Házságok

Felülírni a megszokottat | A Paradigma Ariadné továbbképző központja Balatonszepezden

• Szöveg: Zöldi Anna
• Fotó: Bujnovszky Tamás
• Olvasási idő: …

A Paradigma Ariadné szakmai berkekben munkáinak filozofikus megalapozottságáról híres, éppen ezért izgalmas látni, milyen eredmény, azaz ház születik a filozófia nyomán, ha a feladat – mint az építészeti megrendelések többségében – merőben prózai. Balatonszepezden a megbízás egy meglévő épület átalakításával, bővítésével szálláshely és konferenciaterem kialakítására szólt, az eredményt az OCTOGON 188-as (2023/8-as) számában mutattuk be.

Az IDŐ kicsúszik a kezünk közül, a HELY lép az örökébe, és válik a FORMA szülőanyjává vagy apjává – gendertudatos korunkban ez még eldöntésre vár.

„Az építészet olyan intellektuális teljesítmény, amelynek eredményeképpen egy konkrét fizikai tárgy, vagyis egy épület jön létre”. Az idézet a Paradigma Ariadné egyik alapítójának, Smiló Dávidnak egy előadásából származik. A hangsúly az „intellektuális” szóra esik, azzal a kitétellel, hogy mindez csak az esetek 10 százalékában igaz, a maradék papíron marad, és az elméleti tudást gyarapítja. A balatonszepezdi szállásépület a kivételek sorát gazdagítja: az elméleti háttér, ha csak részlegesen is, de testet öltött a Paradigma Ariadné és Finta Sándor közös gondolkodása nyomán az általuk „repülő kőház”-nak nevezett objektumban. 

Bármennyire fontos, érdekes, nélkülözhetetlen is az elmélet, megítélni mégiscsak a produktumot, azaz a házat kell. Szerencsés esetben az épület maga közli az építész szándékát, de a befektetett szellemi energia mindenképp megérdemli, hogy azzal arányos mélységben próbáljuk az elméleti hátteret megérteni. Zavaromat az okozza, hogy menthetetlenül oldschool-nak érzem magamat a funkció-szerkezet-forma egységét és őszinteségét kereső és áhító szemléletemmel. Sajnos, vagy sem, az én generációmnak ez íródott a vénájába, nem vérrel-verejtékkel megalkotott charták és kiáltványok nyomán, hanem annál az egyszerű oknál fogva, hogy mióta világ a világ, az építészet így működött, és ezzel együtt váltott vagy nem váltott ki érzelmeket, viszonyulást a felhasználókból. Rám reveláció erejével hatott, amikor egyetemista koromban kezembe került Szentkirályi Zoltán építészettörténete, amely a stíluskorszakokat, a forma változásait abból vezette le, hogy miképpen próbálta az adott kultúra a teret anyaggal keretezni. A szerkezetekkel határolt térstruktúra pedig Szentkirályi szerint tükörképe a kor világszemléletének, divatos szóval az épp kortárs paradigmának. Az egyiptomiak világképében az élet folyamatos utazás volt, amely a halálon túl is folytatódik, mi sem természetesebb, hogy az ÚT szimbolikája jelenik meg templomaik szabatosan egymás után sorolt tereiben. És így tovább, a logika a barokkig nem sérül, ott azonban történik valami, a historizáló korszakokkal már ez az elmélet nem tud mit kezdeni, hacsak nem tekintjük őket valamiféle lecsengésnek, kései, utolsó fellángolásnak a hervadás előtt. Az én ifjúságom építészetteoretikusai ezt tették, ha ehhez Spenglert is hozzáolvassuk, hajlamosak lehetünk igazat adni nekik, ám ma sokan nem így látják. Az viszont kétségtelen, hogy a modernnel ténylegesen valami új kezdődött, és bár építészeti karaktere tökéletesen kifejezi azt a kort, amiben született, és amiben mi is élünk, valamiért mégis berzenkedünk ellene. Kezdetben csak a közönség, később az építész szakma is próbálta visszacsempészni a klasszikus, sőt archetipikus formákat. A posztmodern volt az első kísérlet, amely azonban – bár izgalmas forrás – pontosan megmutatta, hogy mi nem működik. Megtanított továbbá arra, hogy semmi nem lehet többé az, ami volt, a hagyományos struktúrák felbomlottak, ergo a régi formák bármilyen tartalommal felruházhatók. Ennek ellenében dolgozik az építész agy és szem iskolázottsága és zsigeri meggyőződése, hogy kortárs építészként stilizálni, egyszerűsíteni kell, kedvenc szavunk az „átirat” és a „megidéz”.

