Varga Piroska DLA-val beszélgettünk.
Februári, ipari örökség tematikánk jegyében felidézzük azt a beszélgetést, amelyet a 2021 nyarán e témában szervezett konferencia kurátorával, Varga Piroska DLA-val készítettünk rozsdaövezetekről, külföldi példákról, környezetszennyezésről, és a különleges kihívásokra adott különleges megoldásokról.
2021 júniusban rendezték az Ipari Örökség 4.0 konferenciát, melyen a Magyarországon megoldásra váró helyzeteket sorakoztatták fel, egyúttal javaslatokat tettek a felhasználási lehetőségekre. A konferencia a nagyobb hazai rozsdaövezeti területek (Csepel Művek, Lenin Kohászati Művek - Miskolc, Ózdi Kultúrgyár, Zsolnay Negyed - Pécs) és általában az ipari örökség körüli, jellemzően elméleti diskurzust terelte gyakorlati síkra, általánosan elfogadott megoldásokkal, működő gyakorlatokkal. Mindezekről, illetve az ipari területek újrahasznosításának hazai gyakorlati útjairól beszélgettünk Varga Piroskával, ám kezdésnek egy szélesebb horizonton néztünk szét: nemzetközi példákkal, elvégre Nyugat-Európában már évtizedekkel előrébb jár ezen örökségünk kezelése, a sokszor mára a városközpontokba került területek visszakapcsolása a települések természetes vérkeringésébe.
A konferencián még egy nemzetközi szakértő is úgy fogalmazott: „time to less defensive, more confident”. Vagyis nemzetközileg sem egyértelmű az ipari örökség kezelése?
Ketté bontanám a választ. A keleti blokk országai nagyon hasonló helyzetben vannak: itt jelen van egy plusz lelki teher, hogy hosszú ideig ez adta a munkát, de egy irreális termelési rendszerben, majd hirtelen elvesztettük onnan a munkát. Tehát kötődünk az ózdi gyárhoz, de közben haragszunk is az ózdi gyárra, hiszen kiraktak bennünket privatizációkor – ez a jelenség minden volt szocialista országban megvan, és a nyugatiak legalább ezzel nem küzdenek. Ezen kívül ketté kell választani az ipari örökséget: míg a 18-19. századig épült épületeket – mondjuk egy fémszerkezetet – könnyen talál szépnek az átlagember is, de mondjuk egy erőművet már valószínűleg nem, és ez világszerte így van. Az is nehéz ezeknél az épületeknél, hogy ritkán látjuk őket ideális állapotban, elvégre az iparnak mindig prioritás a termelés, ezért folyamatosan építik, toldozzák-foldozzák őket. Nem olyanok, mint a Mátyás templom, aminek van egy idealizált állapota, amiben igyekszünk megőrizni.
Tapasztalatom szerint leginkább a művészréteg – építészek, táncosok, szobrászok –, az érzékenyebb, alternatív formákat kereső emberek kezdik el először belakni ezeket a tereket. Például a Ruhr-vidéken is egy szobrász, Ulrich Rückriem kezdett alkotni, és hívta fel arra a figyelmet, hogy ez mennyire jó. A Zollverein Szoborpark területén az utolsó kokszoló üzemet csak 1993-ban állították le, míg maga a Zollverein Múzeum 2006-ban készült el. A szoborpark azóta is kortárs képzőművészeti kiállítások pezsgő helyszíne.
Ugyanakkor mivel nagyon egyedi a helyzetek kezelése, nem igazán lehet azt mondani, hogy „na ezt így kell csinálni”. Mert az is fontos, hogy szerintem nem minden védendő. A műemlékvédelem csak arra van felkészülve, hogy azt mondja: ezt védjük.
Nincs arra eszköztárunk – legalábbis itthon –, hogy hogyan döntsük el, mit védjünk, és ki merjük mondani, hogy nem kell mindent védeni. Azért sem, mert nem fenntartható, illetve valóban lehet, hogy nem minden érték.
