Felülírni a megszokottat | A Paradigma Ariadné továbbképző központja Balatonszepezden
A Paradigma Ariadné szakmai berkekben munkáinak filozofikus megalapozottságáról híres, éppen ezért izgalmas látni, milyen eredmény, azaz ház születik a filozófia nyomán, ha a feladat – mint az építészeti megrendelések többségében – merőben prózai. Balatonszepezden a megbízás egy meglévő épület átalakításával, bővítésével szálláshely és konferenciaterem kialakítására szólt, az eredményt az OCTOGON 188-as (2023/8-as) számában mutattuk be.
Az IDŐ kicsúszik a kezünk közül, a HELY lép az örökébe, és válik a FORMA szülőanyjává vagy apjává – gendertudatos korunkban ez még eldöntésre vár.
„Az építészet olyan intellektuális teljesítmény, amelynek eredményeképpen egy konkrét fizikai tárgy, vagyis egy épület jön létre”. Az idézet a Paradigma Ariadné egyik alapítójának, Smiló Dávidnak egy előadásából származik. A hangsúly az „intellektuális” szóra esik, azzal a kitétellel, hogy mindez csak az esetek 10 százalékában igaz, a maradék papíron marad, és az elméleti tudást gyarapítja. A balatonszepezdi szállásépület a kivételek sorát gazdagítja: az elméleti háttér, ha csak részlegesen is, de testet öltött a Paradigma Ariadné és Finta Sándor közös gondolkodása nyomán az általuk „repülő kőház”-nak nevezett objektumban.
Bármennyire fontos, érdekes, nélkülözhetetlen is az elmélet, megítélni mégiscsak a produktumot, azaz a házat kell. Szerencsés esetben az épület maga közli az építész szándékát, de a befektetett szellemi energia mindenképp megérdemli, hogy azzal arányos mélységben próbáljuk az elméleti hátteret megérteni. Zavaromat az okozza, hogy menthetetlenül oldschool-nak érzem magamat a funkció-szerkezet-forma egységét és őszinteségét kereső és áhító szemléletemmel. Sajnos, vagy sem, az én generációmnak ez íródott a vénájába, nem vérrel-verejtékkel megalkotott charták és kiáltványok nyomán, hanem annál az egyszerű oknál fogva, hogy mióta világ a világ, az építészet így működött, és ezzel együtt váltott vagy nem váltott ki érzelmeket, viszonyulást a felhasználókból. Rám reveláció erejével hatott, amikor egyetemista koromban kezembe került Szentkirályi Zoltán építészettörténete, amely a stíluskorszakokat, a forma változásait abból vezette le, hogy miképpen próbálta az adott kultúra a teret anyaggal keretezni. A szerkezetekkel határolt térstruktúra pedig Szentkirályi szerint tükörképe a kor világszemléletének, divatos szóval az épp kortárs paradigmának. Az egyiptomiak világképében az élet folyamatos utazás volt, amely a halálon túl is folytatódik, mi sem természetesebb, hogy az ÚT szimbolikája jelenik meg templomaik szabatosan egymás után sorolt tereiben. És így tovább, a logika a barokkig nem sérül, ott azonban történik valami, a historizáló korszakokkal már ez az elmélet nem tud mit kezdeni, hacsak nem tekintjük őket valamiféle lecsengésnek, kései, utolsó fellángolásnak a hervadás előtt. Az én ifjúságom építészetteoretikusai ezt tették, ha ehhez Spenglert is hozzáolvassuk, hajlamosak lehetünk igazat adni nekik, ám ma sokan nem így látják. Az viszont kétségtelen, hogy a modernnel ténylegesen valami új kezdődött, és bár építészeti karaktere tökéletesen kifejezi azt a kort, amiben született, és amiben mi is élünk, valamiért mégis berzenkedünk ellene. Kezdetben csak a közönség, később az építész szakma is próbálta visszacsempészni a klasszikus, sőt archetipikus formákat. A posztmodern volt az első kísérlet, amely azonban – bár izgalmas forrás – pontosan megmutatta, hogy mi nem működik. Megtanított továbbá arra, hogy semmi nem lehet többé az, ami volt, a hagyományos struktúrák felbomlottak, ergo a régi formák bármilyen tartalommal felruházhatók. Ennek ellenében dolgozik az építész agy és szem iskolázottsága és zsigeri meggyőződése, hogy kortárs építészként stilizálni, egyszerűsíteni kell, kedvenc szavunk az „átirat” és a „megidéz”.