Nehezíti az építészek helyzetét, hogy a hagyományos épített struktúrák makacsul tarják magukat a tektonika szabályaihoz; szavakkal dobálódzhatunk kedvünk szerint, falakkal ez nehezebb. Legalábbis az volt eddig, a kortárs technológiák és a digitális kultúra ezt kezdik felülírni, és akkor az AI démonáról még szó sem esett. Beláthatatlan távlatok nyílnak az építészet előtt, a végeredményt én már sajnos nem fogom látni, ami roppant igazságtalan, a pályakezdők viszont jobb, ha felkészülnek. Kánon híján nincs könnyű helyzetben az építész, ha alkotásának hitelességéhez keres fogódzókat. Az IDŐ kicsúszik a kezünk közül, a HELY lép az örökébe, és válik a FORMA szülőanyjává vagy apjává – gendertudatos korunkban ez még eldöntésre vár.

A Balaton-felvidék e szempontból bőséges forrás, mind fizikai paramétereit, mind a hozzá kapcsolódó asszociációkat tekintve. Lankák, szőlő, oromfalukkal a tó felé forduló présházak és még valami: a balatoni nyaralóépítészet szerethető modernizmusa. Szepezd ráadásul különösen kedves falu, szinte érintetlen, gombolyagszerűen tekergő, meredek utcákból álló településmaggal, ahonnan csápként ágaznak ki a nyaralókkal szegélyezett egyenes utak, apró, mesébe illő tóparti vasútállomással, és az utóbbi évtizedek építészeti csemegéivel. Makovecz Imrének több épülete is áll a településen, melyek mintha pont a balatoni hagyományok kettős természetét illusztrálnák: a főút mentén épült Sellő étterme az életműből jócskán kilóg, pontosan illeszkedik a Balaton modernizmusához. (Jellemző, hogy ottjártamkor azonnal felfigyeltem a házra, de álmomban sem kötöttem volna össze Makovecz nevével). Sokkal kevésbé szerencsés szerintem az a két domboldali pavilon, amelyek már a korai organikus iskola klasszikus képviselői, és pont a most tárgyalandó épületek szomszédai. Buggyantott kontyuk alatt a környéken hagyományosnak tekinthető vörös kőből emelt falak roskadoznak a túlzott méretű csuklyák súlya alatt – persze csak képletesen. Tipikus beszélő építészet ez, amelyről az idő bebizonyította, hogy bizonyos léptéken és funkción túl túlságosan rátelepszik a használatra, úgyszólván meghágja a forma-funkció-szerkezet jó öreg egységét, amely, mégiscsak úgy tűnik, megkerülhetetlen. 

A Paradigma Ariadné tervezői tudatosan törekedtek arra, hogy az általuk a telekre letett épületek a helyükön legyenek – mind formai, mind topográfiai szempontból.

A funkció adott volt: egy meglévő, többször átépített magastetős, „kedélyes” szállásépületet kellett bővíteni és kortárs külsővel felruházni, valamint egy meglehetősen méretes konferenciatermet elhelyezni a lejtős telken. Vállaltan szerették volna megidézni mind a házszerű oromfalas ház, mind a modernizmus helyi hagyományait. Adódott, hogy a két funkciót szétválasztva a kétféle, egymást némiképp kizáró formavilág elkülönüljön. A telken álló két épület kétféle magatartást képvisel, más-más formai kihívás elé állította a tervezőket.

A szállásépület, már csak a hozzá kötődő formai asszociációk okán is az archetipikus magastetős ház megsokszorozásával játszik.

A végeredmény hátterében álló elméleti megfontolás világos: a szabálytalan, ki-be ugráló kontúrú, meglévő alépítményre a formát követő, nagyon összetett tetőzet helyett egy teljesen szabályos, nyolc, azonos magastetős egységből álló tömeget helyeztek, az alsó szint kontúrjától függetlenül. Az így kialakuló sík födémrészeket teraszokként hasznosították, ami a Balatonnál nagyon is helyénvaló. Szándékuk szerint a régi és új kontrasztját azzal hangsúlyozták volna, hogy az alsó szintet kvázi-lábazatként kezelve elanyagtalanítják, a fehérre vakolt falak fölött viszont az új részt a Balatonra jellemző rusztikus vörös kővel burkolják. A tektonika logikájából fakadó esztétikát – alul súlyos, felfelé könnyedebb – visszájára fordították volna tehát. Kérdezhetjük, miért? Korunkban a válasz: miért ne. Sajnos azonban a szerkezeti logika megmakacsolta magát, a kőburkolat olyan műszaki és költségbeli kihívásokat jelentett volna, hogy végül nem tudott megvalósulni.

