"Az én metódusomra a legjobb szó, hogy érzelemépítészet" - Bojár Iván András interjúja
\r\n\r\n
Az építészet egyfajta útja, hagyománya nyilvánvalóan véget ért a XX. század elején. Ez sem a nagyközönségben, de gyakran az építészekben sem tudatosult eléggé. Az emberek inkább az átmenetet érzékelik, holott egy teljesen új történet kezdődött el. És az sem nyilvánvaló, hogy négy-ötezer éven keresztül a nemi szerepek tradicionális határai miatt nők nemigen jutottak feladathoz az építészetben. Ugyancsak alig száz éve, hogy az első építész, vagy statikus mérnöknők megkezdték tevékenységüket. Az elmúlt 50 évben pedig egyre gyakoribb a részvételük a tervezési folyamatban. Ma már szinte nincs tervezőiroda női munkatársak nélkül, senki nem kérdez rá, vajon hogy lehet, hogy egy nő házat tervez. Pedig 50 év nem sok idő az ötezerhez képest, mégis egy komplex szemlélet lett lecserélve e rövid időszak alatt. A nemzetközi és a hazai építészet közéletében ma már egyre több jelentős, a tervezői gondolkodást befolyásoló, megújító nő neve ismert. Foglalkoztatott-e valaha is ez a történeti aspektus, vagy pedig számodra evidencia, hogy építész vagy?
Számomra evidencia. Mi már olyan helyzetbe születtünk, hogy ez természetes volt. Előttünk valakik megvívtak ezért a lehetőségért. Egyébként ez egy érdekes dolog. Sokféle lenyomat van bennünk, mindaz, amit formákról, épületekről tanultunk, átörököltünk az évezredek alatt. Meggyőződésem, hogy a férfiak mellett léteztek női „tervezők” is az 5000 év alatt. Jelen lehettünk, legalábbis benne voltunk a szellemükben, az érzeteikben, a gondolataikban. Úgy gondolom, valóban egyfajta elnyomottságból kellett kitörnünk, és persze hálásak lehetünk, mert a harc nem építészeti fronton kezdődött. Mellesleg teljesen távol áll tőlem a szüfrazsettkedés, de a nemek közötti megkülönböztetést, vagyis a szellemünk megkülönböztetését nem tűröm. Természetesnek veszem, hogy lehetőségünk van az önkifejezésre.
Ebben az értelemben egy kicsit nevetségesnek is tartom a női egyenjogúsági küzdelmet. Miközben tudom persze, hogy van még olyan ország a világon, ahol a nálunk már 100-200 évvel ezelőtti állapotokért is meg kell vívni. Drámainak tartom ugyanakkor, ha valami kapcsán még mindig megkérdőjeleződik a szellemi képességünk vagy érettségünk. Elszomorodom, amikor a környezetemből, itthonról is ilyen visszajelzéseket kapok. Számomra azonban ez annyira abszurd és nevetséges, hogy nem vagyok hajlandó lesüllyedni ennek a szintjére. Tehát a női szerepet most úgy ismerjük, ahogyan az Magyarországon egy átlagos polgári családi neveltetésében megjelenik — elmaradottan. Ilyen közegben is lehet dolgozni. Azt kell mondanom, hogy közegtől független, amikor egy feladat izgat, valami megfog benne, és már nem is tehetek róla, de teljesen magával ragad. És attól is független, hogy a megbízóm mennyire nyitott, vagy mennyire „fagyaszt le”. Én akkor is felmutatom, amit arról a feladatról gondolok. A következő lépés az, hogy továbbra is elviseljük-e egymást. Volt olyan, amikor nem bírtam, és visszaadtam egy munkát, mert túlságosan fel kellett volna adni önmagam. Viselkednem kellett volna. Már nem lehetett azonosulni a feladattal. Nehéz volt. De az is egy jó lecke, hogy miként lehet stílusosan visszavonulni.
