130 éve született Kotsis Iván.
Hogyan tárgyaljon, milyen taktikát alkalmazzon egy építész a különböző egyeztetéseken, megbeszéléseken? – Kotsis Ivántól, akinek a pályája szinte az egész 20. századot átfogta, ehhez is tanácsokat kaphatunk. A Regnum Marianum és a balatonboglári templom tervezője, a műegyetemi építészoktatás meghatározó alakja 130 éve, 1889. december 15-én született.
„Családom, úgy apai, mint anyai ágon dunántúli származású” – kezdi önéletírását Kotsis Iván, aki 1889. december 15-én született Aradon. Édesapja Székesfehérváron járt gimnáziumba, majd a müncheni műegyetemen és a bécsi képzőművészeti akadémián végzett építészeti tanulmányai után Szegeden kezdte a pályáját, ahonnan egy építkezés révén került Aradra. Itt a tervezés mellett kivitelezéssel is elkezdett foglalkozni, „építőgyakorlatát mind szélesebbre terjesztette, kiváló munkái megszerezték részére mind magánépítői, mind a közületek bizalmát”.
Kotsis Iván öccsével, Endrével együtt szinte „odanőtt” édesapjuk építészirodájához, kijártak az építkezésekre, mást nem is tudtak elképzelni, mint hogy apjuk hivatását folytassák. Kotsis rajztehetségét kitűnő tanárai már az aradi állami főreáliskolában felfedezték, ez az itt még továbbfejlesztett képessége aztán a Műegyetemen is jó szolgálatot tett neki, ahol olyan neves professzorok tanították, mint Hauszmann Alajos, Pecz Samu, Schulek Frigyes és Nagy Virgil.
„Oklevelem megszerzése után 1911 szeptemberében az újkori építészeti tanszékhez kerültem, mint tanársegéd. Az akkor betegeskedő Hauszmann Alajos professzor munkakörét ugyanis adjunktusa, Hültl Dezső vette át, akinek javaslatára a segédtanári teendőkkel engem bíztak meg” – írja Kotsis. Egy hosszabb tanulmányút után, a következő tanévben már adjunktussá nevezték ki, ezzel párhuzamosan a tervezői pályán is elindult, több pályázaton vett részt. 1914-ben kapta az első önálló megbízását, mégpedig a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumtól elemi iskolák és tanítói lakások megtervezésére.
„A háború előtti esztendők az építészek ideális évei voltak. Tervezés volt bőven, minden fiatal építész el tudott jó irodákban helyezkedni, sok tervpályázat futott, csak válogatni kellett” – emlékezett vissza önéletírásában Kotsis az 1910-es évek első felére. „A Mérnökegyletben mozgalmas szakmai élet folyt. A fiatal kartársakat szeretettel fogadták, és fokonként vezették be a tagok a közösségbe. (…) Közben utaztunk, fesztelenül, útlevél, vízum és valutakérdések ismeretlen fogalmak voltak. Mindenki járt külföldre, számosan még a kontinensen túlra is, hiszen az akkoriban elég könnyen megszerezhető útiköltségen kívül semmi sem kellett hozzá, a Monarchia valutája az egész világon kitűnően állott. Nagy látókört szerezhetett mindenki és széles világszemléletet.”
Az első világháború hatalmas változást hozott. Kotsis 1914 decemberében hadi mérnöki szolgálatra jelentkezett. Itt is építési munkákkal foglalkozott, utak, katonai lakótelepek, tábori kórházak, egyéb hadászati épületek kivitelezését irányította. A feladatok közül kiemelkedett a lembergi hadikiállítás építkezése, amelyhez a terveket Medgyaszay István készítette. 1917 nyarán Kotsis kórházba került, és a Műegyetem a felmentését kérte a további katonai szolgálat alól. A háború utolsó éveiben műszaki doktori szigorlatára készült, disszertációként az építész kar, illetve, ahogy akkor hívták az építészi osztály számára tervezett egy önálló épületet.
