Beszélgetés Pajer Nórával és Soltész Noémivel, a Nanavízió Építésziroda alapítóival, vezető tervezőivel
„Azt mondta a megbízó, hogy ne haragudjak, de nem tud figyelni, mert neki nagyon szokatlan műszaki dolgokat hallgatni egy nő szájából” – meséli Soltész Noémi és Pajer Nóra, akik számtalan hasonló helyzetben találták már magukat amiatt, hogy nőként gyakorolják az építész szakmát. A Structures of Feminarchitecture című sorozatunkban beszélgettünk velük arról, hogy sok más nővel ellentétben őket mi tartotta meg a szakmában, de arról is meséltek, mit lehet tenni a női szempontok szignifikánsabb megjelenéséért a tervezési folyamatokban.
Ha a nők építészetben betöltött szerepéről van szó, a Nanavízió mondhatni megkerülhetetlen. Miként alakult, hogy ha erről a témáról van szó, elsőként rátok gondol az ember?
Soltész Noémi (SN): Nem tudom, miért mindig minket keresnek, mintha szakértői lennénk a témának. Pedig mi csak sima építészek szeretnénk lenni, csak épp nőnek születtünk. Női építészek, építésznők régóta vannak, akik csendben művelik a szakmát. Talán a mi generációnk az első, amely hangosabb és tudatosabban kommunikál.
Pajer Nóra (PN): Fókuszáltabban két éve kezdtünk el foglalkozni a témával, amikor az irodánk fennállásának 12. évfordulója alkalmából megcsináltuk a Női Kvóta projektet: egy olyan naptárat és kiállítást készítettünk Szombat Éva fotográfussal, amely szűkebb értelemben az építészethez fűződő viszonyunkat mutatja be, tágabb kontextusban pedig a nők és az építészet viszonyát vizsgálja. Körbenéztünk, és azt láttuk, hogy nagyon sok a női építész, de a legtöbben mintha láthatatlanok lennének. Illetve nagyon kevés olyan iroda van, amit nők vezetnek. Ennek felismeréseként fogalmazódott meg bennünk a kérdés, hogy vajon hová tűnnek a nők az építész szakmából.
Minek köszönhető, hogy ti nem tűntetek el?
PN: Úgy gondolom, hogy sokan a családalapítást követően esnek ki a szakmából. A mi életünkben is bekövetkezett a gyermekvállalás időszaka, mindkettőnknek két-két gyereke született. Ezt úgy tudtunk áthidalni, hogy amikor én voltam otthon a kisbabámmal, akkor Noémi vitte az összes projektet, majd fordítva. Átsegítettük egymást ezeken az időszakokon. Fel sem merült, ami építészházaspároknál előfordul, hogy a férfi viszi az irodát, a nőt pedig semmi nem sürgeti abban, hogy visszatérjen a szakmagyakorláshoz. Mi vártuk vissza egymást. Röviden azt mondanám, hogy
annak köszönhető, hogy nem tűntünk el, hogy ketten vagyunk és mindketten nők vagyunk.
Ezek szerint úgy gondoljátok, hogy egy férfi szakmai partner mellett mindez nem ennyire egyértelmű?
SN: Biztos úgy is megvalósítható a szakmába történő visszatérés. A mi példánk azt mutatja, hogy nőként miként támogattuk egymást a családalapítás idején, valamint, hogy hogyan adtunk erőt egymásnak a visszatéréshez.
PN: Azt is meg kell említenünk, hogy a férjeink teljes mértékben egyenértékű partnerként állnak mellettünk, tehát ötven-ötven százalékban vesszük ki a részünket a család és az otthon körüli feladatokból. Sajnos ez ma még nem mindig magától értetődő.
SN: Más aspektusa a témának, de szintén érdekes tapasztalásunk, amikor valaki megfogalmazza, hogy számára szokatlan vagy kényelmetlen, hogy az építész nő.
Megrendelői oldalról?
SN: Igen.
Ezt hogy juttatják a tudomásotokra?
SN: Volt egy alkalom, amikor kilátogattam egy építkezésre, ahol ott volt az egy szem fiú kollégánk, aki építésvezető. Amikor elbúcsúztunk a férfi megbízótól, ők kezet fogtak, majd én is nyújtottam a kezem a megbízó felé, aki azt mondta, hogy neki ez fura és adott két puszit. Egy másik esetben egy tárgyalás során, amikor a tervekről beszélgettünk, egyszer csak azt mondta a megbízó, hogy ne haragudjak, de nem tud figyelni, mert neki nagyon szokatlan műszaki dolgokat hallgatni egy nő szájából. Egyébként ő egy szuper megbízónk, imádjuk. Jó, hogy ráismert erre a belső disszonanciára, és hangosan kimondta. Viszont ha még neki is ilyen gondolatai vannak, akkor mi lehet a többiek fejében? Nem tudom, miként alakul ki az üvegplafon, nem vagyok szakértője a témának, de azt látom, hogy a fiú évfolyamtársaink, akikkel egyszerre végeztünk, túlnyomó részt előrébb tartanak.
