Jánossy most vagy soha?

A Fuga kiállítása december 22-ig látható, és érdemes nem kihagyni!

• Szöveg: Zöldi Anna
• Olvasási idő: …

Jánossy György az 1945 utáni magyar építészet legendás alakja, nem pusztán házai, de személyisége, szellemi nyitottsága, sokoldalú műveltsége okán is. A legendák azonban idővel elhalványulnak, a mai kulturális közegben az a korszak, amelyben Jánossy alkotott, mostohán kezelt. A FUGA Jánossy építészeti és képzőművészeti tevékenységét válogatott munkákon keresztül bemutató kiállítása ezt igyekszik orvosolni. A tárlatnak különös aktualitást ad, hogy Jánossy egyik legtöbbek által ismert munkáját, a Szenrháromság téren álló sarokházat bontás fenyegeti. 

Az 1971-81 között megvalósult épület születésének idején pozitív szakmai visszhangra talált. A kortársak nagyra értékelték, ahogyan kortárs eszközöket alkamazva értelmezi a történeti kontextust, és igyekszik igazodni a vári környezethez, bár Reimholz Péter, aki később maga is sokat tervezett a várba, szóvá teszi, hogy Jánossy eltávolodott korábbi, a Tóth Árpád sétányon álló lakóházának puritán megfogalmazásától, és valamiféle engedményt tesz a formai utalásokkal élő idézetek felé. A két ház keletkezési ideje között eltelt csaknem húsz év erre persze kellő magyarázatot ad.

A Magyar Építőművészet 1983/1. száma nagy terjedelemben foglalkozik a házzal, az alkotók közlését Horler Miklós, a műemlékvédelem területén nagy tekintélyű építész kritikája, Reimholz tágabb perspektívából az épületre tekintő publicisztikája, az építészekkel készült interjú, (a KÖZTI égisze alatt tervezett Diplomataház munkájában Jánossy tervezőtársa Laczkovics László volt) és egy „kívülálló”, Wilheim András zenész, zenetörténész írása egészíti ki.

Önmagában is figyelemreméltó, hogy a nyolcvanas évek elején egy építészeti tett – amely persze városképi szempontból kiemelt helyszínen valósult meg – ekkora, és ilyen minőségű figyelmet érdemelt. Azt is mondhatnánk: irigylésre méltó, főképp azzal összevetve, hogy ma egy építési projekt kizárólag akkor kelti fel a sajtó figyelmét, ha botrány van körülötte. Szól ez persze a médiáról, de sajnos az építészetről is. Az építész szakma most kezd észbe kapni, amikor sorra bontják az 1945 és a rendszerváltás között épült házakat, tekintet nélkül azok építészeti minőségére. A nyolcvanas évek szakmai sajtójának igényessége arra is figyelmeztet, hogy az építészeti érték nem magától értetődő, a szakma kötelessége azt kommunikálni, és lenne is mit. Hiszen éppen a Budai Vár esetében egyértelműen dokumentálható az az évtizedeken át töretlen szellemi törekvés, amellyel az építészek koruk legmagasabb színvonalán viszonyultak a történeti örökséghez, és alkottak környezetükbe illő házakat anélkül, hogy olcsó utánzatokkal kerülték volna meg a feladatot. Ez a feladat ugyanis elsősorban szellemi természetű.
 

A Jánossy-ház egyelőre még be nem teljesedett sorsa beleillik a sorba: az értékes telken annak idején országos pályázat nyomán tíz éves huzavonával felépült ház a rendszerváltás után egy darabig hotelként üzemelt, de veszteséges lévén cserével előbb állami tulajdonba, majd a Magyar Nemzeti Bank által létrehozott a PADME Alapítvány birtokába került, amely a sajtóban megjelent hírek szerint tudományos konferenciaközpontot kíván benne létrehozni, és e célból bontani kezdte. 

A Magyar Építész Kamara és a Magyar Építőművész Szövetség az épület értékére hivatkozva közleményben tiltakozott a bontás ellen, és kérte az  épület helyi védelem alá helyezését, amely azonban az ilyen projekteknél szokásos kiemelt állami beruházás esetében nem jelent akadályt. Azóta a házra már megkérték a bontási engedélyt, és semmi kétség, meg is fogják kapni. Közlésük szerint az alapítvány  bontás után „a Várnegyed történelmi arculatához, az UNESCO világörökségi környezethez illeszkedő stílusban kívánja újjáépíteni”. A forgatókönyv innen már ismert: a sosem létezett múltat visszaálmodó, jó esetben is csak kommersz színvonalú épület fogja hamarosan elnyerni a nagyközönség tetszését.

