Korok összebékítése

Bánáti Bélával, a Bánáti + Hartvig Építész Iroda társalapítójával műemlékrekonstrukciós munkái kapcsán beszélgettünk.

• Szöveg: Molnár Zsuzsanna
• Olvasási idő: …

„Olyan kontinuitást keresek, amely nemcsak az adott helyben, természeti környezetben vagy infrastruktúrában található meg, hanem a történeti mélységben is” – mondja Bánáti Béla műemlékrekonstrukciós munkái kapcsán. A Bánáti +Hartvig Építész Iroda társalapítójának nevéhez többek között olyan műemlékek felújítása kötődik, mint a Drechsler-palota, a Wellisch-palota vagy a Tisza Lajos irodaház. A vele készült interjút februári, a műemlékfelújításokkal foglalkozó tematikánk kapcsán közöljük ismét.

 

Mely épületek kaphatnak műemléki védettséget?

Minden országnak megvan a maga történelmi öröksége, aminek a művészettörténeti, ezen belül pedig az építészeti alkotások is részét képezik. Minél hosszabb időre tekint vissza egy ország történelme, a különböző korok hagyatékai annál inkább egymásra rétegződnek. Gondoljunk csak Olaszországra, ahol a római kori épületektől egészen napjainkig sorakoznak a korukat meghatározó épületek. Általánosságban azt lehet mondani, hogy azok az épületek válhatnak műemlékké, amelyek egy adott kort hűen reprezentálnak, a kor különleges alkotásai voltak. Nem elhanyagolható szempont továbbá – és némileg tágabbra is nyitja a műemlék fogalmát –, hogy az adott épületnek művészetileg és építészetileg előremutatónak, illetve a későbbi korok számára példaértékűnek kell lennie. Ez azért lényeges, mert megmagyarázza, hogy a korban hozzánk közelebb eső modern épületek vagy akár az elmúlt 40-50 év épített öröksége miért kerülhet védettség alá, ugyanakkor az épület kora nem egyedül meghatározó tényező a műemlékké nyilvánításban. Sok olyan épületet ismerünk a közelmúltból, amely a ma építésze számára példamutató, kiemelkedő alkotás.

Ha a magyarországi szabályozásra szűkítjük a kérdést, milyen specifikációkról beszélhetünk a műemlékké nyilvánítás tekintetében?

Az épített örökség védelmével nemzetközi megállapodások, Magyarországon alap szinten az Építési törvény foglalkozik. Az örökségvédelem, műemlékvédelem ügye a művészettörténészek, építészettörténészek szakterülete. Ha egy épület kapcsán bármilyen oknál fogva felmerül a minősítés kérdése, akkor az erre felhatalmazott szakemberek megvizsgálják az épületet, és egy művészettörténeti kutatásra alapuló értékvédelmi dokumentációban rögzítik az épület tervezőjét, a tervezés részleteit, keletkezéstörténetét, illetve meghatározzák azokat az értékeket, amelyek mindenképpen megtartásra érdemesek. Rengeteg szempont merülhet fel az épületek műemlékké nyilvánításának folyamatában, és ezek összessége határozza meg végül, hogy megkapja-e a műemlék státuszt. 


A fiatalabb épületek kapcsán kiemelted a példaértékűség jelentőségét. Kérlek, említs néhány konkrét példát!

A legfiatalabb műemlékeink az 1980-as évek elejéről származnak, ezek már biztonságban vannak. Az ezt követő korszak kiemelkedő, a műemléki kritériumoknak megfelelő épületeit most kellene kiértékelni, illetve megvitatni – a szakmának és a közvéleménynek egyaránt –, hogy melyek érdemesek a megóvásra. Ennek hosszú, értelmes vitákkal tűzdelt folyamatnak kellene lennie, de sajnos ilyen nincs. Néhány, talán megóvásra érdemes épület már megsemmisült, holott előremutató példaként tekinthettünk rájuk. Ezek egyike Virág Csaba elhíresült Országos Villamos Teherelosztója. 


Ez az épület nem volt műemlék, ugye?

Nem, nem sikerült eljutni a védettségig. De ilyen volt a Várban Jánossy György és Laczkovics László egykori Diplomata-háza is, illetve még kérdés, hogy megmenekül-e Kerényi József – egykori VÁTI-s mesterem – kecskeméti könyvtárépülete.

Úgy tűnik, hogy ez a terep a mindenkori kultúrpolitika játékmezeje, ahol a politika ki tudja nyilvánítani a viszonyát egy adott korhoz, és ennek mentén dönti el, hogy mi érték és ezáltal mi megtartandó, és mi nem. Meglátásom szerint ennek sokkal inkább kellene szakmai kérdésnek lennie. 

Az említettek közül a kecskeméti könyvtárépület esetében mik az építészetileg jövőbemutató elemek, irányvonalak?

Ez az épület szerkesztésmódjában és homlokzati motívumaiban is különleges alkotás, olyan zárvány a kortárs magyar építészetben, amit ma még talán nem tudunk megfelelően kiértékelni. De maga Kerényi is unikális, sehova be nem sorolható építész volt. 
 

Nagy tapasztalatod van a műemléki épületek rekonstrukciójában, több ilyen munka is található a portfóliódban. A műemlékké nyilvánítás miként hat arra, hogy korszerűen lehessen hozzányúlni egy épülethez?