A háború lezárulta, a helyzet konszolidálódása után, 1921-ben adta közre az Épületek alaprajzi megoldásai című tervgyűjteményét, amely – amint azt az előszóban írja – tulajdonképpen egy korábbi, litográfiával sokszorosított mű második, átdolgozott kiadása volt. Az alaprajzok egy részét saját tervezői munkáiból vette át, másik részét pedig a vezetésével készült műegyetemi hallgatói tervekből.
Egy évvel később jelent meg Tervezetek címmel egy másik tervgyűjteménye, amelyben pályafutása első évtizedének termését összegzi, ebben az esetben nemcsak alaprajzokat, hanem metszeteket, homlokzatokat és távlati képeket is bemutatva.
Önálló tervezői praxisa Zielinski Szilárd támogatása révén indult el, aki – mint a Közmunkák Tanácsának elnöke – a Margit-szigetre ifj. Ray Rezsővel közösen tervezett víztornya mellett létesítendő tejcsarnok megvalósításához Kotsist ajánlotta építészként a Központi Tejcsarnok Rt. vezérigazgatójának. A sikeres tervet sorra követték a további megbízások. Újra elindultak a tervpályázatok is, amelyeken Kotsis szintén szép eredményeket ért el.
„1923-ban kezdődött meg Balaton menti tervezői tevékenységem, amely egészen a második világháborúig tartott, éspedig a saját nyaralóm építésével, amely mindvégig egyetlen vagyontárgyamat képezte” – írja Kotsis Iván önéletrajzában. „A Balaton hosszabb szünetelés után akkortájt kezdett ismét keresett nyaralóhellyé válni, mivel a valutáris megkötöttségek miatt a külföldi utazások a széles rétegek számára nehézségekkel jártak.”
Kotsis egy új nyaralótípust alakított ki a hely adottságainak megfelelően: az erős északnyugati szél miatt alacsony hajlású tetővel, a csapóeső ellen nagy kiülésű ereszpárkánnyal, a szél és a nap ellen az ablakokra szerelt zsaluval. Egyszerű, geometrikus tömegeket használt, a díszítetlen, sima falakra pasztellszínű mészfestéket ajánlott. Az épületszerkezetek terén is a legegyszerűbb megoldásokra törekedett, hogy azokat szinte lehetetlen legyen elrontani. Ezt a stílust a helyi építő- és kőművesmesterek is átvették, ami Kotsisnak kicsit sem volt ellenére, sőt ő maga propagálta terveit különböző kiadványokban és előadásokban. Balatoni munkái nem korlátozódtak egyszerű nyaralókra, 1924–1925-ben József főherceg számára tervezett nyaralókastélyt Tihanyban, majd e mellett épült fel a következő két évben a Magyar Biológiai Kutatóintézet, ma Balatoni Limnológiai Intézet.
1925 és 1930 között két templomot tervezett, mindkettőt tervpályázaton nyert első díj alapján: Zalaegerszegen a IV. Károly király emléktemplomot a hozzá kapcsolódó ferencrendi kolostorral, valamint Budapesten a városligeti Regnum Marianum templomot. Az utóbbi esetében a torony megépítését elhalasztották, első körben csak az alsó része és az alatta lévő loggia készült el. A templomot a valóságban, élőben látva Kotsis úgy ítélte meg, hogy a kompozíció már így is teljes, a torony már egy felesleges, zavaró plusz elem lenne:
„Az idővel már zöldre bepatinásodott kupola tömege jól lezárta a Damjanich utca képét, és húsz éven keresztül félve gondoltam arra, hogy ez a kedvező kép meg fog romlani, ha majd a tornyot terveim szerint elébe építik. Aggodalmam, mint utólag kiderült, felesleges volt, mert 1951-ben a kommunista kormányzat a templomot tövig leromboltatta, részben, hogy megfojtsa ennek a virágzó egyházközösségnek az életét, részben pedig, hogy a szomszédságában felállított Sztálin-szobor útjából elkerüljön.”
A húszas évek végétől Kotsis szakított a historizáló formákkal, részben külföldi utazásainak tapasztalatai alapján. Az Országos Közegészségügyi Intézet számára 1929-től majdnem másfél évtizeden át végzett munkája már ezt az új felfogást tükrözi.
