terelni a folyamatokat. Az látjuk, hogy az elmúlt években kialakult ránk jellemző építészeti gondolkodás tetten érhető már a valós, építésre szánt munkáinkban is. A Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesülettel van egy futó munkánk, ahol az emberi és a nem emberi terek összefonódását, egymásra épülését erősítjük.
GS: Azért is fontosak számunkra a köztérépítészeti tervek– mint például a prágai piac átalakítási terve – mert egy ilyen nagy projekt a progresszív fenntarthatóságot jobban propagálja, a köztudatba gyorsabban átkerülhetnek ezek a gondolatok.
A céljaitokat hallgatva az az érzésem, az építészeti tevékenységet úgy fogjátok fel, mint valamilyen társadalmi gyógyító szerepet.
HP: Ez nem hangzik túl jól! Nem társadalommérnökként definiáljuk magunkat, erről a történelem bebizonyította, hogy nagy áldozatokkal járó zsákutca volt.
Abban hiszünk, hogy az épített környezet társadalomalakító és szemléletformáló szereppel bír, akár a vizuális edukáció szempontjából, akár szociológiai szempontból.
  |
Hogy lehet megszerettetni az emberekkel a kortárs építészetet?
HP: Az embereket nem feltétlenül az épület több síkon felbomló gondolati beágyazottsága, vagy az építészettörténeti idézetfüzére érdekli. Sokkal inkább a tereinek használhatósága, és az, hogy ki tud-e alakítani valamilyen élményszerű kapcsolatot vele. Az, hogy hogyan kerül fel a mentális térképünkre egy hely, nem csak a külsőn múlik.
GS: Érdekes, hogy a nem szakmai közönség hogyan viszonyul a saját korának épületeihez, és valószínűsítem, hogy itt mindig van egy időbeli elcsúszás – és ebből adódóan feszültség is – a szakmai és a nem szakmai megértés között. Bennem ez nem okoz diszkomfort érzetet, és ezért nem is gondolom, hogy az építészetet művelőknek folyamatosan edukációs feladatuk lenne. Ettől függetlenül igyekszünk jelen lenni az épített környezeti nevelés formális és informális fórumain is. Több félévben voltam meghívott oktató a BME Urbanisztika Tanszéken, most pedig Eke Dániellel közösen vagyunk a CheckINN turisztikai és építészeti hallgatói ötletpályázatának mentorai, amely a rozsdaövezeti zárványok reaktiválásával foglalkozik.
Guba Sándor, Hámori Péter
HP: Én a MOME Építészeti Intézetének MA2 tervezési kurzusát tartom Molnár Beátával. Az előző félévben azt vizsgáltuk, hogy néz ki az a városháza, amely egy commons-ok mentén szerveződő társadalmat szolgál ki, a most következő félévben pedig azt járjuk majd körül, hogyan szükséges átalakítanunk a nagyvárosi és a tanyasi épített környezetünket az erőforrásválság korára felkészülve.
GS: A Pálma (a közösségi iroda, ahol együtt dolgozunk a következő irodákkal: RJZS Architects, BIVAK, Studio B, Murum, Eke Dániel, Hüttl Sarolta, Zagyvai Sári, Iványos Ambrus, Kalászi Zoltán) részt vett idén az ArchiKids Budapest fesztiválon, gyerekeket fogadtunk és építettünk velük az Égigérő paszuly mese alapján struktúrákat – ezt azért is tartjuk nagyon fontosnak, mert a közoktatásban egyáltalán nem kap szerepet az épített környezeti oktatás. Pálma szinten tervezzük még, hogy összefogjuk azokat az apró szerveződéseket, amelyek a covid okozta lezárások alatt alakultak ki a háztömb hatalmas belső udvarán. Jelentős potenciál van a városi kihasználatlan terekben.
Hol tart ma az építészet, és ti hol tartotok?
A filozófia, a szociológia különböző ágai, az ökológia, a humángeográfia vagy bármely más természettudomány már elég jól feltérképezte, hogy az éppen zajló globális átalakulás milyen irányokat rejt magában. A mi feladatunk építészként az, hogy figyeljünk és reagáljunk, és ha ez sikerül, akkor létre tudunk hozni egy új építészetet.
Szeretnénk, ha a pályázati vagy spekulatív projektjeink gondolatai minél inkább be tudnának épülni a megvalósulással járó tervezési munkáinkba. Ha ez sikerül, akkor talán kétszáz év múlva le lehet majd olvasni a munkáinkból, hogy abban a néhány évtizedben, amíg mi is formáltuk a világot, mi érdekelte az embereket, hogyan használták a tereket, vagy hogy milyen kihívásokkal néztek szembe.
További képek a galériában!
Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.