Játsszunk el egy hipotézissel! A nők azáltal, hogy a testükkel vesznek részt a természet nagy körforgásában, a férfiakhoz képest más viszonyban vannak a teremtés élményével. Legalábbis így értelmezem a Kőmíves Kelemen legendát. Ahhoz hogy Kelemen mesterséges alkotása létezhessen, meg kell szüntetnie az alkotás természetes módját és azt, aki ezt közvetíti: az asszonyt. Az asszony húsa hordozza az alkotni tudás szentségét, azt kell áldozatul adni tehát, hogy a szentség ereje a házra szálljon át. A férfiak teremtés iránti mohó szükséglete épp ennek a csodálatosan természetes képességnek a hiányából fakad. Mivel nem tehetnek mást, olyan dolgokat hoznak létre, amilyenek a természetben nincsenek, vagyis a kreálás szimbolikus formáihoz nyúlnak: zenét komponálnak, bankot vagy egyházat alapítanak, képet festenek, föltalálják a vízierőművet, és házat terveznek — legalábbis a hagyományos szerepeik szerint. Lehet, hogy ezt csak egy férfi — most én — fogalmazza meg így, mondván, legalább az életnek ezen az oldalán legyen nekünk legitim előnyünk. Egy építésznő esetében azonban bonyolódik a dolog. Gyereke van, közben házakat is tervez. És versenyben is kell maradnia a férfiak mellett, akiknek elég, ha csak a házaikra figyelnek.
Ezzel azt sugalmazhatod, hogy nem lehet nőnek lenni, vagy anyának, miközben az ember remélhetőleg professzionális szinten űzi azt a hivatást, amit szeret, és amiben hisz. Lehet, hogy csak a szokásos bűntudatom működik, de ezt hallottam ki abból, amit mondtál. Pedig tudom, hogy nem a gyerekekkel együtt töltött órák száma számít, hanem az együtt töltött idő intenzitása, az, hogy mennyire figyelek rájuk. Két gyerekem van, biztos vagyok benne, hogy hiányzom nekik. Ugyanakkor, amikor együtt vagyunk, valószínű, hogy nekik is éppolyan gyönyörűség, mint nekem. Egyébként órák vagy napok múlva, amikor már nincsenek velem, akkor is érzem a hatásukat.
Furcsa módon nem csak érzelmi töltetet adnak, de őrült jó gondolatokat is. Amit elfelejtünk a gyermekkorunkból, velük újraélem, és a kis kreativitásukból én is táplálkozom. Hiszem, és mindent megteszek azért, hogy érezzék, figyelek rájuk. Csak hát egy kicsit túlfeszített az életünk. Az a legfontosabb, hogy biztonságot nyújtsak nekik, és tudják, hogy létezem, vagy vigyázok rájuk, hogy mindig számíthatnak rám. És tudják azt is közben, miért vagyok távol. Gyönyörűen be lehet őket vonni a munkába. Érdeklődnek, beszélgetünk róla, és büszkék rá. Részei az életemnek. Sokkal több helyre viszem magammal őket, mint talán más anyák, pontosan az időprobléma miatt. Lehet, hogy hülyeség ezt mondani, de úgy érzem, nem hétköznapi gyerekek. Persze másfajta örömök is érik őket, tehát nem állítom, hogy ne lenne teljes a gyerekkoruk. Szerencsés vagyok, ami a családi segítségeket, nagymamai szerepvállalást illeti. És még egy sajátosság. Az, hogy gyerekeim vannak, senkire nem tartozik, de amikor arra szükség van, akkor a tárgyalás közepén felállok és elmegyek. Ez a második szerep — ami persze nem másodrendűt jelent — azzal jár, hogy nálam más a fontossági sorrend. Nem szégyellem megszakítani a tárgyalást, de az is része ennek, hogy miután már alszanak a gyerekek, akkor éjszaka jó néhány órát még fennmaradok, hogy elvégezzem azt is, ami foglalkoztat. Egy pillanatig sem merül fel, hogy másképp csináljam. Egyenrangú szellemi partnernek tekintem őket. Érdekes módon így sokkal jobban elfogadják a helyzetet, mintha trükköznék, és nem érzik magukat mellőzöttnek sem. Tisztelem és szeretem a kreativitást, mások gondolatát. A gyerekeimben ugyanezt erősítem azért, hogy minél szabadabb, felszabadultabb, önkifejezőbb kis lényekké váljanak. Amiket élményként átélek, át tudom adni nekik, és fordítva.