A Paradigma Ariadné kompromisszumként a kőfelületet imitáló, nyomtatott kompozitlemez burkolatot ajánlott, amelyhez maguk gyűjtötték a mintákat szerte a Balaton-felvidéken, nem spórolva az energiát a nekik kedves, személyes kötődésekkel is bíró felület képének megidézésétől. Sajnos ez az a munka, ami az intellektuális befektetés 90 százalékának tartományába esik, a vöröskő aurájának megidézése a vöröskő anyaga nélkül túlságosan elvontnak bizonyult a hatóság szemében, így az oromfalas felső szint végül halványszürke kőburkolatot kapott. Azért sajnos, mert így a kontraszt nem igazán érvényesül, és bár a tervezők épületüket „repülő háznak” titulálják, az elméleti háttérről mit sem tudó, gyanútlan szemlélő csak egy kellemes kortárs épületet lát, amelyik békésen megül a fészkén. Ez egyébként nem baj, alaposabban megszemlélve további formai csavarok is feltűnhetnek.

A nyílások például csupa olyan helyre kerültek, ahol a klasszikus logika szerint nincs keresnivalójuk: sarokra, illetve az egymáshoz csatlakozó oromfalak vápáinak tengelyébe. Ez a játék már kikacsintás a modern esztétikája felé, ahogy a homlokzaton megjelenő kiugró teraszok is a modern szellemében oldják a szabályos tömeget. Amiben az oldschool lelkemnek hiányérzete van, az a szépen komponált külső és a belső elrendezés teljes össze nem függése, amely ugyan tudatos döntés, viszont néhol elég suta alaprajzokat eredményezett. Értem a forma irányította logikát, és egy átmeneti szállást nyújtó épületben pár napot akármilyen szobákban el lehet tölteni, pláne ha ilyen pazar teraszok vannak hozzá. A magam konzervatív módján azonban jobban örül a szívem, ha a belső logika vetül ki az épület megformálására. 

Mindez együtt van a másik épületben, a telken lejjebb elhelyezett konferenciaközpontban. Ez az alapvetően funkcionális épület a szállásépület formaidézeteivel szemben a klasszikus modernizmus hagyományaira rímel.

Mintaszerű, ahogy ezt az alapvetően tájidegen testet a telken elhelyezték, pedig nem kis méretekről van szó.

A tóval párhuzamosan futó, hosszan elnyúló hasáb szinte aláhúzza a pazar látványt, a víztükör horizontját. A kilátás és kert felé üvegfalakkal megnyíló, szekcionálható teremhez nyitott terasz csatlakozik, a kettőt körben konzolosan túlnyúló – természetesen zöldtetőként kialakított – lapostető fogja össze. Az arányok, a külső-belső részletek igényes, minőségi megformálása számomra ezt az épületet szerethetőbbé teszik. Intellektuális teljesítménynek ez sincs híján, noha laikus szem számára nyilván kevésbé látványos, és egyáltalán nem repül. 

Hagyjuk most figyelmen kívül azt az egyébként korántsem mellékes szempontot, hogy jó-e a Balatont továbbképző- és konferenciaközpontokkal körbeépíteni. Az építész-társadalom egy része derekasan küzd azért, hogy az elkerülhetetlen építés léptékében és megjelenésében illeszkedjen a hely adottságaihoz. A Paradigma Ariadnénak Balatonszepezden sikerült.

Paradigma Ariadné | Web | Facebook | Instagram

További képek a galériában!

Megjelent az OCTOGON magazin legújabb, 188-as (2023/8-as) lapszáma, amelyben sok egyéb mellett a szegedi Cédrus Liget lakóparkról (B.A.D Architects and Design Studio Kft.), a Normafa Síház felújításáról és bővítéséről (Studio Konstella, Hetedik Műtere) és az Archikon legújabb óvodaépületéről is olvashattok.

Magazinunkra itt lehet online előfizetni.

: