Ház a tónál 10. – Megérkeztünk

Bálint és a családja már két hete laknak a – a Pyxis Nautica és a WOOD IS MORE közreműködésével – belül teljesen elkészült házukban. A sorozat végére értünk. Az álom megvalósult!

Szöveg: Jaksa Bálint, szerk. / Farkas-Zentai Lili
Fotó: Jaksa Bálint
Olvasási idő: …

Már egy hete egyedül aludtam a fürdőszoba padlóján egy matracon (mert a közeli átmeneti szálláshelyünk négylábú lakójával nem stimmelt a bioritmusunk), amikor eljött a nap, elkészült a ház teljes belső része, és a feleségemmel és a kisfiammal együtt végre az új szobáinkban tölthettük az első közös éjszakánkat. Egyszerre volt izgalmas, nyugtató és lélekmelengető érzés. Végre megérkeztünk!

Én Jaksa Bálint építészeti fotógráfus vagyok, és ez a mi házunk építésének története.

Elérkeztünk az utolsó, a sorozat 10. részéhez, amikor pár heti itt lakás után írhatom le a történetünk szinte záró epizódját. Sajnos egy nem várt esemény miatt, több heti keresgélés után találtunk csak új bádogost, így a ház külseje még kicsit parkolópályán van, de ez a rész végül is a ház belsejéről és a mi érzéseinkről szól. Mindentől függetlenül nagyon jó, hogy végre nem egy utazóbőröndből élünk és saját ágyban alhatunk, illetve azt is klassz megélni, hogy a korábban csak papíron látottak, úgy fest 99%-ig működnek a napi életben is. Van 1-2 kapcsoló, amit lehet, át fogunk szerelni egy másik pontra, de lényegében minden jó és használható. Ott tágas, ahol kell és ott praktikusan kicsi, ahol nincs nagyobbra szükség.

Talán ez lehetne a ház másik jelzője: praktikus. Még mindig hallom az építészünk, Tamás hangját a fülemben, amikor nézegettük a terveket, és visszaemlékszem arra a beszélgetésünkre, amikor a földszinti mosószobában a 2 x 1,6 méteres helyiségbe a gépek és egy szekrény elé még bepasszíroztunk egy függönyös zuhanyzót is a maradék 1 x 1 méterre. Nem volt máshol rá lehetőség, muszáj volt. Már most, ennyi idő után is éreztük a létjogosultságát, amikor a gyerek nyakig sarasan bejött a kertből, és hát az emeletre így azért nem vinnénk át a natúr fa lépcsőn- és a padlószőnyegen keresztül a fürdőig. Ilyen esetben a jövőben is a lenti zuhanyzóba visszük majd a kutyával együtt, sőt én is ezt használom majd, ha izzadtan hazaesem az egyik tó körüli gurulásból. Mondhatni jól kihasználtuk a tereket, ahol csak lehetett és tényleg jó döntés volt a „vendégzuhanyzónk” is.

Ahogy egyre több időt töltünk itt, éreztük meg igazán, hogy milyen jó a nappali-étkező-konyha trió egy térben, a végtelen hosszúságú térkapcsolata, hogy mennyire kellemes amikor a nyüzsgő életnek van tere, fent pedig az alvó részek pont ideális/elégséges méretűek. Oda úgyis csak pihenni megyünk majd fel. Nem tudom, hogy a régi lakásunkban megvolt-e ez az érzet, de itt, a tó mellett tényleg olyan, mintha egy nyaralóba költöztünk volna, ahol nagyok és tágasak a földszinti-, és kisebbek az emeleti szobák. Mindeközben minden reggel alig várom, hogy széthúzzam a függönyt a teraszajtónk előtt, és a bádogostól elköszönve a srácok befejezhessék a ház további részét és kimehessünk végre nyújtózni egyet ébredés után, beszívva a reggeli friss levegő illatát – de hamarosan ez a nap is eljön.

Emlékszem, amikor a srácok levonultak a felső szintről, és beköltözhettem a kis matracommal. Először léphettem a padlószőnyegre és nézhettem végig az alapos munkák eredményét – ez valami végtelen felemelő érzés volt. A WOOD IS MORE szakemberei nagyon szép és precíz munkát végeztek! Túlzás nélkül, őszintén írhatom le, hogy imádjuk az apró részleteket nézegetni! A felső szinten lévő fürdőszobánkban látni mindazt a burkolási minőséget, ahogy a gérbe vágott csempék vonalai, mint a végtelenbe mutató vonalak futnak, vagy ahogy a zuhanyzónk alján trapéz formában van kialakítva a lefolyáshoz a padlólap. De akár említhetnénk a beülős ablak fa bélletének látványát is, amiben már alig várjuk, hogy órákat ülhessünk és nézhessük minden reggel, ahogy a napfény sugarai megjelennek a látszófalak felületén. Miután a srácok levonultak a felső szintről, még egy hét volt hátra a teljes belső véglegesítéséig, de már nagyon közel voltunk, hogy mind ott lehessünk.

