Az 1964-es tokiói olimpia visszaadta Japán önbecsülését és erejét.
Javában tart a tokiói olimpia – a második az 1964-es után. Akkor a résztvevők egy olyan várossal találkozhattak, amely teljesen leszámolt a korábbi militarista és bezárkózó szellemiséggel, és amely olyan kulturális hatást fejtett ki, amilyet az idei rendezvény aligha fog.
Tokió atmoszféráját mind a mai napig meghatározza az 1964-es olimpia öröksége. A második világháború után a város hatalmas fejlődésnek indult, és ennek betetőzése volt az olimpia időszaka: a világ legjobbjait egy ultramodern megapolisz fogadta. A háborúban hatalmas károkat elszenvedő városnak nagyon fontos volt, hogy a sporton keresztül megmutassa magát és az új Japánt a világnak. Egy olyan városról beszélünk, amelynek csaknem a fele elpusztult a háború után, egész kerületek váltak a földdel egyenlővé, soha fel nem dolgozott lelki terhet róva a lakosságra.
Az olimpia előtt az egész város egy nyüzsgő méhkassá változott, építkezések építkezések hátán, melynek következtében a maszkok és arcvédők használata az idei világjárvány során nem értette váratlanul a lakosságot. Az állandó zajok és a porfelhő következtében ugyanis a lakosok maszkban és füldugóval járkáltak az utcákon, de az is gyakori kép volt, hogy a bárokban arcpajzzsal a fejük előtt fogyasztották el az italaikat. Az új épületek mellett a városban új csatornarendszer és kikötő épült, a nyomornegyedeket felszámolták, hogy helyüket olyan épületek kaphassák meg, mint például a Yoshiro Taniguchi építész tervezte Hotel Okura, valamint az olimpia előtt nyitották meg a világ első nagysebességű vasútvonalának (Sinkanszen) első szakaszát Tokió és Oszaka között.
Ideológia a tervezés mögött
1940-ben Tokió rendezett volna már egy olimpiát, de a világpolitikai események elsöpörték. Az akkori olimpia arculata nagyban hasonlított volna az 1936-os berlini olimpia nacionalista szellemiségére, így az 1964-es eseményre készülve a döntéshozók parancsba adták az építészeknek és designereknek, milyen elvet kell követniük:
Tokió és az újjáépített Japán pacifista és nyitott, amennyire lehet, el kell hagyni az olyan hagyományos szimbólumok használatát, mint a Fudzsi, a cseresznyefa virágzás vagy a japán kalligráfia. A régi, millitarista jegyektől megszabadulva mindennek a megújulást kell tükröznie.
  |
Az olimpia arculatának felelőse Yusaku Kamekura tervező volt, aki a modern tervezés alapjait a tokiói Institute of New Architecture and Industrial Arts Bauhaus-rajongó professzoraitól tanulta. A fenti ideológiai vonalat követve az esemény logóját öt, egymásba fonódó karikával, felettük pedig egy nagy piros koronggal tervezte meg, amely a felkelő napot jelképezte és hasonlóságot mutat a japán zászlóval, a Hinomaru-val.
Ami a rendezvényhelyszíneket illeti, az egyik legjelentősebb volt a Komazawa Olimpiai Park, amely egy korábbi golfklub területén épült fel és ahol együtt golfozott Hirohito japán császár és V. György brit uralkodó. Az 1940-es olimpia egyik fő helyszínének szánták, de miután a világeseményből nem lett semmi, egy baseball csapat otthona lett. 1962-ben kezdték el átalakítani az olimpiára, benne Yoshinobu Ashihara építész ikonikus, 168 méter magas brutalista tornyával, melynek szerkezete a hagyományos japán faépítészetre emlékeztet, ám fa helyett betonból készült.
A kézilabda mérkőzéseknek idén a Yoyogi Nemzeti Sportcsarnok adott volna otthont, amelyet a modern japán építészet ikonja, Kenzo Tange tervezett az 1964-es olimpiára. A stadion legfontosabb eleme a jellegzetes tetőszerkezete, amelyet két betonoszlop fog közre, így olyan kicsit, mint egy függőhíd.
A kritikusok szerint ez volt az az épület, amely a legjobban kifejezte azt, hogy Japán újjászületett: az épületben egyesül egymással a dinamizmus és a megújulás szellemisége.
Tange az építészeti metabolizmus egyik atyja, megközelítése a folytonosságon és a nyílt rendszer gondolatán alapult, fontosnak tartotta a megújulást és úgy vélte, hogy az ember, az épület és a város egy szerves egységként értelmezendő.
  |
Olimpia 2021-ben
Eredetileg úgy volt, hogy Zaha Hadid irodájának tervei szerint épül meg a 2020. évi tokiói nyári játékok megnyitójának színhelyéül szolgáló Olimpiai Stadion, de végül elvetették az ötletet és Kengo Kuma sokkal olcsóbb és szerényebb megjelenésű konstrukciója mellett döntöttek. Kuma megjelenése egy teljesen új, az ökológiai szempontokat is megjelenítő irányt mutat: míg 1964-ben a stadionoknál az acél és a beton volt a meghatározó elem, Kuma megjelenésével a fa vált elsődlegessé.
A stadionhoz olyan faelemeket használt, amelyeket a 2011-ben végigsöpört földrengés és szökőár sújtotta területekről szerzett be. Növények és fák fedik a külső falakat alkotó teraszokat. Ez a fajta megközelítés nagyon távol áll attól a betonstadiontól, amelyet elődje és példaképe, Kenzo Tange tervezett, erre Kuma annyit mondott, hogy
bár Tange nélkül ő sosem lett volna építész, tiszteli azért, mert megmutatta a beton és az acél erejét, de új idők jönnek új igényekkel, új szemlélettel és új technológiával.
Függetlenül attól, hogy milyen lesz a 2021-es esemény, az egészen biztos, hogy nem fogja elérni azt a kulturális hatást, amelyet a hatvanas évekbeli elődje. Az 1964-es olimpia volt az első, amelyet világszerte sugároztak a televíziók, készült belőle mozifilm, és fotóival uralta a világsajtó címlapjait is. Japánnak pedig olyan volt, mint egy nehéz, de felszabadult sóhaj: az olimpia, benne az építészet és a design elvitathatatlan szerepével, nagyban hozzájárult az ország önbizalmának helyreállításához és fontos szerepe volt abban is, hogy Japán hamarosan a világ második legnagyobb gazdasági hatalma lett.
Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.