Ami pedig a szimbolikus és természetes teremtés szereposztását illeti, szerintem teljesen azonos szerepünk van a természetben. Egy férfitól éppen azt várom, hogy a nemének ezt az arcát is felismerje. Ne válassza külön a szakma gyakorlását a gyermekneveléstől. Ezt ugyanúgy kell érezniük és meg kell tenniük, ennek — persze vannak eltérések — nemtől függetlenül kell működnie. Ez a teljes élet, a szeretet, a boldogság függvénye. Ha valaki felismeri a gyermek csodáját, akkor ez annyira triviális igazság lesz, hogy nem is értem, miként lehet elszakadni tőle. Nagyon rossz általánosítani, különösen, ha éppen az individuum legteljesebb tiszteletét és élvezetét hirdetem. Azokat a férfiakat tisztelem, akik ugyanúgy, mint mi, mind a két kötődésnek meg tudnak felelni, eközben persze megvan a saját szerepük. Ez a kétarcúság gyönyörű.
Van építész példaképed?
Agyi kisugárzásban, erőben vagy éppen férfiasságban egyértelműen Jean Nouvel. Ez köztudott rólam. Amikor az ember belép a társadalmi életbe, a szakma gyakorlása mellett van társadalmi élete is, ami azt a család és a szakma gyakorlása mellett a legnehezebb. Ennek kapcsán az egyik legszimpatikusabb ember számomra Peter Zumthor, aki teljesen visszavonulva él. Általában mindent elutasít, ami a magánéletébe, a gondolataiba hatol. Ugyanakkor, mivel nem ilyen típus vagyok, nem viselném el ezt az elzárkózást sem.
Tisztelem tehát emiatt, de leginkább mondjuk az alkotásai filozofikus mélységéért, a gondolataiért. Néha, amikor egy kicsit magamba nézek, rá kell jönnöm, a rohanás miatt prostituálódnak az ember gondolatai. Rutinból kezd el tervezni, felszínesebb lesz. Olyankor nagyon jó, intő példa az övé. Helyreráz. És persze példaképem Virág Csaba is, egyszerűen azért, mert ő volt a mesterem. Nem jólneveltségből említem, hanem mert tizenhat közösen végigdolgozott évnek megmarad az emléke, lenyomata. Visszatérve a példaképekre.
Magyarországon is vannak olyanok, akiket távolról tisztelek csak, és nem is valószínű, hogy tudnak róla. Ilyen például Tomay Tamás, vagy Janesch Péter, akivel kapcsolatban nem is tiszteletről, hanem majdhogynem irigységről van szó. Visszavonultabban és elmélyültebben tud alkotni. Hosszú érlelési folyamattal és technikával dolgozik. Nekem elég gyorsan jönnek az első gondolataim, nagyon gyorsan ki is kell adnom magamból. Ezt egyfajta kiüresedés követi. Nem tudok már visszanyúlni a feladathoz úgy, ahogy az elején nyúltam hozzá. Kell egy kis idő, hogy leülepedjen bennem ahhoz, hogy újra visszatérhessek hozzá. Ciklikusan fejlesztem a terveimet. Ez típus kérdése, nem egyedi dolog. Na és persze nőben, ha példaképet kell mondani, mindent elsöprően Zaha Hadidot kell említenem.
Igen, jó, hogy hangsúlyoztad, hogy nőben, mert feltűnően nem említettél eddig nőt.
Nos, még lennének többen. De leginkább mégiscsak ő. Sokan ugratnak is ezért. Volt egy gúnynevem is: Z.Ha Judid. Répás Feri, alias „Répa” adta nekem ezt a nevet. Nagy megtiszteltetés, hogy a Düne Stúdió, illetve a műegyetemi rajzi tanszék ilyen kreatív az irányomban. Hát van benne valami. Meggyőződésem, hogy néha összeérnek a világban a gondolatok. Léteznek szellemi összeérintkezések. Többször megfigyeltem: van egy építészeti gondolat, egy eredmény, s egyszerre meglátom valahol, vagy pedig szinte szó szerint elhangzik valakinek a szájából, mondjuk egy interjúban a föld másik végén. Nincs magyarázatom rá, hogy miként lehetséges. De mégis lelki rokonságot érzek iránta. Ha szerencsés az együttműködés, ez közvetlenül is létrejöhet, ahogyan most az új helyemen Erick van Egeraattal. Olyan, mintha csak tegnap találkoztunk volna, és folytattunk volna egy korábban félbehagyott beszélgetést. Zaha Hadid esetében meggyőződésem, az enyémhez hasonló lehet az alkotási folyamata; nemcsak félszavakból megérteni, de pontosan érezni is, hogy miről beszél.