És van egy harmadik út is: ha nem tudjuk (nem lehet, nem akarjuk) megmenteni, akkor hogyan dokumentáljuk a történetét? Létezik virtuális értékmentés, amelyre jó példák a Bereczki Zoltán által készített 3D Google-modellek a Vasgyárról és a Vasgyár kolóniáról, amely az Észak-Kelet Átjáró Egyesület oldalán elérhető. Tehát nem cél az egész kohászati művek megmentése, mert fenntarthatatlan, de maradjon meg az emléke, a története, legyen virtuális bejárás. Nagyon komplexen kell szemlélni az ipari örökség kérdését, nem elég a klasszikus „itt van, védjük meg, ahogy tudjuk” hozzáállás. Ezek az épületek még a funkciójukat is elvesztették, míg egy templom jó esetben nem.
Lehet datálni, hogy mi számít ipari örökségnek?
A törvény szerint a kulturális örökségnek különböző elemei lehetnek (régészeti örökség, hadtörténeti örökség, műemléki érték, nemzeti emlékhely és kulturális javak), ezek határvonala néha bizonytalan. Az épületeknél kivették a minimum kort, ami korábban 1875 előtt épültet jelentett. Műemlékké az válhat, aminek elkészül a felterjesztési dokumentációja, amit el is fogad az aktuális elbíráló szerv. Ez sokáig a Műemléki Felügyelet, majd a jogutódja, a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal, Foster Központ volt), most pedig a Miniszterelnökség Építészeti, Építésügyi és Örökségvédelmi Helyettes Államtitkárság Építészeti és Műemlékvédelmi Főosztályának címezve kell beadni.
A köztudatban a korhoz kötjük a műemléket, éppen ezért Kovács Dánielék az Othernity kurátori csapatávl nagyon sokat beszélnek a kortárs modern védelméről, hogy nehezen tudunk mit kezdeni a közelmúltunk védendő értékeivel. Holott a néprajzkutatók feladata sem feltétlenül csak a múlt dokumentálása, hanem jelenkorkutatást is végeznek, kulturális és társadalmi jelenségeket figyelnek meg és dokumentálnak. Ilyen szempontból nagyon jó párhuzam vonható a modern házakkal. A kora modern ipari épületek azért is fontosak, mert
Magyarországon az Iparterv volt az egyik legszabadabb stúdió. A KÖZTI és a LAKÓTERV több presztízsberuházást is csinált, ezzel szemben az Ipartervnél nagyobb szabadsággal tervezhettek és több innovációra volt lehetőségük.
Az Iparterv építészei kísérleteztek, amikor a például szép silókat, magtárakat terveztek, és odakerült több tehetséges építész, akit a rendszer nem kegyelt. Erről a korszakról Haba Péternek van egy, a neten is elérhető tanulmánya. Nagyon sok új szerkezetet terveztek meg, főleg statikában léptek előre, de amit lehetett, építészetileg is kihoztak ezekből az épületekből. A zürichi ETH nagyon komolyan kutatta az Iparterv anyagát.
Egy épület viszonylag szabadon, sokféleképpen hasznosítható, de hogyan lehet egy nagyobb gyártelepet revitalizálni?
Erre nagyon jó példa a Ruhr-vidék, ami egy bő harmincéves projekt – egy területet nem lehet rehabilitálni öt év alatt vagy egy négyéves kormányzati ciklus alatt. Kelet-Európában nagyon elterjedt, hogy csak kulturális funkciót vagyunk képesek beletenni ezekbe, viszont gazdaságilag irreális ekkora tereket eltartani kulturális funkcióval. Budapest még talán elbírja, viszont már az ózdi Kultúrgyár – amit építészetileg nagyon pozitív példának tartok – esetében is vannak kételyeim, hogy a pályázati fenntartás után gazdaságosan tud majd működni.