Az első, még magányos éjszakámon a sarkokat persze leszámoltam, majd másnap, a 6:30-as ébresztő után nem sokkal megjöttek a srácok és folytatták az alsó szint befejezését, miközben én már az emeleten épp fogat mostam, hogy visszaindulhassak a családomhoz, akik a komfortos ideiglenes szállásunkon vártak. Mint említettem a korábbi részben, a kiköltözésünk után nem tudtunk azonnal beköltözni a házba, mert még hátra volt pár hét munka, amit nem lehetett kihagyni. Rá kellett jöjjünk, hogy sajnos bármennyire is jó egy termék minősége és a beszerelő embereik, ha egy külsős cég késik a ház egyik esszenciális részével már a sztori elején, akkor minden dominó borul a pontos tervek ellenére is. És bármennyire dolgoznak vért-verejtéket nem sajnálva a kivitelezőnk és emberei, hogy megpróbálják a lehetetlent is, jó munkához idő kell. Tudtuk, hogy nekünk ebben az esetben az a feladatunk, hogy ne stresszeljük őket feleslegesen. Ahogy a Kémek hídja című filmben is mondta az öreg kém Tom Hanks-nek a kérdésére: „Nem aggódik? Használna?!”

Jelenleg ez a második hetünk már, hogy a kiscsaláddal itt élünk. Próbáljuk mindennek megtalálni a helyét, és közben ízlelgetjük a házat a különböző napszakokban. Izgalmas itt lenni azokban a terekben, amiket eddig csak elképzeltünk, papíron láttunk vagy félkészen vártuk a befejezésének napját. De nyugodtan mondhatom, hogy minél jobban összeáll a ház, annál inkább érezzük a sajátunknak, a legtermészetesebb módon. Mintha itt éltünk volna mindig is, csak előbb fel kellett építeni. Afféle Tenet film hatás.

Amire mindig kíváncsi voltam azon felül, hogy milyen lesz a házban élni, milyenek lesznek a fények és a hangok, az az a fajta kíváncsiság, ami csak az utat járva derül ki. Vajon minden kézre fog esni, mennyi idő alatt folyik majd a melegvíz, bulizhatunk lent úgy, hogy közben alszik fent a gyerek? És még megannyi olyan kérdés, amire senki sem tudja előre a választ. Majd használat közben kiderül – és hát ettől szép az élet is.

Emlékszem, hogy Tamástól, a kivitelezőnktől egyet kértünk még történetünk elején, hogy az a sok építkezésen elhangzó „jó lesz az úgy, nem?!” nálunk soha ne hangozzon el! Tamás és az emberei tartották a szavukat. Így Tamás, neked, Pistának, Sanyinak, Eriknek és Patriknak, és az összes a házon eddig dolgozó szakembernek hálásan köszönjük az eddigi munkátokat! Egy csoda, amit alkottatok számunka és tudjuk, hogy a hátralévő munkák is jó kezekben lesznek nálatok. Kívánjuk, hogy sokak álmát valósíthassátok meg a jövőben!

Visszagondolva az elmúlt hónapokra, most már úgy érzem, az idáig vezető út, az a határtalan érzelmi hullámvasút nem volt hiába... Látni azt, ahol most tartunk, hogy az álom végre megvalósul, hogy mindaz, amiben hittünk és amiért annyit dolgoztunk testet öltött, na ezek miatt mindenképp megérte. Így a történet végéhez közeledve most már minden sokkal könnyebb, ugyanakkor azt is fontos kiemelni, milyen kimondhatatlanul ijesztő volt elkezdeni egy ekkora vállalkozást, egy ilyen időszakban. Mégis azt mondom, ha módod van rá, ne félj tőle! Tájékozódj amennyire lehet, keresd meg a számodra minden tekintetben legjobb szakembert és legyen meg a legtöbb kérdésre a válasz és megoldás! Plusz készülj arra, hogy ha probléma lesz, akkor ne falnak éld meg, hanem lépcsőnek, amin csak tovább kell haladnod!

Kívánom minden leendő építkezni vágyónak, hogy élvezze az utat, amennyire csak lehet, és merjen nagyot álmodni, mert vannak álmok, amik ha kemény munkával is, de megvalósulhatnak! És végül köszönöm mindenkinek, akik segítettek abban, hogy megoszthassam veletek a mi történetünket.