Kompromisszumkészségre mindig szükség van, hiszen a megóvandó értékek – főleg ha ezek komplett tereket, tércsoportokat érintenek vagy a terekben olyan elemeket, amelyek nem mozdíthatók, mondjuk egy közlekedőrendszer vagy egy védett lépcsőház – jelentős funkcionális kötöttséget okoznak, ami plusz feladatként jelenik meg. Cserébe azonban olyan értéket kapunk, ami gazdagítja az épület tereit, növeli presztízsét. Az odalátogatók olyan kulturális értékkel találkoznak, amit egy új épületben nem kapnak meg.

Az ember számára nagyon fontos az épületekben is tetten érhető sztori, egy történet. Azok az épületek, amelyek megmutatják a maguk történetét, sokkal értékesebbek a közönség számára. 

Ha már ezt említed, sokszor szembesülni azzal, hogy ha szóba kerül egy épület felújítása, a szélesebb közönség egyből védelmébe veszi – már akkor, amikor még semmit nem lehet tudni, hogy ki és miként nyúl majd hozzá. Mintha inkább megtartanák leromlott állapotában, csak nehogy bármi változzon. Mi lehet ennek az érzelmi kötődésnek oka? 

A stabilitáshoz, állandósághoz való ragaszkodás alapvető emberi tulajdonság. A változatlan mindig biztonságot ad, a változás pedig bizonytalanságot kelt. Ezért ha valamit meg akarsz változtatni, az az emberek egy részéből zsigeri ellenérzést vált ki. Igen ám, de ha nem változtatjuk meg az épületet, akkor elveszti funkcionalitását, nem tudjuk a mai igényeknek megfelelően használni, az állapota ennek következtében folyamatosan romlani fog, az épület és idővel annak emléke is megsemmisül.

Tehát pont az ellentéte történik annak, mint amit az eredetihez ragaszkodó közönség szeretne. Ezt a visszás szemléletmódot azzal tudjuk áthidalni – és tulajdonképpen ez a korszerű műemlékvédelem alapszemlélete –, ha az épületből megtartjuk az értéket, és csak azt alakítjuk át, tesszük hozzá, amit feltétlenül szükséges. Ezzel tudjuk biztosítani a továbbélését. 
 

Kérlek, említs néhány konkrét példát!

Amikor a VÁTI-ban dolgoztam, az egyik legelső munkám a Vadaskerti utcai Ördögárok híd rekonstrukciós tervezése volt. Egy középkori téglaboltozatos hídról volt szó, aminek számos felépítménye addigra már lepusztult, a funkció azonban nem változott, több mint kétszáz éve hídként funkcionált. Ennél a munkánál főleg konzerválást végeztünk és minimális visszaépítéseket, nem kellett úgy belenyúlni, hogy sértettük volna azt az emlékképet, ami a környékbeliekben élt. Később, szintén a VÁTI-s éveim alatt a Sárospataki vár műemléki rekonstrukcióján is dolgoztam. Ez egy csúcskategóriás műemlék, amihez jelentős történeti események kapcsolódnak, ami miatt a magyar műemlékvédelem és az ország számára is kiemelt jelentőségű. Itt minden felett állt a meglévő értékek megtartása, de már új, elsősorban lakó és múzeumi funkció is bekerült az épületbe, és minimális átalakításra volt csak szükség.

Hogy egy friss munkát is említsek, jelenleg zajlik a Drechsler-palota rekonstrukciója. Ez már egy komplexebb folyamat, mert egy eredetileg bérlakásnak épült épületet kellett szállodává alakítani. A szállodáknak elég kötött térkapcsolatai vannak, a szobáknak pedig az üzemeltető által meghatározott belsőépítészeti kialakítása, amit nem lehet belegyömöszölni egy lakás alaprajzi kereteibe. Az emeleti szinteken tehát meg kellett változtatni a teljes térstruktúrát. Igen ám, de az épületnek van egy közlekedőrendszere a maga díszítőfestésével és finom architektúrájával, ami értékvédelmi dokumentációval rögzített, szigorúan védett érték. Ezt természetesen nem lehetett figyelmen kívül hagyni.
 

Mindezen túl az épületnek meg kell felelnie napjaink életvédelmi és tűzvédelmi szabályainak is. Ezeket a különféle szempontokat sokszor nem könnyű összebékíteni, a tervezésnek pedig az az egyik legfontosabb feladata, hogy úgy hozzon meg bizonyos kompromisszumokat, hogy mindebből lehetőleg semmi ne látszódjon az épületen, sőt ezek a kompromisszumok olyan egymást éltető, a történeti értékeket és a kortárs építészetet kölcsönösen erősítő formai megfogalmazások legyenek, amelyek az épület javára válnak. 


Mindabból amit elmondasz kiderül, hogy téged már a pályád elején foglalkoztatni kezdett a műemlékekkel való foglalkozás, illetve az, hogy miként lehet kortárs eszközökkel hozzájuk nyúlni. Mi vonz ezen a területen?

A diplomatervem a Váci volt Nagypréposti palota bővítése volt. Múzeumot készítettem belőle, amit az akkor tomboló posztmodern tanulmányozásával, annak kánonja szerint dolgoztam ki. Ez a lendület vitt a VÁTI Műemléki irodájába is. Nagyon sokat tanultam a műemlékekről, rehabilitációról, rekonstrukcióról, mindazokról a fogalmakról, melyek a meglevő, értékes épületek és a kortárs építészet kapcsolatáról szólnak. Nagyon izgalmasnak tartom, amikor történelmi mélységekbe tudom beleereszteni azokat az inspirációkat, amelyekből valami újat lehet kifejteni.

Olyan kontinuitást keresek ezekben a feladatokban, amely nemcsak az adott helyben, természeti környezetben vagy infrastruktúrában található meg, hanem a történeti mélységben is.