A DLA értekezésembe (Kultúrgyárak – Felhagyott ipari épületek, mint kulturális színterek) elkezdtem gyűjteni, hogy milyen más funkciókat lehet belerakni. Nyugaton a lakás már nagyon gyakori, és itt nemcsak loftokra lehet gondolni, de például gáztározóból is nagyon érdekes otthonokat alakítanak ki. Németországban gyakoriak az üzletközpontok, itthon ezt egyedül az Alditól látom, ami a doboz a dobozban elvet követi, és ez örökségvédelmi szempontból nem is feltétlenül rossz: kívül felújítja a házat, belerakja a maga kis dobozát, erre az egyik legjobb példa a Trafó melletti, illetve nemrég a 11. kerületben, a Fehérvári úton is nyitott egy. Azért követem a hallgatói terveket, mert ők nagyon jó tippeket szoktak bedobni, legutóbb például a Fővárosi Közterület Fenntartónak tervezett oktatóközpontot. Ők ugyanis összegyűjtik az eladható dolgokat, amire van egy boltjuk is, és ezt egészítették ki egy funkcióval. Összességében nagyon sok mindenre lehet használni az ipari épületeket, az ideális példa erre Nyugat-Európában van – és ez egyben a válasz a nagy területre is –, ahol könnyűiparban is gondolkoznak, ami segít az épület és az egész terület fenntartásában.
Mert a nagy, elhagyatott területeken szinte mindenhol nagyon komoly társadalmi problémák vannak, nagy a munkanélküliség – és ez a Rurh-vidéken is így volt –, tehát alapos szociológiai vizsgálatot is kell végezni. Erre voltak városfejlesztési javaslatok, mint például olyan szerelőüzemeket berakni ezekbe az épületekbe, ahol sok embert foglalkoztató, betanítható munka folyik, és viszonylag jól kezeli azt is, hogy ezek jellemzően energetikailag nem a legkorszerűbb épületek.
A Zsolnay-negyedről hallottam negatív visszajelzést, ahol a gyár körül korábban kialakult szlömös területet szerették volna felértékelni a városfejlesztők a gyárba hozott kulturális funkciók segítségével, de ez nem történt meg. A Zsolnay-negyed elzárta magát, meghagyta a kis téglakerítéseit, és ugyanolyan maradt körülötte a város, sőt még a belváros is szenved, mert a kultúrát kihozták onnan. Az ilyen nagy területeknél nagyon sok szempontot kell együtt vizsgálni, ami önmagában nem baj, de itthon még kevés olyan csapatot tudok, ami képes nagyon komplexen kezelni ezt a kérdést. Néha mi, építészek vagyunk túl erősek, mert beleszeretünk egy projektbe, mondván, „csináljunk egy kulturális központot!", ami álommunka lehet, és nem figyelünk arra, hogy városépítészetileg egy hatalmas problémát okoz. Itthon a pályázati rendszer is nehéz, mert dedikált pénzek vannak benne, tehát nem a projekt találja ki magát, hanem megmondják, hogy ’itt turisztikát fejlesztesz’, egy abszurd helyen, ahol turista csak elvétve akad. Nagyon érdekes, hogy mi lesz majd Miskolcon és mi lesz majd Csepelen, mert a kettő nagyon más irány. Csepelen a meglévő iparra próbálnak építeni, próbálják megszólítani az ottaniakat, ráadásul Pesten belül sokan mennek ki Csepelre. Végül még az extrém példák közt említsük meg, hogy Miskolcon működik a Factory Aréna, egy falmászó és gördeszka park, megtoldva egy komoly szociális céllal, a csellengő gyerekek begyűjtésével, akik az utcán lógás helyett így egy közösséghez tartozhatnak. Már tíz éve ott vannak, és nagyon szépen belakták, karbantartják az épületet. Hosszú távú tervem készíteni egy kiadványt építészek helyett városfejlesztőknek, ingatlanfejlesztőknek, hogy mennyire sok mindenre lehet ezeket használni, és az épület és a helyzet függvényében kell eldönteni, hogy megéri-e őket felújítani.
|
A döntéshozók mennyire látják egyben ezeket a problémákat? Ismerik a nyugati jó gyakorlatokat, rendelkezésükre áll komplex, összegző anyag?
