Szohr Gábor tájépítésszel Kovács Károly Lehel beszélgetett a közösségi tervezésről.
2013-ban az egyik legismertebb hazai, a használók bevonásával tervezett köztér a „Milyen legyen a Teleki tér?” felhívással indult. 2019-ben sokkal aktuálisabb, hogy „Milyen lett a Teleki tér.” Szohr Gábor tervező mesél a közösségi tervezés tapasztalatairól.
Kovács Károly Lehel (KKL): Hogyan kerültetek kapcsolatba a közösségi tervezéssel? A Teleki tér esetében ez a ti javaslatotok volt vagy elvárták tőletek a megrendelők?
Szohr Gábor (SzG): A projekt nagyrészt uniós pénzből készült és előírás volt a lakosság bevonása. A munkamódszer kétségtelenül új volt. Közel egy időben újult meg a Kálvária tér, a FiDo és a Fiumei út és a Dobozi utca által határolt terület és ekkor épült a Teleki téri piac is. A RÉV8 és az általuk kezdeményezett Magdolna negyed projekt valamint a köztérmegújítások a harmadik ütem tartalmazta. Igazából ők szerették volna a lakosság bevonását is. Tihanyi Dominika a doktori értekezésében foglalkozott a Palota negyed köztérmegújításaival, a lakosság bevonására építő, belsőudvar-rehabilitációs projektekkel, ahol a lakókkal közösen találták ki, tervezték- és valósították meg az ötleteket. Az eredeti szerződés öt találkozóról szólt, de ezt végül tizenkettőre módosítottuk.
KKL: Azzal, hogy a folyamatokba a használókat is bevontátok, mi volt a célotok? Gondolok itt az igényfelmérésre, tapasztalatok összehasonlítására, marketingre vagy éppen az érzelmi kötődés kialakítására.
SzG: Nagyon problémás volt ez a tér. Szerettük volna elkerülni a panaszáradatokat és inkább a pozitív dolgokból kiindulni.
Próbáltuk a teret a történeti háttér felől megközelíteni. Sok idős lakó volt, akik nagyon elkötelezetten tekintettek a jövőre.
Ők jól leírták a történeti ívet: a fénykorokat és a hanyatlást. Feltártuk a múltat, hogy tisztán lássuk, hogy mi miért, hogyan működik. Nagyon fontos volt a kötődés és a tulajdontudat kialakítása, de ezért nem feltétlenül kellett harcolni, volt olyan, aki már 81 éve ott élt. Ők a használók, ők tudják hogy hogyan használják a teret, mit szeretnének, és mi az, ami zavarja őket.
KKL: A workshopokon hogyan változott a résztvevők összetétele? Társadalmi réteg és életkor szerint mennyire volt heterogén a társaság?
SzG: Alapvetően volt változás aszerint, hogy ki, mikor ért rá. Voltak stabil tagok, voltak, akik kihagytak egy-egy alkalmat, de közben egyre többen csatlakoztak. Változó csapattal, de általában körülbelül húszan voltunk. Leginkább a kapcsolódás volt fontos. A Teleki tér nagyon régi közösség (hely), az ott lakók kötődnek a térhez és nagyon akarták, hogy itt valami pozitív változás történjen. Voltak fiatalok is páran, de leginkább az idősebbek jöttek el. Ugyanakkor roma vagy bevándorló hátterűek nem, pedig sokan élnek a környéken.
KKL: Hogyan működött a közösségi tervezés?
SzG: Elmondtuk mi az, amit mi közösségi tervezésnek tartunk és ez hogy működik: egymást meghallgatjuk, kialakítunk egy közös kommunikáción alapuló csoportmunkát. A találkozók elejétől a végéig a lakókkal együtt dolgoztunk. Láttad a fotókon, hogy körbeültünk és közösen rágtuk át a témákat. A pénzügyi dolgokat is közösen beszéltük meg.
Jellemző Magyarországon a használókat bevonó projekteknél, hogy elmondják a panaszaikat és nem történik semmi. Ezért eleinte kiabálva próbáltak beszélni, mert megszokták, hogy nem hallják meg őket, féltek tőle, „ha most nem, akkor soha” nem lesz lehetőségük hozzászólni. Idővel megértették, hogy hetente találkozunk és senki sem fog kimaradni, mindenkit meg fogunk hallgatni, kialakult egy nagyon kulturált párbeszéd. Megtanultak kompromisszumot kötni: „jó, végül is igazad van, miért ne lehetne úgy”. A költségszámítás után volt szavazás, de általában közmegegyezéssel megoldódott minden kérdés.