Ez például azt jelenti, hogy nagyobb projekteken dolgoznak?
PN: Igen. Sajnos mostanában nem igazán vannak tervpályázatok, amiken egyenrangú felekként indulhatnánk. Ha adódik pályázat, akkor érünk el eredményeket, legutóbb a szigetszentmiklósi József Attila-telep HÉV megálló környezetének fejlesztését nyertük meg, és az utóbbi időben számos meghívásos pályázaton nyertünk el munkákat. Ha van lehetőségünk bizonyítani, akkor az egyszeri megbízóból sokszor lesz visszatérő ügyfél, akivel aztán éveken keresztül dolgozunk együtt különböző projekteken, majd ajánl minket másoknak. Csak idáig nehéz eljutni. Amikor azonban nem ilyen tiszta a verseny, akkor sokat számítanak a kapcsolatok, informális helyzetek: egy férfitársaságból pedig mi mindig ki fogunk lógni.
SN: Híres példa az egyenlő feltételekkel való indulás hatására a klasszikus zene világából: amikor Amerikában a hetvenes évek végén a szimfonikus zenekarok felvételi próbajátékánál elkezdték a jelentkezőket paraván mögött meghallgatni, vagyis nem látták, hogy ki zenél, néhány év alatt megtöbbszöröződött a nők aránya a zenekarokban.
Miként lehet előnnyé kovácsolni, hogy nőként vezettek építészirodát?
SN: Sok ügyfelünk szerintem kifejezetten azért keres fel bennünket, mert úgy gondolja, hogy érzékenyebbek vagyunk, jobban odafigyelünk rá. Ezzel nem akarom azt mondani, hogy a férfiak nem lehetnek érzékenyek, de tapasztalatunk szerint a megrendelők részéről van egy ilyen jellegű elképzelés.
Amikor a nők építészetben betöltött szerepéről beszélgetünk, rendszerint arról is szó esik, hogy az építészkarokon jóval több nő végez, mint férfi. Hogy látjátok, ez hozhat fordulópontot?
SN: Biztosan, nemsokára egyszerűen többen leszünk nők a szakmában. Nemrég volt egy kerekasztalbeszélgetés, amin Gregor Anikó szociológussal vettünk részt. Megállapítottuk, hogy a mérnöki karok közül egyedül az építész karokon kerültek többségbe a nők, aminek az lehet az oka, hogy ez a legkevésbé jól fizetett mérnöki terület. Anikó elmondása szerint a nők rendszerint az ilyen szakterületek felé gravitálnak.
PN: Vagy talán a férfiak átcsatornázódnak a nagyobb presztízsű munkák, ingatlanfejlesztések felé. Régen az építészet kifejezetten magas presztízsű szakma volt. Ma az építészek nagyon ki vannak szolgáltatva a megbízónak, akinek – például társasház tervezése során – az elsődleges szempontjai között szerepel a négyzetméter maximalizálása, hogy a forint/négyzetméter meglegyen. Természetesen vannak jó példák is. Hogy csak egyet említsek, gyönyörűek a LAB5 által tervezett társasházak.
SN: Visszatérve arra a kérdésre, hogy milyen hatással van a szakmára, hogy több nő végez építészként: ha nagyobb számban vesznek részt nők az épített környezet alakításában, a korábbi, egynemű szempontok mellé bekerülnek a társadalom másik felének szempontjai is. Mások, jobbak lesznek az épületek, közterek, városok.
Milyen eltérő szempontok merülhetnek fel?
PN: Kezdjük azzal, hogy biztonságban érzed-e magad az utcán. Ez a kérdés Budapesten a férfiaknál valószínűleg fel sem merül. Mi úgy közlekedünk, hogy szétnézünk magunk körül, ha leszállunk a buszról, vagy az utca jobban kivilágított oldalát használjuk. Azok számára, akik gyerekkel indulnak útnak – és Magyarországon jelenleg ezek jellemzően a nők –, sok esetben válik küzdelemmé a közlekedés: hol fér el a babakocsi, hogy lehet babakocsival biztonságosan és aluljárólépcsők használata nélkül átjutni az út túloldalára, hol lehet szoptatni, pelenkázni, és így tovább.
