Idegenként is lehet otthon lenni - ez az idei Serpentine Pavilon üzenete.
„Meg akartam mutatni Londont a londoniaknak" – nyilatkozta Sumayya Vally, a Serpentine Pavilonok húszéves történetének legfiatalabb kurátora. A pandémia miatt egy éves csúszásssal megvalósított projektben a dél-afrikai tervező a londoni bevándorlók és a városi helyszínek bonyolult kapcsolatára reflektál.
A londoni Serpentine Galéria ötven, a Kensington Gardensben megrendezett építészeti program húszéves volt 2020-ban. A jeles évforduló alkalmával egy dél-afrikai, csupán nőkből álló tervezőcsapat, a Counterspace kapta a megtisztelő felkérést az ikonikus pavilon megtervezésére. A három hölgy 2020-ban még nem töltötte be harmincadik évét, így a pavilonok történetének legfiatalabb kurátorai alkották a végül 2021. június 11-én megnyitott és október 17-ikéig látogatható pavilon terveit.
A galéria pázsitján húsz esztendőn keresztül minden évben felépülő, kulturális események, tematikus beszélgetések megtartására szolgáló pavilon tervezésére mindig olyan építészt kérnek fel a szervezők, akinek még nincs megvalósult épülete az Egyesült Királyságban. A Kensington Gardensbe először Zaha Hadid tervezett pavilont, őt olyan nevek követték, mint Oscar Niemeyer, Alvaro Siza, Rem Koolhaas, Sou Fujimoto, Bjarke Ingels vagy a SANAA. A johannesburgi Counterspace munkáinak fókuszában építészeti munkáik mellett a közösségi együttműködésen alapuló projektek, kiállítástervezés és városkutatás áll, melynek során szívesen kooperálnak más területek szakértőivel.
A pavilon terében absztrahálva, felnagyítva, vagy kicsinyítve, geometrikus formákra redukálva megjelennek ezeknek a helyeknek az építészeti fragmentumai. Az artisztikus „régészeti parkban” az elemek pontos eredete nem ismerhető fel, mégis, bizonyos pontokról tudható, mi szolgált inspirációul a kurátornak az újragondolt több, mint ötven helyszín közül. Az alkotók azzal, hogy a londoni magaskultúra ikonikus helyszínét a periferikus kisebbségek által látogatott városi terek darabkáival töltik meg, egyúttal tisztelegnek is e helyek közösségteremtő és identitásformáló szerepe előtt. Olyan intézményeket választottak, amik a londoniak által köztudottan más kisebbségi kultúrákhoz köthetők, például a Londonban elsőként felépült Fazl mecset és a Kelet-Londoni Mecset, a Centerprise és a Hackney közösségi könyvesbolt; vagy ismert szórakozóhelyek mint a Four Aces Club a Dalston Lane-en, a Mangrove étterem vagy a Notting Hill Carnival. A felsorolt városi terek kiragadott, más és más léptékben megjelenített részletei a pavilonon belül új téri konstrukcióvá állnak össze, és így adnak téri keretet a Spepentine Pavilon eseményeinek. A pavilonban megjelenő formák újrahasznosított acélvázon rétegelt lemez burkolattal épültek, mikrocement felületképzéssel. A rózsaszín és barnás árnyalatok London hagyományos építészeti karakterét idézik
Újítás, hogy négy elem, a pavilon négy darabkája kikerült a város tágabb terébe, és London különböző helyszínein újabb találkozási pontokat jelöl, kiterjesztve a kurátori koncepciót az egész városra: színpad, pódium, polc, és pad kerül London különböző pontjaira. A helyszínek maguk is szimbolikusak: a Finsbury parkban található New Beacon Books az Egyesült Királyság egyik első fekete könyvkiadója és forgalmazója; a Tabernacle közösségi központ Notthing Hillben; az Albany művészeti központ Deptfordban; a Becontree Forever Kultúrpontot pedig az Egyesült Királyság legnagyobb szociális lakótelepe, a Becontree Estate centenáriumára hoztak létre a Valence Könyvtárban, ahol a Serpentine kihelyezett fragmentuma rádióadóként fog működni.
A Serpentine programja részeként a Listening to the City projekt, Ain Bailey és Jay Bernard munkája London kiválasztott negyedeinek hagjaival és történeteivel ismerteti meg a látogatókat. A Support Structures for Support Structures program pedig olyan művészeket támogat, akik maguk is különféle londoni lakóközösségek támogatásának szentelik a munkájukat. A programmal a Serpentine az intézményi rendszer igazságosabb, fenntarthatóbb és kreatívabb újragondolására biztat.
„Nagyon megragadtak a városnak azok a helyei, amik a bevándorló közösségeknek fontosak, a kávézóktól a könyvtárakon át a fodrászműhelyekig és imahelyekig. Ezeket akartam a pavilonban megidézni, de azt szerettem volna, hogy a dolog visszafelé is működjön: a pavilon ’kiköltözzön’ Londonba. Ezek a helyek a hovatartozás érzését adták az embereknek, akik megőrizték a nyelvüket, a távoli otthon hangjait, ízeit. A mi építészeti ’adatbázisunkban’ ezek a helyek nem szerepelnek, ezért is fenyegeti sokukat a pusztulás veszélye" – nyilatkozta az indiai-dél-afrikai Sumayya Vally.
A talán nem sértő jelzővel nőies, azaz a befogadó minőséget erősen hangsúlyozó pavilon ezúttal nem öncélú művészi alkotás, hanem egyszerre emlékmű, és olyan funkcionális létesítmény, amely sokféle kommunikációs helyzetnek teremt teret a párbeszédtől a közösségi eseményeken át a csendes magányig.
Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.