Nem jellemző, de a Zsolnay esetében – talán az EKF keretében – sokat utaztak, és a kialakításban holland szakértők is részt vettek. Miskolc nehezebb eset, ott a vezetés alighanem annyira nagy falatnak érzi a nagyon nagy területet, hogy nem mer belevágni, pedig több egyesület vitte őket a Ruhr-vidéktől kezdve mindenhova. Voltam ott egy városfejlesztési workshopon egy kolléganőmmel, abban a meggyőződésben, hogy az ipari örökség miatt megyünk, hiszen ez a DLA témánk, erre a workshop elején kiderült, hogy a térképen az ipari örökség területe fehér foltként szerepelt. A fő témáknál kijelentették, hogy az ipari örökséggel nem foglalkozunk. Próbáltuk megérteni a helyzetet, és kiderült, hogy annyira félnek tőle, hogy beszélni sem akarnak róla nyilvánosan. Rémisztő az a lépték, és azok a számok, amik szembejönnek, mondjuk egy terület nagyon szennyezett talaját kitermelni, elvinni. De például a Ruhr-vidéken nyírfákat ültettek, amelyek tisztítják a talajt. Ez jó kezdeti lépés lehet, mert ha csak nyírfákat ültetünk, ami folyamatosan tisztítja a talajt, lehet, hogy csak évek múltán történik valami előrelépés, de addigra már tettünk valamit érdemben.
Mit lehet tenni az erősen szennyezett területekkel?
Arra külön tudományág van, hogy megvizsgálják a talajt, és megállapítsák, mit lehet ott tenni növények segítségével. Tény, hogy akkor a növény válik veszélyes hulladékká, de számítások szerint a növény gyökerét vagy szárát már könnyebb elvinni, mint az egész talajt. Erre a gabonafélék nagyon jók, csak nem minden területen merik őket használni. Adorján Anna tájépítész foglalkozott azzal, hogy Budapesten a Duna melletti barnaövezetek mennyire segíthetnék a zöldstruktúra fejlesztését. Akár a Rurh-vidék mintájára létrehozhatnánk parkokat, amelyek erősítenék Budapest zöldstruktúráját, és egy parkot azért könnyebb létrehozni ilyen szennyezett területen, mint lakóövezetet csinálni. A Rurh-vidéken nagyon jó válasz volt a parkosítás, mert azon túl, hogy nagyon szennyezettek voltak a korábbi gyárterületek, igen sűrűn lakott volt a környék, amin sokat enyhített, hogy az ipari területek egy részéből park lett, jóval élhetőbb lakókörnyezet alakult ki. Nagyon komolyan kell a tájépítészeti elemekkel foglalkozni, főleg a nagy területeken.
Az ipari örökség ápolása a klímaváltozással is összefügg: felhívja a figyelmet arra, hogy ne bontsuk el, amit nem muszáj, találjunk új funkciót, ne építsünk újat, parkosítsunk.
Az építőipar nagyon szennyező iparág az új anyagok használata miatt. Fenntarthatóság irányában a legreálisabb az lehet, ha nem zöldövezetes beruházásokat csinálunk, hanem mentjük a barnaövezetet, ha menthető; még akkor is, ha az épület nem menthető, de legalább egy új zöldövezet. Ezt külföldön sok esetben támogatják is adókedvezménnyel. Itthon, amikor legutóbb ingatlanfejlesztőkkel beszéltem, azt mondták, a zöldövezetre még mindig többet tudnak pályázni, több támogatást kap egy zöldövezetes beruházás, ami eltántorítja a befektetőket az amúgy is nagyobb költségű barnaövezetektől. Ez rossz stratégia, mert így csökken a zöldfelület.
Erre lenne válasz a rozsdaövezeti program, ám egyelőre még nincsenek kijelölt akcióterületek.
Jó esetben ez fogja segíteni ezt az irányt, hogy ezekben a területekben is potenciált lásson egy befektető.
Van-e arról bármilyen felmérés vagy adat, hogy szívesen költöznének-e oda emberek? Például a loft épületek kimondottan divatosak voltak néhány éve.
Ilyenről nem tudok, és ebben egyébként sem vagyunk jók, úgy értem, a budapesti barnaövezeteket ismerjük, de országos szinten nem is ismerjük, pontosan mennyivel, és milyen minőségűekkel rendelkezünk. Ez egy elég nagy hiányosság. A Borsod 2050 kutatócsoporttal beadtunk egy OTKA-pályázatot egy adatbázis összeállítására, de nem lett belőle semmi. Nem lehet tudni, hogy a valóságban mekkora területről beszélünk. A fejlesztési stratégiákban vannak ajánlások, lehet tudni, ki mivel számolhat, de itthon csak a budapestit látjuk igazán jól, mert azt elég komolyan összerakta egyszer a Regionális Kutatóközpont. Közgáz- és szociológiai megközelítéssel elég pontos térképeink vannak, ezeket használta Anna is, amikor ki akarta terjeszteni országos szintre, de rájött, hogy ezt nem tudjuk, még hektárra pontosan sem.