KKL: A különböző kommunikációs felületek (Facebook-csoport, workshopok, fákra rögzített információk), milyen intenzitással vettek részt a projektben vagy egyértelműen a workshop vezetett?
SzG: Igazából a workshop volt meghatározó. A Facebookot is használtuk, lehetett ott kérdezni, de valójában a lájkolgatáson kívül érdemi dialógus nem alakult ki. Viszont, amikor elkezdett épülni a park, azok, akik soha nem látták a projektet, elkezdtek negatív kommenteket elhelyezni. Mi egyesével válaszoltunk: „minden kedden találkozunk, kérem Ön is jöjjön el és meghallgatjuk a véleményét”. Nyilván senki nem jött el közülük, de amikor elhelyezték a növényeket és leterítették a gyepszőnyeget, a negatív kommenteknek hirtelen vége lett. Sokan nehezményezték, hogy több embernek nincs internete, ezért az építkezés kerítésére szabadtéri kiállítást helyeztünk el, hogy legalább lássák, hogy eddig mi történt, vagy mi fog történni.
KKL: A moderálás nagyon intenzív részének tűnt, hogy előre kiválasztottátok az archív fotókat és a régi újságcikkeket, előválogattátok a bútorokat. Ez úgy működött, hogy választottatok hat padot vagy szemetest, ami esztétikailag illeszkedett a koncepcióba? Ha rosszat választanak, a ti koncepciótok nem sérül?
SzG: Próbáltuk az elejétől folyamatosan moderálni az egyes alkalmakat, minden találkozóra készültünk. Eleinte felvetések voltak, hogy milyen funkciók és milyen stílusú elemek lehetségesek. Nem hagytuk őket elveszni: mindig vittünk az adott témakörben képsorokat, a minták mentén kezdtek el a lakók gondolkodni.
Ők egy lerobbant környezetet ismertek és eleinte nem igazán voltak ötleteik, fel kellett őket kicsit frissíteni. Az új téma előtt mindig volt az „előző rész tartalmából” fejezet, hogy aki például nem volt ott az is képbe kerüljön, hogy mi történt az előző alkalommal. A vége felé, amikor már előkerültek a költségek, már konkrét termékekben gondolkoztunk, amelyek a design szempontjából is megfelelőek. Nyilván tájépítészek vagyunk, ezért megpróbáltuk irányított keretek közé terelni a válogatást. Általunk elfogadhatatlan, használhatatlan terméket nem ajánlottunk. Ez egy elég intenzív munka, főleg úgy, hogy közben el kellett kezdenünk tervezni is.
KKL: Volt olyan kompromisszum, amit ti abszolút nem úgy csináltatok volna, de a közösségi tervezés miatt beadtátok a derekatokat?
SzG: Eldöntöttük, hogy nulláról kezdjük, közösen. Lehetséges, hogy nélkülük más lett volna a terv, de nem volt ilyen lehetőség, mert kezdettől közösen haladt a tervezés, szervesen alakult a terv. Egyetlen egy dolog van, amire így visszaemlékszem: a vízjáték. Az egyik résztvevő egy "nagyon szép" vízjátékot akart volna, három tálcás szerkezetet, amiben ide-oda csobog a víz. Elmagyaráztuk neki, hogy ez a park nem egy barokk kert. Jelen volt pár harminc-negyven körüli jobb ízléssel megáldott résztvevő, őket igyekeztünk közvetlenül megszólítani, hogy mondják el ők is a véleményüket.
A közösségi tervezés során mindig van egy-két hangos ember és ilyenkor a csendesebbeket sokszor noszogatni kell: hiába van ott húsz ember, ha ebből négy tervezi.
Etikátlan dolognak tűnhet így utólag, hogy a lakókat így egymás ellen „hergeltük”, de idővel a halkabbak is leküzdötték a gátlásaikat. Egyszerű és letisztult dolgok felé haladtunk, voltak akna-, háttérmunkák, de nem kiabálunk soha senkivel, hogy az ő ötlete nem jó.
KKL: Mennyire szerveztétek meg a későbbi használatot? Létrejött közben az egyesület. Volt arra ráhatásotok, hogy az egyesület mivel fog foglalkozni vagy mivel kellene foglalkoznia?
