IPARTERV MA | INDUST-REUSE

Mivé lesz a modern ipari örökségünk? 

• Szöveg: Gollob Lilla
• Olvasási idő: …

INDUST-REUSE névre keresztelt cikksorozatunk célja, hogy bemutassa a hazai és a nemzetközi építészeti színtér izgalmas ipari reuse gyakorlatait. Olyan példákat, amikor az eredeti funkciójukat vesztett ipari épületek értékmegőrző újrahasznosítással kapnak új életet. A MINUSPLUS Szellőzőgépgyárban kialakított irodája után a második fejezetben nem egy konkrét projekt kerül terítékre, hanem a magyar szocialista iparosítás legfajsúlyosabb szereplőjének, az IPARTERV (Ipari Épülettervező Vállalat) hagyatékát térképeztük fel. A helyzetfelmérő kutatás célja, hogy arányaiban érzékeltesse, hogyan állunk a modern (II. világháború utáni) ipari építészeti örökségünkhöz: mennyi épület áll még, milyen állapotban vannak és milyen reuse projektek valósultak meg?

A kutatás az Építészeti Múzeumban, a MOME rendezésében megvalósuló Ismeretlen IPARTERV - Egy tervezővállalat hőskora 1948–1970 című kiállítás része egy gráf-installáció formájában. Az IPARTERV munkásságát átfogóan feltáró kiállítás június 8-án nyit és július 16-ig lesz látogatható. 

A kutatás (és a kiállítás) alapvetése, hogy az IPARTERV a legaktívabb időszakában – 1948 és 1970 között – olyan innovatív, mérnöki és építészet-esztétikai szempontból is fontos értékeket képviselő, a modern építészet alapelveit szem előtt tartó épületekkel gazdagította Magyarországot, amelyek „új életre” érdemesek. Az IPARTERV munkásságához kötődik többek között az építkezések helyszínén, illetve építőipari üzemekben előregyártott vasbeton szerkezetek, a korszerű acélszerkezetes ipari csarnokok, valamint a nagyfesztávú héjszerkezetek alkalmazása.

A kutatás során korabeli kánonok összefésüléséből meghatároztunk egy 113 épületből álló kánon-rekonstrukciót, amely a vállalat legfontosabb ipari épületeit hivatott jelképezni. Ezeknek az épületeknek a mai állapotának jártunk utána, javarészt internetes (Google Maps, Google Street View), valamint archív és helyszíni kutatómunka során, különböző kategóriákba csoportosítva mai helyzetüket. Az eredmény a kanonizált épületek (és nem a teljes IPARTERV örökség) pillanatképe, amely az új bontások, vagy épületrehabilitációk által folyamatosan változhat. 

Ipari funkció: 113/65  ~58 %

A lista azon ipari épületei, amelyeket ma is az eredeti, vagy hasonló ipari rendeltetésükre használnak. Az arányszám arra enged következtetni, hogy ha az adott iparág nem ment csődbe, az épületek sok esetben a mai napig el tudják látni feladatukat. Az viszont korántsem egyértelmű, hogy az épületeket milyen állapotban őrizték meg: van, ahol brutális átépítések, vagy részleges bontások történtek, máshol leharcoltan hagyták meg őket, a felújított komplexumok minősége pedig nagyon eltérő. A maguk korában letisztult, indusztriális eleganciájú épületeknek sok esetben jelentősen megkopott a fénye. A Nyíregyházi konzervgyár épülete például húsbavágó érzékletességgel mutatja be az esztétikai állapotromlást. 