Itt egy definíciós probléma is van, mert el kell dönteni, hogy a legkisebb malmot is beletegyük-e vagy egyáltalán hogyan definiáljunk kategóriákat, hogy megnézhessük, milyen fejlesztésnek van értelme. Egy gondosan összeállított adatbázis egy ingatlanfejlesztőnek is jó kezdőlökés, mert tudja, hogy egyáltalán érdemes-e elmennie egy adott helyre.
A loftok divatja amúgy nem múlt el, bár ezt csak megérzésre mondom, illetve azért itt sokszor sűrűbb a beépítés, mert egy valós loft, kétszer akkora belmagassággal, olyan hatalmas területtel nem igazán jön ki árban – kevés az igazán loft loft.
Milyen modern módszerek alkalmazhatók az ipari örökség kezelésében? A BIM tervezés például használt épületeknél is működik vagy kizárólag újaknál?
Első körben visszatérnék a védelem részéhez, például a virtuális gyárlátogatásokhoz, mert ha az egész épületet archiváltam virtuálisan, akkor már bátrabban hozzá is merek nyúlni, és nem feladatom mindent egy az egyben visszaépíteni. Ebben a technológiának, a virtuális valóságnak, a kiterjesztett valóságnak nagyon fontos szerepe lenne, de nem vagyunk elég bátrak. Azért a Diósgyőri Acélművek virtuális értékmentését, online 3D-s modellezését említsük meg. Aztán maga a szkennelés is nagyon fontos lenne, itt érdekes módon azt tapasztaltam, hogy olyan csapat kell, amelyik nem túl részletesen mér, tehát az is nehéz egy tervezőnek, ha annyi pontfelhőt kap, amivel már nehéz mit kezdeni. A BIM-nél az látom, hogy itthon a szakágak nincsenek még rákényszerítve, ezért nem csinálják. De a legnagyobb probléma ezeknél a nagy kiterjedésű barnaövezeteknél, hogy nincs semmilyen információ a meglévő infrastruktúráról. Igazából sokszor a kivitelezés alatt derülnek ki dolgok, sőt egy elhúzódó, többéves felújítás közben is tovább romlik egy ilyen épület. Sokszor a tulajdonviszonyok sem tiszták, erre extrém példa egy miskolci irodaház, ahol szobánként eltérő a tulajdonos, mert annak idején így privatizálták. Próbálj így hozzányúlni, hogy minden szobának más a tulajdonosa, van közülük, aki már nem is él, a rokona pedig nem is tud róla, hogy örökölt egy ilyet. Ez jelentős probléma az ipari épületeknél. Általában a közös területeknek van egy gazdája, de összességében több ezer tulajról beszélünk, akik közül sokan nem is tudnak a tulajdonosi mivoltukról. Erre egy speciális törvényi szabályozást kellene kidolgozni, mert ezzel minden nagy ipari park küzd.
Közben a telekárak folyamatosan emelkednek, ráadásul sok ipari ingatlan a városszövet sűrűjében van.
A sokat emlegetett miskolci meg ózdi ipari terület ma már a város közepe, merthogy körbenőtte a város. Most mindenki udvariasan kerülgeti ezeket a gyárterületeket, és a várostervezők számára is problémás, hogy ezeken nem lehet keresztülmenni, mint egy Stalker zónát kerülgeti őket a város. Csontos Györgyiék így is kezdték: nekik nagyon fontos volt, hogy bejusson a park erre a területre. Első lépésként jazzfesztivált rendeztek, és most úgy nyitották meg a múzeumot, hogy kialakítottak nagy tereket, ahová befolyhat a város. Most az a céljuk, hogy ebből a nagy térből egy átvágó, nagy sáv legyen, egy tengely nyíljon a gyár közepén, kvázi a város új főutcája.
