Ipari csarnokból kortárs irodatér
Frissen induló cikksorozatunk, az INDUST-REUSE célja, hogy bemutassa a hazai és a nemzetközi építészeti színtér izgalmas ipari reuse gyakorlatait. Olyan példákat, amikor az eredeti funkciójukat vesztett ipari épületek értékmegőrző újrahasznosítással kapnak új életet. Elsőnek a budapesti bázisú MINUSPLUS építésziroda projektje érkezik: egy hatvanas évekbeli csarnok irodatérré alakítása során érzékenyen hidalták át az értékmegőrzés és a kortárs igények közti disszonanciát. Mind esztétikai, mind energetikai szempontból.
A MINUSPLUS által irodává alakított ipari csarnok többszörös reuse-ként értelmezhető, amelynek mostani fázisa az értékmegőrző újrahasznosítás kategóriájába emelte az épületet. Bár a hatvanas években épült, dél-budai Szellőzőgépgyár építésze a kutatás jelen állapota szerint ismeretlen, a fennmaradt tervrajzok alapján lehet következtetni a sokáig raktárként használt épület eredeti koncepciójára. Az ipari területen 4 darab rácsos tartó állt még valószínűleg egy korábbi értékmentés maradványaiként, az építész ezeknek az újrahasznosításával lényegében köréjük tervezte, és kétszeresen görbülő tetőelemekkel fedte le az új csarnoképületet.
A tetőszerkezet formája így a korszak ipari épületeihez képest szokatlanul hullámzik. Ez a váratlan formai dinamika egyrészt az ázsiai pavilonokat idézi, másrészt mintha reflektálna az épület eredeti rendeltetéséhez kapcsolódó, a szellőzőgépek által generált légmozgásra. A tetőben koncentrálódó feszültséget A-lábakkal stabilizálták, amelyek kívülről és belülről is támasztják az épületet. A tető látványa a beltérből is meghatározó: egy körülbelül 5 x 5-ös kábelraszterbe helyeztek kis betonlapokat, amelyek finoman csavarodnak a térben. Ennek a szürreális, kötélpálya szerű mennyezetnek a feltárása lett a MINUSPLUS aktuális építészeti programjának kiindulópontja. A nyolcvanas években aztán hozzátoldottak az épülethez, és az egyik felében iroda helyiségeket alakítottak ki.
A MINUSPLUS építészeit egy infrastruktúra építő cég kérte fel, hogy az épületben alakítsák ki az új irodájukat. A folyamat első lépéseként elbontották a nyolcvanas évekbeli hozzáépítéseket, és minél inkább az eredeti csarnok esszenciájára igyekezték visszacsupaszítani a belsőteret. Az 1000 négyzetméteres alapterületet három egységként kezelték: az irodarészleg megmaradt és felújításon esett át, a csarnok területét pedig további két részre osztották. Középre egy új épületet, egy üvegházat helyeztek be, ezáltal az eredetileg belsőépítészeti projektet belső építészetivé (külön írva!) emelték. A harmadik egység az átalakítás legbátrabb eleme: a szándékosan üresen hagyott csarnok tér lett.
„A belső ház egy energetikai problémát hidal át. Körbeszigetelni a tetőszerkezetet és a falakat hatalmas pazarlás lett volna, anélkül viszont az épület nem felelt volna meg a műszaki követelményeknek. Sokszor pont ezek miatt a dilemmák miatt egyszerűbb és olcsóbb lebontani egy régi épületet és a helyére építeni egy újat. Mi azonban más elvek mentén alkotunk. Az épületbe helyeztünk egy külön szerkezetet, lényegében egy házat a házba. Belülről befelé építkeztünk. Ez az üvegház egy zárt energetikai egységként működik, saját szellőztetéssel. Az belső ház falai néhol hozzáérnek, néhol távolságot tartanak a külső faltól, szándékosan van benne egy kis játék. Az belső ház hármas osztása pedig a külső épület hullámzására is rímel. Ebben az épületrészben aztán egy dupla tárgyalót, irodatereket és egy étkezőt helyeztük el. Az üvegfalakon és a tetőszerkezeten keresztül teljes panoráma tárul fel a csarnok indusztriális esztétikájára és a mennyezet hullámzására. Nagyon tudom szeretni ezt a látványt” – mesélte nekünk Rabb Donát, a MINUSPLUS vezető építésze.
Az üres térrészt kiállítótérnek nevezték el: itt néha valóban rendeznek kiállításokat és közösségi eseményeket, viszont ezek nélkül, önmagában is mint egy kiállítás lép fel a belső szerkezet csupasz szépsége. Egy erős, építészeti értékmegőrzésre irányuló állítás, ahol az új szerkezet és az üres, régi tér, mint múlt és jelen lépnek érzékeny párbeszédbe egymással.
A többszintes irodai enteriőrben taktilis, őszinte anyagok jelennek meg, többek között betonok, terpesztett lemezek és tölgyfurnérok. Ez egyrészt utal a cég tevékenységi körére, másrészt az épület indusztriális esztétikájára. Ezeket a textúrákat aztán a cég kék márkaszínével, melegebb terrakottás árnyalatokkal és sok növénnyel variálták.
„A téri szervezésében a transzparencia volt a vezérmotívum. A megrendelő olyan munkateret szeretett volna, ahol minél többet kommunikálnak a munkatársak egymással. Ennek mentén városi jellegű fórumokat hoztunk létre, amik találkozásokat és beszélgetéseket generálnak, és egy barátságos munkahelyi környezetet teremtenek. Mindent beletettünk ebbe a tervbe, amit eddig tanultunk arról, hogyan működik egy jó irodatér. Egy gazdag téri programot állítottunk össze, rengeteg funkcióval és kapcsolódási lehetőséggel. Ennek sajnos nem teljesült minden eleme. Útközben elvesztek olyan finomságok, mint például az egyedi kárpitok és moduláris bútorok, akusztikai elemek, a tárgyalókból vizuálisan »kiforduló« színek, vagy a függönnyel körbehúzható, nappali szerű pihenő zóna” – mesélte Bernard Bea, projektvezető építész.
A dús belsőépítészeti világ ilyen formán nem valósult meg minden részletében, és belső építészeti koncepció (a ház a házban) az, ami valóban képes megmutatni a MINUSPLUS reuse koncepciójának értékét. Ez a koncepció pedig, ha nem is egy minden esetben alkalmazható, de egy nagyon előremutató recept, amely új utakat nyithat meg az ipari örökségünk megőrzése érdekében.
Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.