Nehezíti az építészek helyzetét, hogy a hagyományos épített struktúrák makacsul tarják magukat a tektonika szabályaihoz; szavakkal dobálódzhatunk kedvünk szerint, falakkal ez nehezebb. Legalábbis az volt eddig, a kortárs technológiák és a digitális kultúra ezt kezdik felülírni, és akkor az AI démonáról még szó sem esett. Beláthatatlan távlatok nyílnak az építészet előtt, a végeredményt én már sajnos nem fogom látni, ami roppant igazságtalan, a pályakezdők viszont jobb, ha felkészülnek. Kánon híján nincs könnyű helyzetben az építész, ha alkotásának hitelességéhez keres fogódzókat. Az IDŐ kicsúszik a kezünk közül, a HELY lép az örökébe, és válik a FORMA szülőanyjává vagy apjává – gendertudatos korunkban ez még eldöntésre vár.
A Balaton-felvidék e szempontból bőséges forrás, mind fizikai paramétereit, mind a hozzá kapcsolódó asszociációkat tekintve. Lankák, szőlő, oromfalukkal a tó felé forduló présházak és még valami: a balatoni nyaralóépítészet szerethető modernizmusa. Szepezd ráadásul különösen kedves falu, szinte érintetlen, gombolyagszerűen tekergő, meredek utcákból álló településmaggal, ahonnan csápként ágaznak ki a nyaralókkal szegélyezett egyenes utak, apró, mesébe illő tóparti vasútállomással, és az utóbbi évtizedek építészeti csemegéivel. Makovecz Imrének több épülete is áll a településen, melyek mintha pont a balatoni hagyományok kettős természetét illusztrálnák: a főút mentén épült Sellő étterme az életműből jócskán kilóg, pontosan illeszkedik a Balaton modernizmusához. (Jellemző, hogy ottjártamkor azonnal felfigyeltem a házra, de álmomban sem kötöttem volna össze Makovecz nevével). Sokkal kevésbé szerencsés szerintem az a két domboldali pavilon, amelyek már a korai organikus iskola klasszikus képviselői, és pont a most tárgyalandó épületek szomszédai. Buggyantott kontyuk alatt a környéken hagyományosnak tekinthető vörös kőből emelt falak roskadoznak a túlzott méretű csuklyák súlya alatt – persze csak képletesen. Tipikus beszélő építészet ez, amelyről az idő bebizonyította, hogy bizonyos léptéken és funkción túl túlságosan rátelepszik a használatra, úgyszólván meghágja a forma-funkció-szerkezet jó öreg egységét, amely, mégiscsak úgy tűnik, megkerülhetetlen.
A Paradigma Ariadné tervezői tudatosan törekedtek arra, hogy az általuk a telekre letett épületek a helyükön legyenek – mind formai, mind topográfiai szempontból.
 Fotó: Bujnovszky Tamás Fotó: Bujnovszky Tamás |
A funkció adott volt: egy meglévő, többször átépített magastetős, „kedélyes” szállásépületet kellett bővíteni és kortárs külsővel felruházni, valamint egy meglehetősen méretes konferenciatermet elhelyezni a lejtős telken. Vállaltan szerették volna megidézni mind a házszerű oromfalas ház, mind a modernizmus helyi hagyományait. Adódott, hogy a két funkciót szétválasztva a kétféle, egymást némiképp kizáró formavilág elkülönüljön. A telken álló két épület kétféle magatartást képvisel, más-más formai kihívás elé állította a tervezőket.
A szállásépület, már csak a hozzá kötődő formai asszociációk okán is az archetipikus magastetős ház megsokszorozásával játszik.
A végeredmény hátterében álló elméleti megfontolás világos: a szabálytalan, ki-be ugráló kontúrú, meglévő alépítményre a formát követő, nagyon összetett tetőzet helyett egy teljesen szabályos, nyolc, azonos magastetős egységből álló tömeget helyeztek, az alsó szint kontúrjától függetlenül. Az így kialakuló sík födémrészeket teraszokként hasznosították, ami a Balatonnál nagyon is helyénvaló. Szándékuk szerint a régi és új kontrasztját azzal hangsúlyozták volna, hogy az alsó szintet kvázi-lábazatként kezelve elanyagtalanítják, a fehérre vakolt falak fölött viszont az új részt a Balatonra jellemző rusztikus vörös kővel burkolják. A tektonika logikájából fakadó esztétikát – alul súlyos, felfelé könnyedebb – visszájára fordították volna tehát. Kérdezhetjük, miért? Korunkban a válasz: miért ne. Sajnos azonban a szerkezeti logika megmakacsolta magát, a kőburkolat olyan műszaki és költségbeli kihívásokat jelentett volna, hogy végül nem tudott megvalósulni.