Mi angol példa alapján csináltunk a DLA-n egy kukucskálót, ami fokozatosan adja vissza a városnak a gyárat: először csak be tudnak lesni a helyiek, láthatják, mi van ott, aztán programot is szerveznek oda, utána jön az építkezés, és így tovább. Ez egyben felcsigázza az érdeklődést a terület iránt. Manchester pamutipari negyedében először 16 kukucskálót tettek be, művészi projektekkel, majd városi fórumokat rendeztek a hasznosítás lehetőségeiről, végül ez alapján született meg a tervezési program, és ma már állandó nyilvános kiállítótérként működik A Peeps sikerét igazolja, hogy az alapkoncepciója nem változott az elmúlt másfél évtizedben. Igaz, ott egy nagy épület volt, nem egy gyárterület, ám ebből is látszik, mennyire fontos az örökség interpretálási eszközeinek sokszínűsége, illetve a sokszínűség hiánya. Látszik, hogy az embereknek kellenek ezek a lépések, mert egyszerre kinyitni nekik befogadhatatlan.
Volt-e valamilyen konklúziója az Ipari Örökség 4.0 konferenciának? Megfogalmazódtak egységes álláspontok bizonyos kérdésekről?
Elég szűk az ezzel foglalkozó szakma, kis túlzással mindenki mindenkit ismer, de napi szinten nem követjük egymást. Inkább visszajelzéseket mondanék, mint konklúziót. Fontos, hogy Bereczki Zoltán továbblépett az archiválásban, és már egy hatalmas, nyitott adatbázisa van. Számomra jó élmény volt látni egyes életutakat, ahogy egyre produktívabbak lesznek. Mi pedig arról beszélgettünk a szervezőkkel, hogy kezdjünk el kialakítani egy tudásközösséget vagy belső fórumot, ahol szorosabban követjük egymás munkáját, módszereit, mert azt látom, hogy vannak nagyon jó szigetek, de nem nagyon kommunikálnak egymással, így sokszor csak ismétlik a már elért eredményeiket. Ha valaki felkutatja, hogy Nyugat-Európában valamire már van egy jó módszer, azt sokkal jobban át lehetne adni. A Zsolnay is elindult nulláról, Ózd is felépítette magát nulláról – később meghívták a Zsolnay üzemeltetőket, akik már öt éve szinte ugyanazzal küzdöttek, de ha a tervezés elején meghívták volna őket, néhány kört megspórolhattak volna. Elindítanánk hát valamilyen formában egy közösséget, hogy ne kelljen mindig mindent a nulláról csinálni, és erre nyitottság van, mindenki jó élményként élte meg a konferenciát, ahol egyébként kimondottan hangsúlyos volt a jövő, a jövőről való gondolkodás is.
A konferencia előadásait ezen a linken hallgathatják meg. A konferencia óta elkészült és megnyílt a Hallgatói Pályázat kiadvány. A témában készült diplomamunkákból összeállított virtuális kiállítás/kiadvány itt érhető el.
Az esemény támogatói:
- Concilium Arts Alapítvány - Torula Művésztér
- Nemzeti Kulturális Alap
- Építészfórum
- Széchenyi István Egyetem -Építész-, Építő- és Közlekedésmérnöki Kar Építészettörténeti és Várostervezési Tanszéke
- Győr-Moson-Sopron Megyei Építész Kamara
- FUGA
- L’harmattan Kiadó
A szervezők:
- Programkoordináció - Bacsa Melinda
- Grafikai munka, arculat - Belkovits László
- Technikai háttér - Bölcs András
- Vágás - Nagy Réka
- Moderátor - Péter Zsolt
- Programkurátor, ötletgazda - Varga Piroska DLA
- Marketing, pr - Papp Borbála
- Grafikai szerkesztés - Casablanca 2000. Szeged Bt., Leszovits Gergely, Somkutas Bianka
Torula Művésztér
- Beke Marci - Pályázatírás
- Szabó Réka - kommunikáció
Külön köszönet Kaincz Orsolyának, dr. Veöreös Andrásnak, Szalay Szabolcsnak és Kovács Dánielnek.
Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.