Pécsi Hőerőmű (Mátrai Gyula, Pászti Károly, 1955-57); Ajkai Hőerőmű (Vörösmarty Kálmán, Nagy József, 1955-60); Oroszlányi Hőerőmű üzemi épülete (Bereczky László, Pomogáts József, 1959- 1960); Mátrai Hőerőmű üzemi épülete (Springer Antal, Kurcsák László, 1965-70, Gyöngyösvisonta); Inotai alumíniumkohó (Mátrai Gyula, Pászti Károly, 1950-53); Dunai Vasmű főépülete (Lauber László, Dr. Szendrői Jenő, 1951-54, Dunaújváros); Dunai Vasmű oxigéngyára (Pásztor Viktor, 1967-69, Dunaújváros); Dunai Vasmű hideghengerműve (Pásztor Viktor, 1969-63, Dunaújváros); Székesfehérvári Könnyűfémmű, Alumíniumöntöde és Présmű (Menyhárd István, Farkas Ipoly, 1958-60); Csepel Autógyár, szürkevasöntöde (Barabás Ferenc, Koncz Tihamér, 1952-56); Vaccumtechnika gépgyár (tervező ismeretlen, 1951-53, Bp.); Kecskeméti Gépelemgyár (Böjthe Tamás, Márton Botond, 1966-70); Mahart, Hajógyári műhelycsarnok (Gerlóczy Gedeon, 1958-60, Budapest); Jászberényi Aprítógépgyár (Róna Pál, 1949-1951); Csepel Vas és Fémművek, SZEG Szerelőcsarnok (Mátrai Gyula, Pászti Károly, n.d.); Ikarusz Autóbuszgyár, Szerszámüzem (Orbán József, 1967-69, Budapest); Mezőgazdasági Gépgyár, Festőcsarnok (Mátrai Gyula, Pászti Károly, 1955-57, Mosonmagyaróvár); A Medicor Művek debreceni Orvosi Mérőműszergyára (Csics Miklós, 1962-64); Csepel Autógyár raktára (Bajnay László, n.d., Szigetszentmiklós); Hiradástechnikai gyár BHG (Arnóth Lajos, Dr. Szendrői Jenő, 1961-64, Bp.); Radelkis KTSZ (Csikvári Antal, 1968-72, Bp.); Erőmű Javító és Karbantartó Vállalat (Székely Károly, 1965 körül, Budapest); Kontakta Alkatrészgyár (Arnóth Lajos, Vörösmarti Kálmán, 1965-68, Szentes); Balassagyarmati Kábelművek (Elekes Keve István, 1969); Csepel Művek, csőhegesztő (Menyhárd István, Semsey Lajos, 1961, Budapest); Mályi Téglagyár (Forgács Ernő, Kovács Tibor, 1950-52); Hejőcsabai Mészüzem (Balázs György, 1963-65, jelentősen átépítve); Beremendi Cementgyár (Böjthe Tamás, Rácz Endre, 1968-71); Alföldi Porcelángyár (Szabó Árpád, 1965-68, Hódmezővásárhely); Dunai Cementmű (IPRO DESSAU (NDK) és IPARTERV, 1963, Vác, jelentősen átépítve); Öblösüveggyár (Böjthe Tamás, 1960-64, Orosháza); Síküveggyár (Böjthe Tamás, 1969-73, Orosháza); Zsolcai Elemgyár (Nabicht Ernő, n.d.); Ferencvárosi Házgyár (Fülöp Imre, Mezei Gyula, Szotyori M. Mihály, n.d.); Hajdúsági Gyógyszerművek (Rácz György, Thoma Levente, 1951-53, Debrecen, szinte felismerhetetlen)​​ Borsodi Vegyi Kombinát PVC Gyára (Mészöly András, Callmeyer Ferenc, 1960-63, Berente, részben átépítve, lebontva); Tiszamenti Vegyiművek Szuperfoszfát csarnoka (Király Nagy Sándor, Lőke Endre, 1964-65, Szolnok, részben lebontva); Tiszamenti Vegyiművek Szuperfoszfát üzeme (Barabás Ferenc, Bajnay László, 1960-64, Szolnok, részben lebontva); Tiszai Vegyi Kombinát, Polietilén Gyár és Polimerizáló üzem (Bajnay László, Koncz Attila, 1966-69, Tiszaújváros,sejthetőleg körbeburkolták); Tiszai Vegyi Kombinát, Nitrogén Műtrágyagyár (Bajnay László, 1959-64, Tiszaújváros, bővítették); Magyar Viscosa Gyár, Danulon selyemüzem (Almstaier Ottó, Barabás Ferenc, 1962-65, Nyergesújfalu, átépült); Oltóanyag termelő és kutató intézet (Edvi Lászlóné, n.d. Gödöllő, szép állapot); Kőbányai Gyógyszerárugyár-Növényüzem (Callmeyer Ferenc, 1958-60, szépen felújítva); Kőbányai Gyógyszerárugyár alapanyagraktára (Juhász Jenő, 1955-58); Egyesült Gyógyszergyár és Tápszergyár központi raktára (Pál Balázs, 1957-60, Bp. átépítve); Chinoin (Pál Balázs, Kovács László, 1968, Bp.); Dunai Szalmacellulózgyár (Böhönyey János, Südi Ernő, 1957-62, Dunaújváros); Dunai Papírgyár (Rácz György, 1964-66, Dunaújváros); Szigetvári Konzervgyár (Harsányi István, n.d., épület csúnya állapotban); Nyíregyházi Konzervgyár (Földesi Lajos, Dr Szendrői Jenő, 1962-65, lehasznált állapot); Debreceni Konzervgyár (Földesi Lajos, 1965-69, lehasznált állapot); Borsodi sör-és malátagyár (Meszöly András, Farkas Dezsőné, Virág József, 1968-72, Hernádnémeti-Bőcs); Mezőkövesdi 1500 vagonos tárház (Szabó Árpád, Krempe Ödön, 1950, lehasznált állapot); Dombóvári magtisztító és magtároló üzem (Emődy Attila, 1958-63, nincs biztos info róla, feltehetőleg ipari funkció); 400 vagonos magtisztító üzem (Sebestyén István, Garamszegi Károly, 1962-65, Kál, eredeti, de kopott állapot); Miskolci Hűtőház (Csaba László, Tóth Sándor, 1960); Bajai Hűtőház (Csaba László, Sebestyén István, 1962-66, átépítve); 1000 vagonos almatároló (Farkas Ipoly, 1968-69, Tuzsér); Rákospalotai Ruházati Raktártelep (Virág Csaba, 1962-69, Bp., kisebb átalakítások); Gödöllői Gyógyáruraktár (Callmeyer Ferenc, Csikvári Antal, 1960/as évek 2. fele, túlnyomórészt eredeti állapot); Újpesti Füszért raktár (Virág Csaba, 1963-69, túlnyomórészt eredeti állapot); Vas-és Alumíniumipari Kutató Intézet (Dr Szendrői Jenő, Lauber László, 1949-50, Bp.); Monimpex borpalackozó (Emődy Attila, Iványi Gyula, 1958, Bp.); Hibridkukorica vetőmag-előkészítő üzem (Fegyverneki Sándor, Szőnyi László, 1958-59, Hódmezővásárhely)

