Autonóm és alkalmazott művészet kéz a kézben
Insight sorozatunkban az OCTOGONnak (is) dolgozó építészeti fotósok vallanak a szakmához fűződő viszonyukról. Ezúttal Varga Matti válaszolt kérdéseinkre. Mivel az építészeti fotózásban itthon szinte alig tevékenykednek nők, Mattival a korábbi részekhez képest hosszabban beszélgettünk a tapasztalatairól és meglátásairól.
Bár fotósként nem csak építészeti témákra fókuszálsz, mégis egy nagyon karakteres és figyelemre méltó szelete ez a műfaj a szakmai munkásságodnak. Hogyan alakult ki az érdeklődésed az építészet és a belsőépítészet iránt?
Még a MOME alatt került a látókörömbe az építészet, mint fotográfiai téma. Egy személyes, önismereti projektnél jött az ötletem, hogy a képen szereplő „modellek” és a tér egymáshoz való viszonyulásával fejezzem ki a belső érzéseimet. Voltak visszatérő álmaim épített terekkel, így az volt a célom, hogy hasonló helyszíneket keressek a valóságban. Az első sorozat ahol ilyen módon „használtam a belső építészetet”, a Magam mögött című sorozat volt, amit az egykori MÁV székházban fotóztam. Rengeteg egybenyíló tér, ajtó és hosszú folyosó között. Nagyon erősen tapasztaltam ott meg, hogy mekkora ereje van a térérzet megragadásának vizuális történetmesélés szempontjából. Itt kezdődött el a kapcsolatom az építészeti fotózással, és elkezdtem tudatosan keresni a lehetőségeket, ahol hasonló térérzeteket tapasztalhatok meg és adhatok át.
Mi fog meg téged egy épületben? Mitől válik egy tér jó fotózási alapanyaggá?
Hogyha látom, hogy alapos, részletes átgondoltság van a tervezés mögött. Értem ezalatt például a fény vizsgálatát, annak hatását és tudatos használatát az épületre nézve. A színek, anyagok és formák összjátékát, hogy azok harmonikusan tudjanak kommunikálni egymással. A helyes léptékek használatát, a terek egymáshoz való viszonyulását. Ha ezek megvannak, akkor azt hiszem, ki tud alakulni egy olyan atmoszféra, amiből átjön az építész lelkének egy darabkája. Ezeket az épületeket és tereket szeretem a legjobban fotózni.
Fotós projektjeidet nagyon erősen áthatja az autonóm művészeti nyelvezeted, még azokban az esetekben is, amikor építészek megrendelésére dolgozol. Hogyan egyezteted össze az alkalmazott munkáidat a személyes vízióddal?
Sok építészeti fotós projektet saját ötlet vezérel, ilyenkor én választom ki azokat az épületeket, amik érdekelnek, amiknél tudom, hogy biztosan átélem majd azt a térélményt, amit keresek. Az utazásaimat is sokszor olyan épületek köré szervezem, amiket szívesen lefotóznék.
Az alkalmazott munkáim során pedig megtanultam, hogyan lehet megtalálni azokat a részleteket, szögeket és perspektívákat, amelyek vizuálisan kielégítő összhatást eredményeznek. Rájöttem, hogy ezt a látásmódomat bárhol tudom alkalmazni. Egyszerűen átadom magam a tereknek, és hagyom, hogy vigyen a játék. Úgy gondolom, hogy emiatt tud konzisztens maradni, amit csinálok. Ehhez persze az is hozzájárul, hogy eddig nagyon tehetséges építészekkel hozott össze a sors. Autonóm és alkalmazott projektjeim között egyáltalán nem teszek minőségbeli különbséget, mindegyiket ugyanolyan professzionalizmussal viszem végig.
Melyik építészeti témájú projekted volt számodra a leginkább meghatározó?
Az egyik az Another Rome sorozat. Itt csak pár óráig tartott a fotózás, de nagyon meghatározó volt számomra. A végeredmény pedig úgy érzem, az építészeti fotográfiában is megalapozta valamennyire a helyemet. Egy másik meghatározó élmény, tavaly volt Mallorca szigetén, Jørn Utzon Can Lis nevű épülete, ami az építész egykori nyaralója volt. Ez az épület csak bizonyos hónapokban látogatható és amikor utaztam, pont nem volt elérhető semmilyen információ ezzel kapcsolatban. Szóval írtam a Jørn Utzon alapítványnak és kiderült, hogy abban az évben még két nyitott hétvége lesz. Az egyik pont akkor, amikor kint tartózkodtam. Szerencsére kevesen voltunk, a leglelkesebb rajongók, aztán pedig hamar egyedül maradtam, így szabadon fotózhattam órákon keresztül. Ott, ezen a sziklákon álló, a nagy kékségre néző épületben megint elkapott a nem evilági térélmény.
Milyen skilleket tartasz kiemelten fontosnak az építészeti fotográfia műfajában? Hogyan érvényesülnek ezek nálad?
Az építészeti fotó nekem teret adott arra, hogy kamatoztassak olyan skilleket, amik már bennem voltak, csak korábban nem kaptak elég teret arra, hogy kivirágozzanak. Jellemző rám egy jó értelembe vett kényszeresség, egy enyhe OCD (ezenbelül a szimmetria és a rend igénye), amit az építészeti fotóban tudok a legjobban kiélni. Például csak akkor tudok elkattintani egy képet, ha teljesen tökéletes harmóniát érzek benne. Azt, hogy tűpontos a kompozíció. Ez az építészeti fotózásnál, ahol alapvetően mérnöki alkotásokat kell megörökíteni, kifejezetten előnyös, hogy minden egyenes és tiszta rendszerben legyen.
Hogyan látod az építészeti fotográfia jövőjét a tág szakma szempontjából, a renderek és az AI tükrében? És hogyan kalkulálsz te az építészeti fotóval a személyes karrieredben?
Sokszor előfordul, hogy mondjuk egy többéves építészeti projekt mégsem valósul meg. Ezeknél az eseteknél nagyon hasznosak a 3D és a különböző látványtervező programok, hogy legalább rögzítsék az építészek vízióját. Ha azonban megépül egy épület, akkor még mindig egy fotó a leghitelesebb módja a megörökítésének. Azt tapasztalom, hogy ezt ma sem akarják elhagyni az építészek, és azt remélem, hogy az építészeti fotó relevanciája a jövőben is megmarad.
A saját szerepem szempontjából van egy törekvésem arra, hogy professzionális értelemben össze hozzam az utazást, a designt, az építészetet és fotózást, azokat a dolgokat, amik a leginkább izgatnak az életben. Design hoteleket szeretnék fotózni a világ különböző pontjain.
Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.