És hogy miért baj ez? Egyrészt a globális folyamatok felől nézve semmi nem indokolja, hogy használható, felújítható, uram bocsá némi – értékükhöz méltó – kortárs beavatkozással a mai elvárásoknak jobban megfelelővé tehető házak építési törmelékként végezzék. A huszadik század második felének építészetében – ami hangsúlyozottan nem csak a szocializmus kockabeton stílusa, hanem az építészet szerves belső fejlődéséből következő nemzetközi gyakorlat volt – éppen az a hatalmas potenciál, hogy viszonylag kis erőfeszítéssel alkalmassá tehető a kortárs igények befogadására. Szemben a korábbi korok építészeti hagyatékával, amely szemre bár lehet tetszetősebb, de merőben más gondolati alapokon jött létre, más életformára készült, más, ma már nehezen reprodukálható technológiákkal. Most úgy tűnik, számolatlanul áll rendelkezésre forrás pusztán azért bontani-építeni, mert valami épp nem tetszik, de ez csalóka látszat.
 

Másrészt, ahogy azt a Pagoda esetében is megírtuk, jelentős építészeti életmű egy markáns darabjáról van szó. Lehet mondani, hogy ez az építész szakma belügye, tetszettünk volna jobban vigyázni. A kifejezetten a korszak nemzetközi modern stílusában alkotó Jánossy azonban kétséget kizáróan ikon volt, nem csak pályatársai és tanítványai körében, de a Magyar Művészeti Akadémia is posztumusz tiszteletbeli tagjának választotta. A Szentháromság téri ház bontása kapcsán megjelent írások egyike éppenséggel Makovecz Imrét hívja tanúnak:

„Kinek mondhatnám el, ki volt számunkra az a néhai nemes ember, ki értené meg ma, hogy bátor és ellenálló szív kellett ahhoz, hogy valaki a „klerikalizmus" vádjától nem félt, hogy »Éden-ről beszélt«, és Lang Jánosok elé szórta európai műveltségét?”

Miközben – író bátyja, Jánosy István szavaival élve – „Gyurka egész életében igyekezett szolid, becsületes teljesítményt nyújtani”, a képzőművészettel soha nem hagyott fel. Figurális grafikái barokkosan buják, építészeti grafikái ezzel szemben egész fantasztikus, ugyanakkor mérnöki precizitással  megalkotott álomvilágot vetítenek a néző elé. Mintha csak a profán valóság (és a korabeli építészet) racionális világképében hangsúlyozott vízszintes dimenziót ellensúlyozná a képein – és lelkében – megszülető lendületes, felfelé törő formákkal.
 

A Fuga kiállítása akaratán kívül szembeállítja az életmű e két rétegét. Az alkotóról mit sem tudó néző számára valószínűleg felfoghatatlan, hogy a házakat és a rajzokat ugyanaz a kéz alkotta, de még építész szemmel is zavarba ejtő a kontraszt. Pedig ugyanaz a gondolkodási folyamat hozta létre a kettőt, és ez elgondolkodtató a háború utáni modern építészet percepcióját illetően. Míg a rajzok nyilvánvalóan erős és pozitív érzelmi hatást váltanak ki a „mezei nézőből” is, muszáj bevallani, hogy a fotókon látható épületek esetében nehéz lenne meggyőzni a laikus közönséget arról, hogy azokat szépnek lássa. Őszintén szólva építész szemmel is jól dekódolható, mi az, amit a laikus közönség elutasít, még ha az építész agy tudja, és értékeli is a megoldások szakmai bravúrjait. 

A disszonanciát jól illusztrálja a kiállítás harmadik rétege, amely a Jánossy-házak jelenének nyomába ered. Zsitva Tibor végigfotózta az épületek mai állapotát, és a többnyire suta, az építészeti gondolat lényegét értetlenül kezelő átalakítások egyértelműen mutatják, mi az, amit a lakók az eredetiben nélkülöztek. Fém és beton helyett tégla és fa, íves formák a derékszög helyett, az építészet érzelmekre ható, archetipikus elemeinek, zsigeri hatásának jelenléte. Pedig a dinamikus kontrasztokkal operáló modern is képes ezt a zsigeri izgalmat előhívni, és ahol időtálló anyagokból épült, vagy méltó helyreállítást kapott, ez nyilvánvalóan tetten érhető, például Salgótarján egyes épületeinél. De pont a Jánossy egyik főművének tartott Karancs Szálló évtizedek óta használaton kívül áll, és pusztul, – és ha valamit nem tud a modern, hát szépen öregedni. Mintha a házak lemásolnák az emberi kultúrát: mi sem öregszünk már szépen.

A Fugában látható Jánossy kiállítás tehát a modern építészet csekély számú rajongóinak csemege, Jánossy György szép számú személyes tisztelőinek zarándokhely, mindenki másnak pedig izgalmas vizuális és szellemi kaland, amely talán közelebb visz ahhoz, hogy megértsük a huszadik század építészetét. Amely jól működő, racionális házakat foglalt anyagba, és nem ideológiákat.  

A kiállítás megtekinthető 2021. december 22-ig, a FUGÁban, (1052 Budapest, Petőfi Sándor utca 5), hétfőn 13–19h, szerda–vasárnap: 13–19h között. 

További fotók a galériában!