Ennél, és az ehhez hasonló, sok szereplő részvételével folyó, jelentős beruházásoknál Kotsis komoly tapasztalatot szerzett a tervezés mellett a tárgyalások, megbeszélések kezelésében is: „Az a tapasztalatom, hogy építészeink többsége nem mindig találja el a helyes tárgyalási hangot és menetet, művészi meggyőződésünk birtokában túlságosan explozívak vagyunk. és nincs tárgyalási taktikánk. Ebben a tekintetben tanulnunk kell a jogászoktól, sőt a közigazgatásban szolgáló műszaki kartársaktól is. (…) A jó terv ugyanis, avagy a jó gondolat csak kivételesen viszi magamagát előre, csak akkor, ha a tanácskozásban az értelmes elem többségben van, ami a legritkább eset. Elő kell tehát segíteni a jó ügyet az okos tárgyalókészséggel.”
Kotsis a tárgyalásokhoz a részéről jól bevált taktikai tanácsokat is ad: sohase a lényeget helyezzük a megbeszélés középpontjába, hanem a jelentéktelen kérdéseket, és ezeknél hagyjuk érvényesülni a résztvevők elképzeléseit. Miután ezek megvitatásában kiélhették az aktivitásukat, már elővezethetjük a lényeget, ekkor ennek támadására már nem nagyon lesz energiájuk. Egy másik jó tanács: hozzászólásoknál engedjük előre a többieket, és ne cáfoljuk meg azonnal, ha valami helytelenül hangzik el.
„Az építésznek eme türelmes és közbeszólás nélküli hallgatása révén a bizottság kíváncsi lesz a véleményére, és amikor a végén megszólal, figyelemmel fogják hallgatni.” Végül mindenképpen tegyünk konkrét javaslatot, mert így „a tárgyalást vezető bele tud kapcsolódni az építész álláspontjába, és lezárhatja a kérdést az ő intenciói szerint. Míg ha az építész előadását bizonytalansággal fejezi be, akkor újból megindul a vita, ami könnyen bajt okozhat.”
1922-ben a Műegyetemen elindult az úgynevezett tervezési tanszék, amelynek megszervezésével és irányításával Kotsist bízták meg. Az 1928–29-es tanévben megkezdte a lakóépületek tervezése című tárgy tanítását is. Ahogy saját munkáinál, úgy az oktatásban sem használta ekkor már a historizáló formákat, így hamarosan az ő tanszéke lett az, ahol a modern építészet tervezési alapelveivel meg lehetett ismerkedni.
„A Műegyetem építészi kara nem arra való, hogy befejezett szakembereket termeljen ki, hanem hogy olyan magas színvonalú alapkiképzést adjon, amelyen állva növendékei a gyakorlatban kiemelkedő építészekké váltak” – foglalta össze az egyetemi építészoktatásról vallott elképzeléseit.
Az építész hallgató „kontemplatív természetű (…), nem megtanulni, hanem élvezni akarja a tárgyait. Mint félig-meddig művészember szereti magát mindenféle körülmények között kiegyensúlyozottan és derült hangulatban érezni, és ebben az állapotban befogadóképes. Viszont aszketikus beállítottságra nincs hajlama. Mindezek alapján a helyes építésznevelés alapfeltétele a megfelelő atmoszféra megteremtése, amely nemcsak inspirálja a munkára, de feléleszti benne a hivatástudatot, ami mindennél biztosabb hajtóerő.”
A lakásépítéssel tervezőként is sokat foglalkozott és publikációi is megjelentek ebben a témakörben. 1920-ban adták ki a családi házakról szóló, 1942-ben a Közép- és kislakások alaprajzi megoldásai bérházakban és a Sorházak alaprajzi megoldásai című műveit. Több családi házat és bérházat tervezett Budapesten és vidéken, ezenkívül sorházakat, telepszerű beépítéseket az ország több pontján.