A Paradigma Ariadné kompromisszumként a kőfelületet imitáló, nyomtatott kompozitlemez burkolatot ajánlott, amelyhez maguk gyűjtötték a mintákat szerte a Balaton-felvidéken, nem spórolva az energiát a nekik kedves, személyes kötődésekkel is bíró felület képének megidézésétől. Sajnos ez az a munka, ami az intellektuális befektetés 90 százalékának tartományába esik, a vöröskő aurájának megidézése a vöröskő anyaga nélkül túlságosan elvontnak bizonyult a hatóság szemében, így az oromfalas felső szint végül halványszürke kőburkolatot kapott. Azért sajnos, mert így a kontraszt nem igazán érvényesül, és bár a tervezők épületüket „repülő háznak” titulálják, az elméleti háttérről mit sem tudó, gyanútlan szemlélő csak egy kellemes kortárs épületet lát, amelyik békésen megül a fészkén. Ez egyébként nem baj, alaposabban megszemlélve további formai csavarok is feltűnhetnek.
A nyílások például csupa olyan helyre kerültek, ahol a klasszikus logika szerint nincs keresnivalójuk: sarokra, illetve az egymáshoz csatlakozó oromfalak vápáinak tengelyébe. Ez a játék már kikacsintás a modern esztétikája felé, ahogy a homlokzaton megjelenő kiugró teraszok is a modern szellemében oldják a szabályos tömeget. Amiben az oldschool lelkemnek hiányérzete van, az a szépen komponált külső és a belső elrendezés teljes össze nem függése, amely ugyan tudatos döntés, viszont néhol elég suta alaprajzokat eredményezett. Értem a forma irányította logikát, és egy átmeneti szállást nyújtó épületben pár napot akármilyen szobákban el lehet tölteni, pláne ha ilyen pazar teraszok vannak hozzá. A magam konzervatív módján azonban jobban örül a szívem, ha a belső logika vetül ki az épület megformálására.
Mindez együtt van a másik épületben, a telken lejjebb elhelyezett konferenciaközpontban. Ez az alapvetően funkcionális épület a szállásépület formaidézeteivel szemben a klasszikus modernizmus hagyományaira rímel.
Mintaszerű, ahogy ezt az alapvetően tájidegen testet a telken elhelyezték, pedig nem kis méretekről van szó.
A tóval párhuzamosan futó, hosszan elnyúló hasáb szinte aláhúzza a pazar látványt, a víztükör horizontját. A kilátás és kert felé üvegfalakkal megnyíló, szekcionálható teremhez nyitott terasz csatlakozik, a kettőt körben konzolosan túlnyúló – természetesen zöldtetőként kialakított – lapostető fogja össze. Az arányok, a külső-belső részletek igényes, minőségi megformálása számomra ezt az épületet szerethetőbbé teszik. Intellektuális teljesítménynek ez sincs híján, noha laikus szem számára nyilván kevésbé látványos, és egyáltalán nem repül.
 Fotó: Bujnovszky Tamás Fotó: Bujnovszky Tamás |
Hagyjuk most figyelmen kívül azt az egyébként korántsem mellékes szempontot, hogy jó-e a Balatont továbbképző- és konferenciaközpontokkal körbeépíteni. Az építész-társadalom egy része derekasan küzd azért, hogy az elkerülhetetlen építés léptékében és megjelenésében illeszkedjen a hely adottságaihoz. A Paradigma Ariadnénak Balatonszepezden sikerült.
Kivitelezés: 2023
Építészet: Csóka Attila Róbert, Molnár Szabolcs, Smiló Dávid, Árkovics Lilla, Finta Sándor – Paradigma Ariadné + Spacefor Kft.
Statika: Madaras Koppány, Madaras Botond, Éliás Réka
Épületszerkezet-tervezés: Heincz Dániel
Paradigma Ariadné | Web | Facebook | Instagram
További képek a galériában!
Megjelent az OCTOGON magazin legújabb, 188-as (2023/8-as) lapszáma, amelyben sok egyéb mellett a szegedi Cédrus Liget lakóparkról (B.A.D Architects and Design Studio Kft.), a Normafa Síház felújításáról és bővítéséről (Studio Konstella, Hetedik Műtere) és az Archikon legújabb óvodaépületéről is olvashattok.
Magazinunkra itt lehet online előfizetni.
:
Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.