SN: Egy fejlesztő szemében például egy rámpa fölöslegesen foglalja a helyet, ezért a törvénybe írt minimumot fogja csak kérni az építésztől, hiszen ez a legkifizetődőbb számára. Ugyanez a helyzet a wc-k számával és méretével is: ha több wc-t kellene betervezni a középületekbe, hirtelen megszűnnének a női wc-k előtt kígyózó sorok a színházi előadások szüneteiben. Amíg azonban ezek a szempontok nem kerülnek be a jogszabályokba, addig biztosan nem lesz változás, addig a megbízó az építésszel fog alkudozni, hogy hogyan lehet például a sörözőjébe az előírtnál is kevesebb női wc-t tenni, nem mondhatjuk-e azt, hogy nem ötven-ötven százalék szerint számolunk, hiszen úgyis főleg férfi vendégei lesznek, a sör férfidolog.
Mi kellene ahhoz, hogy ezek a szempontok bekerüljenek a jogszabályokba?
SN: A kamara valószínűleg tudna tenni ezért. Ha azonban megnézzük például a Budapesti Építész Kamara elnökségét, jelenleg kizárólag férfiak a tagjai, bennük ezek a kérdések vélhetően fel sem merülnek, vagy nem tartják elég fontosnak.
Miért gondoljátok, hogy a férfiakban ezek a kérdések nem merülnek fel? Nem fordulhat elő, hogy ők is elakadnak a babakocsival az utcán? Ha nem, akkor talán a nő ismerőseik, családtagjaik elpanaszolják, hogy ilyen helyzetbe kerülnek. Azt biztos maguk is megtapasztalják, hogy a színházi előadás szünetében nem tudják a feleségükkel megbeszélni a látottakat, mert a nő a teljes szünetet sorban állással tölti.
PN: Ennek történelmi okai vannak. Nem sokkal ezelőttig főleg a nők voltak otthon a gyerekekkel, itthon ma is inkább a nők tolják a babakocsikat, a városokat pedig férfiak tervezték férfiaknak. Az idők során ez megváltozott, az azonban, hogy a városok ezt lekövessék, hosszú idő; a városok lassan változnak. Ha valami mindig is így volt, akkor sokszor fel sem merül, hogy lehetne másképp is. De nemcsak a nőket érintik ilyen nehézségek, hanem más alulreprezentált csoportokat is. Ha például nincs elég pad a városokban, akkor az idősebbek, nehezebben mozgó emberek sem tudnak leülni megpihenni.
SN: Hadd mondjak egy pozitív példát is. Amikor a Puskin Moziban felújították a wc-ket, megcserélték a nők és a férfiak számára kialakított helyiségeket, mert az előbbi kisebb volt, mint az utóbbi. Ennek köszönhetően megszűntek a női sorok. Ilyenekre lehet gondolni a tervezés során, ehhez nem kell jogszabálymódosítás, elég az odafigyelés.
Meglátásotok szerint ehhez az kellene, hogy több nő kerüljön döntéshozói pozícióba?
SN: Persze.
PN: Ha a marginalizált csoportok nagyobb teret kapnak, akkor idővel lesz változás. Ezt a kritikus tömeget viszont egyelőre még nem értük el. Amíg azt hallgatjuk, hogy a nő legjobb helye otthon, a család mellett van, addig nagyon nehéz. Tőlünk nyugatabbra ez már elképzelhetetlen.
SN: Azért azt hadd tegyem hozzá, hogy ha nem is nagy léptékben, de van változás. Budapest főépítésze, Erő Zoltán néhány éve rendszeresen invitál a Budapest Építészeti Nívódíja zsűriébe, mondván jó lenne, ha nő is lenne a bírálóbizottságban. Viccelünk is azzal, hogy én vagyok a női kvóta. Amikor legutóbb keresett, megkérdezte, hogy ha esetleg már nem szeretnék részt venni, tudnék-e ajánlani magam helyett másik női építészt. Ekkor feltettem a kérdést, hogy mi lenne, ha nem egy „dísznő” lenne a zsűriben. Idén már hárman voltunk. Ha beszélünk ezekről a kérdésekről a döntéshozói pozícióban lévő kollégákkal, ha a következő interjúban vagy előadáson is elmantrázzuk ezeket, ha támogatjuk egymást nőként, hogy láthatóvá váljunk, akkor el lehet érni változást. Közben meg tesszük a dolgunkat és igyekszünk szuper házakat és tereket létrehozni.
Nanavízió | Web | Facebook | Instagram
A Nana víziója szerint azok a jó dolgok, amikről muszáj beszélgetni. Korábbi interjú a duóval itt olvasható.
Beszélgetés a LAB5 építésziroda alapítóival, vezető tervezőivel a Structures of Feminarchitecture sorozatban itt olvasható.
Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.
