Illeszkedés – A debreceni Nagyerdei Stadion

Nosztalgikus anyagaink egyike ez, amelyben felidézzük, milyen benyomást tett ránk elkészültekor a debreceni Nagyerdei Stadion, amely most tíz éve nyitotta meg kapuit.

• Szöveg: Martinkó József
• Fotó: Bujnovszky Tamás
• Olvasási idő: …

Amint épülő múzeumok, metróvonalak, hidak, repülőterek, egyetemek vagy piaccsarnokok világszerte illusztrálják, léteznek olyan közberuházások, amelyek képesek egy város identitásának sarokkövévé válni: ebben a szerepben évszázadokon át templomokat, katedrálisokat épített az adott közösség, amely kulturális értelemben a mainál sokkal homogénebb, társadalmilag kevésbé rétegzett, töredezett és statikusabb volt. Némileg árnyalja a képet, hogy évszázadokon át színházakat, vagy ami tárgyunk tekintetében még ennél is fontosabb, sportarénákat használtak templomként különböző kultúrák. Az itt olvasható, debreceni sportlétesítményről szóló cikkünk a 113-as, 2014/5-ös lapszámunkban jelent meg.

Akik üvöltötték már tízezer felebarátjukkal együtt azt, hogy góóól!, vagy éppen azt, hogy hajráááá!, azoknak kézzelfoghatóvá vált a csaknem tökéletes közösségi összetartozás érzése. Akik lógatták szomorúan az orrukat tízezer felebarátjuk társaságában, azoknak sem kell magyarázni, hogy mi az a társadalmi kohézió. Templomban és stadionban a világ hétköznapi logikája egy időre megszűnik annak érdekében, hogy közöst tudatban, közös értékrendben oldódjanak fel a közösség tagjai. Jó esetben néhány órára létrejön egy illúzió, egy modell, egy tökéletes mikrotársadalom, amit a hétköznapok rutinjává kellene tenni. Ha gyűlölet van a stadionban, az sem utal másra, mint a közösség belső egyensúlytalanságára, belső konfliktusaira, illetve a gyógyulás utáni vágyra. Stadiont építeni tehát tanulságos vállalkozás.

Májusban a nagyközönség számára is megnyílt az újjáépített Nagyerdei Stadion Debrecenben. Nem tévedés újjáépítésről beszélni, mert a régi küzdőtér bejáratánál látható Borsos József tervezte, a húszas-harmincas évek korai téglamodern stíljében épült kapuzatot megőrizték, jelezve azt a tényt, hogy az új stadion kontúrja minden centiméteren a régi sporttelep határvonalán belül maradt. Erre már csak azért is szükség volt, mert a debreceni Nagyerdő ezen szeglete is Natura 2000-besorolású, tehát fokozottan védendő természeti környezet. Olyan új, tervezett struktúra kellett, amely képes kiegyensúlyozni a mesterséges szerkezet és a természetes ökoszisztéma – stadion és erdő – óhatatlan aszimmetriáját.

Egy stadion ráadásul működését tekintve annyira összetett, olyan sokrétű, hogy az építészeknek nem pusztán formákban, szerkezetekben és terekben, hanem valódi folyamatok analízisén alapuló összefüggés-rendszerekben kellett gondolkodniuk. Végtelen számú apró összetevő, apró elem rendszerét kellett az építészet eszközeivel strukturálniuk, szem előtt tartva azt, hogy a város emblematikus középületén dolgoznak. Debrecen sok tekintetben a Nagytemplom városa, ám most alkalom nyílt arra, hogy új, kortárs városi ikon szülessék. Úgy gondolom, Bordás Péter és munkatársai nagyszerűen megoldották ezt a feladatot, aminek kulcsfogalmáról a következőkben ejtenék szót.

Létezik az építészetnek egy olyan dimenziója, amely a legtöbb ember számára lehetőséget biztosít a véleményalkotásra. Ez a dimenzió a tetszik/nem tetszik kategóriánál mindenképpen árnyaltabb, valóban releváns, átélhető, látványos összetevőre világít rá. Az illeszkedésről van szó, amiről sokat beszélünk, de részletes analízisét e fogalomnak ritkán adjuk. A Nagyerdei Stadion építészeti megfogalmazása az illeszkedés problematikájának, illetve az ezekre adható helyes válaszoknak kitűnő illusztrációja, ebből a szempontból valódi mestermű.

Mint már említettem, a stadion környezetében álló terebélyes fák alapvetően határozzák meg a téri helyzetet. Értelmezhető ez egyfajta téri sűrűségnek is, ami a fatörzsek, illetve a lombkoronaszint magasságában, vagyis vertikálisan különbözik. Erre rímel a stadionépület két, vertikálisan – anyagában, színében, textúrájában, szerkezetében – is elkülönülő eleme, a felső látványos, membránburkolatú, örvényes hasítékokkal dinamizált puha idoma, illetve az alatta lévő földben gyökerező „tartószerkezet” és az ezen ülő puha, mindig változó, terebélyes, égbe törő, élő, lélegző „felhő”. Lírai kapcsolat egy épületen belül, erre erősít rá a membránhéjazatot, tetőzetet tartó ágas-bogas belső acélszerkezet.

Ráadásul, hogy az épület és a fák közötti absztrakt-strukturális és formai dramaturgia, az illeszkedés még látványosabb és szervesebb legyen, hozzáadódik a levegőben látszólag szertelenül fel-le kanyargó futópálya-sétány, amely a stadion lelátóinak megközelítésén túl szinte bekíséri a környéken sétálókat a lombok közé. Mesteri, ahogyan a gyaloghídról a különféle rálátások, nézőpontok megnyílnak a stadion fehér karéjára, illetve ahogyan a közlekedésnek ez a szintje új téri, köztéri helyzeteket hoz létre a stadion körüli parkban.

A sétány oldottabb, lazább szövete a tökéletes illeszkedés, az épület és a fák közötti tömegviszonyok rendezése mellett a téri helyzetek különféle sűrűségére is rámutat. Így a nagyszerűen és okosan tervezett, valamint pontosan kivitelezett lelátószerkezetek közlekedőin keresztül a stadionba érkező látogatót elementáris térélmény fogadja. Hirtelen tágul ki a tér, melynek látványát tovább dinamizálja, hogy a tetőszerkezet, illetve a lelátók síkjai bebillennek, az ívek szintvonalai változnak.

Ritkán kaphatunk többet egy épülettől, főképpen akkor, ha műfaji okokból nagy méretről, hatalmas léptékről, bonyolult mérnöki struktúráról van szó. Mint ahogyan a fentiekben olvashatták, rendkívül sok összetevője, apró részlete van egy stadionépületnek, kezdve az öltözők, a sajtórészleg elhelyezésétől, kialakításától a világítás és az akusztika finomságáig. A Nagyerdei Stadion erényei kapcsán akár végeláthatatlan hosszúságú cikk írható. Mivel egy speciális köztérről, rendezvények idején szabadon látogatható épületről van szó, ezért ennek a cikknek a befejezését a nyájas olvasóra bízzuk. Ha jó, ízlésformáló kortárs építészetet akarnak látni, utazzanak Debrecenbe.

További képek a galériában!