SzG: Eleinte segített nekünk Kristin Faurest amerikai tájépítész, ő mutatott példákat. A New York High Line vagy a Bryant park esetében civil egyesületek jöttek létre, akik elvégzik a fenntartási munkákat és programokat szerveznek. Sugalltuk, hogy egy park csak egy üres váz, amit élettel kell megtölteni. Volt pár nagyon agilis ember, akik már korábban is gondolkoztak azon, hogyan lehetne a környező lakókat összefogásra bírni.
KKL: Mennyire tartod velük a kapcsolatot?
SzG: Én még egy-két évig egyesületi tag voltam, sőt elnökségi tag. Egy idő után feladtam, mert közben nekem is zajlik az életem. Zuglói vagyok, fárasztó este hatkor kimenni oda, három órán át ott ülni és egy olyan környékről beszélgetni, amivel nincs napi kapcsolatom.
KKL: Amikor a téren változtatnak valamit, megkeresnek benneteket?
SzG: Eleinte megkerestek, de már kevésbé jellemző. Például a virágoskertben egy-két parcellát szabadon hagytunk, hogy majd ott a lakók ültetgetnek. A virágültetésnél kitaláltunk színeket, de nyilván más az ő egyéni ízlésük, ezért kerültek bele oda nem illő, piros virágú növények. Nem mehetünk oda egyesével kigyomlálni. Szerettek volna gumiabroncsokat lefektetni és azokra szemet, szájat rajzolni és virágokat ültettek volna beléjük, lebeszéltük őket. Általában ezek a dolgok egy-egy embertől származnak, nehéz nekik elmagyarázni, hogy, ami nekik tetszik, az nem biztos, hogy a többségnek is.
Így, hogy már én sem járok oda, nehéz öt év után védeni azt, ami nagyjából a tervező szellemi terméke és aggódni, hogy ne tegyék tönkre. De végülis átadtuk a használóknak, onnantól kezdve a közízlés ítélkezik.
KKL: Amikor utoljára ott jártál, mik voltak a tapasztalataid? Van olyan, amire azt mondod, hogy ez már rég nem az, aminek lennie kellene?
SzG: Például a lakók mondták, hogy nem volt itt korábban játszótér, a FiDón se. A tervezett játszótérről kiderült, hogy a környékről mindenki odamegy, viszont itt lényegesen szűk volt az anyagi keret ahhoz, hogy ezt nagyobbra bővítsük. Terveztünk egy kis kanyargós utat, amiről játszóteret meg lehet közelíteni. Eredetileg, fa burkolatot akartunk, de zúzottkő valósult meg, szerettük volna, hogy stabilizálják, de a kivitelezők nem tették meg. Idővel kiderült, hogy a parkon keresztül ez az egyetlen átvezető tengely és az embereknek ez túl kicsi, túl szűk. Ha újracsinálhatnánk – ha nem is karakteresebb – de mindenképpen szélesebb és jó minőségű burkolattal ellátott utat terveznénk. Dominika elhelyezett a játszótéren egy pici gyerekszínpadot, amit akkor nem értettek és ma sem tudnak vele mit kezdeni. A tinisarok sem váltotta be annak idején a reményeket, mert a tinik inkább a FiDón vannak, miért jönnének ide, itt még dohányozni sem lehet. A kihelyezett raklapokat többször ellopták, a pingpongasztalt kiemelték, összevissza pakolták. Ezek a problémák a közös beszélgetések során nem merültek fel, csak a használat közben derültek ki.
KKL: Dominika azt írja egy korábbi cikkben, hogy a kerítés és a porta alapvető. Említetted, hogy ez önkormányzati döntés volt, ha ti dönthettek, ugyanígy döntöttetek volna?
SzG: Szeretjük, ha a köztér az köztér, nyitott, szabad, szabadon bejárható.