Ez gondolkodási metódus?
Ezek inkább érzetek vagy reakciók. Mintha valamilyen tájformációt, tömeget vagy teret éreznék. Mint egy denevér, letapogatom ezeket a felületeket, s ezután kialakul bennem egy vízió. Az, hogy az még nem egy tömeg, hanem mondjuk egy lendület, egy sebesség, egy szél vagy szín, vagy valamilyen ösztön. Akkor kezdek formát adni ezeknek a benyomásoknak, amikor skiccelek. Az ilyenkor végzett munka felfokozott érzelmi állapot. Amikor Zaha Hadid különféle tájformációkról, meg a sebességről és az időről beszél, az olyan, mintha a jó nővérem lenne. Nem találkoztunk még, csak mikor hallottam beszélni, akkor gondoltam, hogy hasonlóképpen gondolkodunk.
Ez valamiféle intuitív tervezés?
Igen. Kérdezted, hogy mitől lehet női az építészet. Erre csak azért nem tudhatok pontos választ adni, mert nem vagyok férfi. Lehet, hogy a férfiaké is ugyanilyen. Az én metódusomra a legjobb szó, amit nem tagadok, hogy egyfajta érzelemépítészet. Az ember átadja magát egy környezetnek vagy egy gondolatnak, ami valamiféle eufóriát idéz elő. Majdhogynem érzetből reagálok a környezetre, és ez olyan gondolatokat vált ki belőlem, ami nem feltétlenül azonosítható épületként, építészetként. Leginkább nála érzem azt, hogy ő egy tájnak az auráját, energiáját veszi alapul. Én is valahogy így vagyok ezzel.
Erről a tapasztalatról beszéltél csajokkal, építészekkel?
Nem. Csak aki engem ismer, már tudja rólam. Furcsa persze az is, hogy bennem nem nagyon tudatosult a saját módszerem, nem is fogalmaztam meg senkinek. Valaki, aki igazán ismer és szeret, állapította meg. Nem tudom miért, de szinte hallom, hogy egy épületnek aurája vagy lelke van. Ettől gyönyörű valami, vagy pedig mi tudunk szépséget adni neki. Marci fiam mondta, hogy azért válunk el nehezen tárgyaktól, mert lelket adtunk nekik. Önmagunkat vetítjük ki, és emiatt fölértékeljük azokat. Viszont mégsem tudunk akárminek lelket adni. Méltónak kell lennie rá.
Mennyire azonosulsz ez alapján a Kálvin téri házzal, amely erős ellenérzéseket is okozott. Például az érzetszerűség szempontjából, lelket adtál neki?
Csak Virág Csaba és én tudjuk, hogy miként keletkezett az épületegyüttes — hiszen a Kálvin Center egy kompozíció kisebbik eleme. Nem a részletekben rejlik az ereje — a szakma ezt pontosan érti — hanem a pozíciójukban és tömegviszonyukban. Talán az épület néhány technikai megoldásában, de főleg az arányaiban és színében látom önmagamat; a dupla üvegfalában, szilánkszerűségében és kifinomultabb részleteiben.Miközben Csaba sokkal többet foglalkozott a városépítészettel, a tömegekkel, hiszen ő alkotta meg az egységet. Mégis pontosan tudom, hogy melyek azok a pontok, amelyek megoldása nálam jelentkezett. Lehet, hogy csak egy-egy ötlet, egy-egy szó, de kulcsszó volt. Ahogyan például az átközlekedő tér ötlete is, ahol iszonyú sebességgel zúgnak el az autók, és furcsa felhasítás, dinamizmus, mozgás jelenik meg. Biztos vagyok benne, hogy a háznak ezt a karakterisztikumát én hoztam. Csaba más jelleget tett bele. Részemről olyan formai és dinamikai elemekre gondolok, amelyeket neki átadva hatottak az eredményre. Ezért tudok azonosulni a városépítészeti koncepcióval is, mert szellemileg visszahatott, befolyásolt a KC tervezésénél, hiszen azt szolgálta. Ez egy közös alkotás. És akkor is közös az alkotás — a másik „nagy” épület esetében is — ha csak egyszerűen jelen voltam a műteremben, mint gondolkodó ember. Egy-egy gondolatot hozzátettem, és attól Csaba is tovább tudott lépni. Éppen ez volt a mi műtermi munkánkban a szép.
Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.