Lebontott épületek: 113/17 ~15%

Ezeknek az épületeknek már eldőlt a sorsuk: nem kaptak lehetőséget az újrahasznosításra. Több esetben nyomtalanul tűntek el, nem is tudni a pontos okot és időpontot. Más esetekben Youtube videók és drón felvételek őrzik a robbantás aktusát.
 

„Esetleges” funkcióváltás: 113/11  ~10% 

Azok az ipari épületek tartoznak ebbe a kategóriába, amelyeket új funkcióra hasznosítanak, az átalakítás azonban nem tekinthető értékmegőrző reuse gyakorlatnak. Ezek az épületek bár megmenekültek a bontástól és a teljes enyészettől, nem jutott nekik fényes utóélet. Ide soroltuk többek között a raktárként hasznosuló épületeket (pl. Csepel Vas-és Fémművek Szerszámgépgyár célgépcsarnoka), de az egykori Kábel-és Sodronykötél gyárból kialakított Újbuda Centert is, márkafeliratokkal felaggatott összképe miatt. Az internetes kutatás alapján elsőre megtévesztőnek tűnt a Debreceni Gördülőcsapágygyár esete. Az elérhető információk alapján arra lehet következtetni, mintha értékmegőrző reuse projekt lenne kivitelezés alatt: arról számoltak be cikkek, hogy az épületet egy D-Loft elnevezésű, vegyes funkciójú irodaházzá alakítják 2020 végétől kezdve, aminek kapcsán egy hirdetés is elérhető a potenciális bérlőknek. Kiderült azonban, hogy a projekt a pandémia alatt meghiúsult, az épület így továbbra is raktárként hasznosul. 

Elhagyatott épületek: 113/ 18  ~16%

Azok az ipari épületek, amelyek ma üresen, sok esetben lepusztulva, néhány esetben pedig már csak torzóként állnak. Ők forognak a legnagyobb veszélyben, miközben bennük rejlik a legnagyobb potenciál az újrahasznosításra.

Értékmegőrző reuse: 0%, folyamatban: ~2 %

Azok az ipari épületek, amelyek az eredeti funkciójuk elvesztését követően értékmegőrző újrahasznosítással kapnak új életet. A vizsgált épületállomány kapcsán nem találtunk megvalósult jó példát, két projekt viszont aktuálisan zajlik: az Inotai Hőerőmű területére szerveződő INOTA Fesztivál (átmeneti reuse, hosszútávú hasznosításra vonatkozó ambíciókkal) és a sokáig elhagyatottan álló Zalaegerszegi Ruhagyár épületében kialakításra kerülő Zallure Lakópark (permanens reuse).

A kutatás konkluziója, hogy bár viszonylag sok IPARTERV-es épület áll ma is, legtöbb esetben kizárólag működő funkciójuk miatt tartják őket értékesnek, építészeti karakterisztikájuk megőrzése irreleváns a mai tulajdonosok számára. Ha fel is újítják őket, általában veszítenek az eredeti esztétikai minőségükből: az egykor elegáns, formabontó struktúrák sok esetben igénytelen burkolattal válnak átlagos, vagy kifejezetten visszataszító épületekké. Érdekes felfedezés az is, hogy a két aktuális reuse példa Budapesten kívül zajlik, a fővárosban nem történt értékmegőrző újrahasznosítás a vizsgált épületek körében. Az Inotai Hőerőmű és a Zalaegerszegi Ruhagyár példája azonban remélhetőleg egy új éra kezdetét jelöli, aminek során lépésről lépésre újra fedezhetnénk fel az elhanyagolt, modern ipari létesítményeinkben rejlő értéket, megmentve őket a teljes összeomlástól. Ebben a folyamatban kiemelt szerepe lehet a fiatal generációnak, akik körében észrevehető egy pozitív szemléletváltás a 20. századi épített örökségünkkel kapcsolatban.