Ez egy problémás terület volt: este, amikor már nincsenek ott a gyerekek, hajléktalanok isznak, korábban a környéken jellemző volt a drogárusítás. Annak ellenére, hogy ez kikerült a parkból, ma is állandó probléma – a nehezen megoldható őrzés miatt – beszűrődik a kutyafuttató területére. Sajnos a társadalmak különbözősége miatt a nyugaton látott példák nem valósulhatnak meg. Például a házirend elég szigorú: tilos dohányozni, tilos alkoholt inni. Nem lehet a parkban leülni piknikezni a barátokkal és meginni egy üveg vörösbort, de itt valószínűleg a kannás borok és a dobozos sörök fogyasztása magával hozná a részegséget, a szemetelést, amitől visszacsúszhat a tér a régi állapotába. Korábban támadtak emiatt szociológusok, hogy nagyon szegregáló volt a tervezés, mert első sorban a középosztály vett részt benne, ők használják és saját magukra szabták a szabályokat. Kérdés, hogy kinek tervezel egy parkot és az ember vívódik magában – jó lenne beengedni a hajléktalanokat, de akkor már az anyák a gyerekekkel nem mennek le, nem merik használni a játszóteret – elindul visszafelé a folyamat. Ezek nehéz és érdekes témák. A magyar nyugdíjasok szeretnek videokameraként őrködni a tér fölött, régen nagyon szigorúak voltak, mindenkire rászóltak, hogy ne szemeteljenek, a gyerekek ne biciklizzenek, eléggé nyomasztóak tudtak lenni. Volt, aki, amint átadták a padot, mindennap rajta ült. A biztonsági őr is a lakók által lett kiválasztva, ő is egyesületi tag.
KKL: A közösségi tervezés – mint munkamódszer – mennyire vezetett a tulajdonosi szemlélet, a gondoskodó használói magatartás kialakulásához?
SzG: Összességében elmondható, hogy vigyáznak a parkra az emberek. Ez nem csak egy váz, hanem azért van benne valami töltelék is, élet. A közösségi tervezés egyik nagy előnye egyébként a kommunikáció, hogy a résztvevők beszélgettek ismerőseikkel: elmondják, hogy mi miért van ott. Az emberek nagyon tudnak panaszkodni. Például nem akartak fákat kivágni. Hívtunk egy kertészt, aki végigmérte a fákat, megmutatta, hogy melyik fa van kettéhasadva és melyik beteg. A fakivágásoknál is ott voltak a lakók, és azoknak – akik nem vettek részt a vizsgálaton – elmagyarázták, hogy miért döntöttünk így.
KKL: Mennyire sikerült a közösségeket vizuálisan nevelni?
SzG: A résztvevők megbarátkoztak sokmindennel: először mindenki cirádás kerítést akart – közben nagyon meg kellett vágnunk a költségvetést – látták, hogy a Kálvária téren milyen látszóbeton burkolatok és milyen elegáns kerítés épült, milyen szépek a kukák és a padok. Sajnálkoztak, hogy a Teleki téren erre miért nincs keret. Idővel rájöttek, hogy nekik mégis a Teleki tér a szebb, mert ott vannak eltérő funkciójú terek, vannak virágok, növények, van miért bemenni oda. Felismerték, hogy összességében a legfontosabb, hogy a tér egységes egész. De sokan – akik részt vettek a tervezésben, ott voltak az egyesület alakuló ülésén – már nem járnak arra, vagy elköltöztek és nagyon sok új arc. Például van, aki ott volt a kezdetekkor és látta hogyan alakul a letisztult formavilág, de a gumiabroncs installáció ötlete tőle származik. Igazából nem érzékelhető változás.
KKL: Összességében megéri használni a közösségi bevonást?
SzG: Igen. Jobb, mintha az építész álmodik valamit az irodájában, miközben az emberek azt nem úgy fogják használni. Nincsenek furcsa funkcionális ellentmondások, kitaposott ösvények, ahova utat kellett volna tervezni. Így nem tervezel olyan funkciót, ami másoknak a hálószoba ablaka alatt van vagy valami egyéb hétköznapi tevékenységet akadályoz, esetleg zavarja őket. Az embereknek kialakul egy kötődése a parkhoz: ők is részt vettek a tervezésben. Főleg a kommunikáció fejlődése a módszer nagy hozadéka. Megértik, hogy mi miért történt. Sokszor neki kezdünk, összefoglaljuk az előző alkalmat és csak beszélünk, olyan nehéz abbahagyni és azt mondani, hogy tessék itt van a filc, rajzold le, hogy mire gondoltál.
Meg kell tanulni háttérbe húzódni, és akkor a lakók elkezdik a tervezést és hagyni kell őket rajzolni. Figyelni kell, leszűrni az információt, amit utána fel tudunk használni. Közben kialakul közöttük a kommunikáció, megismerik egymást.
Szohr Gábor tájépítész, alapító tag (Újirány csoport)
2004-2010 Universität für Bodenkultur, Wien
2004- ÚJIRÁNY Tájépítész Kft.
2003 Land-A tájépítész műterem
2001 Pigment Stúdió
1999 Pagony Táj- és Kertépítész Kft.
1996-2003 Szent István Egyetem - Tájépítészeti, -védelmi és -fejlesztési kar
Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.