1931-ben készült el a balatonboglári katolikus templom, modern templomépítészetünk egyik első példájaként, ahol – Polónyi Károly szavaival élve – Kotsis Iván becsületessége igazi költészetté virágzott. A harmincas-negyvenes évek fordulóján plébániaépülettel és kultúrházzal egészült ki, az utóbbi a lengyel menekültek számára iskolaként is funkcionált Varga Béla plébánosnak köszönhetően.
A második világháború súlyos megpróbáltatásai után a feladat az élet újraindítása volt: „A Műegyetem siralmas képet mutatott. Minden helyiség feltörve, jórészt kifosztva. A kertben felhalmozott hadiszerek, ágyúk és tankok között orosz katonák rendezkedtek – ez volt a Műegyetem veszte, mert hosszú ideig tartózkodtak itt, és ezalatt sok kárt okoztak. (…) A tanítást, akármilyen nehézségek árán is, de meg kellett kezdeni, mert félő volt, hogyha nem igazoljuk a munkába állást, a megszálló orosz katonai hatóságok elviszik a hallgatóságot is és a tanszemélyzetet is romtalanító munkára. A tanítás persze nem folyt le zavartalanul: napirenden volt az orosz katonák fosztogatása, akik a tanszékekről főleg tiszta papírokat vittek el, valamint bútorok bőr- és posztóhuzatait vágták ki bajonettjeikkel. A könyveket mindössze széjjeltépték, és kidobálták a folyosóra.”
Lassan az építőipar is beindult, Kotsis bekapcsolódott a helyreállítási munkákba. A háborúban megrongálódott házak újjáépítésénél sok helyen javasolta, hogy a korábbi sarokkupolákat és tornyokat hagyják el, ugyanakkor a historizáló vagy szecessziós homlokzatok teljes leegyszerűsítésének, lecsupaszításának nem volt híve. Ugyanígy ellenezte a Duna-parti szállodasor lebontását is.
A politikai helyzet folyamatos balra tolódásával párhuzamosan Kotsis helyzete is egyre bizonytalanabbá vált a Műegyetemen. Először öccsét, Endrét távolították el az intézményből egy idő előtti, szabálytalan nyugdíjaztatással, majd Kotsis Ivánt is fokozatosan ellehetetlenítették, végül pedig 1949 szeptemberében felszólították, hogy ő is adja be a nyugdíjazás iránti kérelmét. Szakmai pályafutását a Középülettervező Vállalatnál tudta folytatni, ahová az akkor már ott dolgozó fia, ifj. Kotsis Iván révén került be. 1966. december 31-én, 77 éves korában innen is nyugdíjba vonult, de a tervezői munkát ekkor sem hagyta abba.
Bár a szocialista rendszerben nem kapta meg a szakmai tudásának megfelelő helyet, háttérbe szorult, azért elismerések is érték, hiszen a KÖZTI-ben is és a szélesebb körű szakmai életben is jelentős részben a tanítványai vették körül. 70. és 80. születésnapján ünnepségeket rendeztek a tiszteletére, majd a Műegyetem kérte fel, hogy a gyémántdiplomájának átadása alkalmából tartson egy előadást az intézményben. 1976 őszétől egy lábtörés következtében már nem nagyon tudta elhagyni a lakását, ettől fogva munkái és írásai rendezésével foglalkozott. 1980. január 11-én hunyt el Budapesten.
A Lechner Tudásközpont őrzi Kotsis Iván szakkönyvtárát, ezen belül közel hetven építészeti szakkönyvet és albumot, amelyek egy részét még édesapja szerezte be Bécsben. Ehhez kapcsolódóan 2017 májusától közel egy éven át volt látható a Lechnerben a Kotsis-fivérek című kiállítás, amely a kevésbé jól ismert Kotsis Endre építész és műegyetemi tanár életművét is bemutatta.
Borítókép: A Magyar Általános Kőszénbánya tatabányai kaszinójának első díjas pályaműve
Forrás
- Kotsis Iván: Életrajzom, szerkesztette Prakfalvi Endre, HAP Galéria – Magyar Építészeti Múzeum, 2010
Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.
