Az OCTOGON online januárban a kulturális intézményekkel foglalkozik
Az OCTOGON magazin minden évben első nyomtatott számát a műemlékfelújtásoknak, tágabb értelemben a kulturális hagyaték kezelésének szenteli. Ehhez csatlakozva az OCTOGON online felületén azokkal az intézményekkel fogunk foglalkozni, amelyek működésükkel a kultúra terjesztését szolgálják, különös tekintettel a hagyományostól eltérő platformokra. Az új év nem is indulhat jobban, mint kultúrával, tartsatok velünk!
A modern társadalom számára természetes kulturális intézmények a civilizáció történetében igencsak rövid múltra tekinthetnek vissza. Az intézményesített kultúramegosztás a polgári társadalom vívmánya, a korábbi évszázadokban, sőt évezredekben a magaskultúra kifejezetten az elit birtokában volt, legyen ez egyházi vagy világi hatalom. Ebből rögtön az is nyilvánvalóvá válhat, hogy a magaskultúra fogyasztása és előállítása is pénzfüggő. Van persze a kultúrának egy sokkal tágabb, és a civilizált közösségek túlélése szempontjából fontosabb értelmezése is, amely túlmutat a művészetek élvezetén: a közös világmagyarázat – hit vagy eszme – és az ebből következő viselkedés, amely a közösség létének alapköve. Ha ez a közös kulturális minta sérül, a csoport létében fenyegetetté válik, és ahogy azt az általunk ismert világtörténelem mutatja, akár el is tűnhet a föld színéről, bármilyen magas szintű kultúrával, művészi értékekkel rendelkezett is korábban.
A közös kultúra mélyrétege – míg élő – spontán hagyományozódik, szóban, hiedelmekben, liturgiában, mítoszokban; nem csak a társadalom felső csoportjai birtokolják. Míg egy civilizáció virágzik, a társadalom vezető rétegei, a világi és egyházi hatalom nem csak birtokolja, hanem puszta létével szimbolizálja is a közös mítoszt, és ezt a társadalmi ranglétrán lejjebb szorultak is természetesnek veszik.
A hanyatló civilizációs korszakok sajátja a kultúra kisajátítása, manipulálása, a magaskultúra leválása, és a törekvés ennek társadalmasítására, ami aztán elvezet egy új közös kultúra megszületéséhez.
Sok jel mutat arra, hogy napjainkban ilyen korszakot élünk. A nyugati civilizációban az egyház – amely hosszú ideig, a kolostorok, majd egyetemek, illetve az építészet és képzőművészetek révén a legfontosabb kultúraközvetítő szereppel bírt, a polgári forradalmak után elvesztette jelentőségét. A kultúra terjesztése innentől állami feladattá vált, mind a mecenatúra, mind a terjesztés vonatkozásában, és mindkét terület rejt buktatókat.
A kultúrafinanszírozás nehézségeit nem kell ecsetelni, valamennyien naponta szembesülünk vele. A kultúra terjesztése az internet korában látszólag pofonegyszerű, azonban nem csak a szelektálatlan információ jelent gondot. A 19. században létrejött kulturális intézmények szerepe is megkérdőjeleződik. Ezek a gyűjtemények, és bemutatásuk születésük idején valóban a kultúra közkinccsé válásának reményében jöttek létre, de a kezdetben haladó intézményesülés hamar akadémikussá vált, a kor szavát követő művészek nagyon hamar alternatív utakat kerestek, az intézményes művészet pedig konzervatív elit mulatsággá vált. A huszadik század ebben az ellentmondásban telt, újra és újra felbukkantak kollektív kezdeményezések, mozgalmak a kultúra köreinek tágítására, mind a műfajokat, mind a befogadók körét illetően. Az internet megjelenése pedig végleg felülírta a hagyományos kulturális szokásokat, ami egyszerre jelent hallatlan szabadságot, a kulturális intézmények oldalán pedig pánikot a túlélést illetően.
Az ezredfordulón a turizmus fellendülése, a globális kapcsolatok kiszélesedése egyfajta múzeumi bummhoz vezetett, Bilbao példája, ahol az extravagáns építészettel tömegeket vonzottak egy amúgy viszonylag szűk réteg érdeklődésére számot tartó műfajhoz, sokáig példát jelentett a világ nagyvárosai számára. Budapest is ennek jegyében fektet illetve fektetne nagy összegeket új kulturális létesítmények megépítésébe. Ám a számok egyelőre nem igazolják a várakozásokat, miközben a központilag irányított kulturális beruházások egy másik problémára is felhívják a figyelmet. Ha egy bizonyos csoport dönt arról, mi a kívánatos kultúra, amit a plebsnek kínálunk, akkor a válogatás szükségszerűen egyoldalú lesz, ha ez a válogatás még szubjektív is, vagy egyéb, politikai, gazdasági célok által vezérelt, akkor jutunk el oda, hogy a mindenki által egyértelműen kulturális örökségként számon tartott Iparművészeti Múzeum évek óta bezárva pusztul, miközben csilliárdok mennek el új projektek előkészítésére és megvalósítására, amelyek értelme korántsem közmegegyezés tárgya.
  |
Jó példaként a hazai gyakorlatból kiemelhető a komáromi Csillagerőd felújítása, ahol egy meglévő épületet emeltek kortárs beavatkozásokkal magas színvonalra, és tették alkalmassá egy komoly 19. századi, addig szétszórt raktárakban rohadó szoborgyűjtemény befogadására. A pillanatnyi hazai állami gyakorlat, sajnos nem ebbe az irányba fejlődik, szemben a világban tapasztalható tendenciákkal. Mindez felértékeli azokat a kezdeményezeséseket, amelyek akár csak szűkebb körben is, de hatékony kultúramegosztást tekintenek hivatásuknak. Nem csak virtuális közösségek, de offline helyszínek, csoportok – lakásgalériák, lakásszínházak, házikoncertek, olvasókörök, filmklubok, de akár még túracsoportok, vagy ökológiai közösségek vesznek részt egy új és valóban közös, közérdeket szolgáló kulturális platform kialakításában. Emellett persze megnézzük Renoirt is a Szépművészeti Múzeumban, Gulácsyt a Magyar Nemzeti Galériában, és Wagnert a Müpában.
A kitágult világ kulturális szövete azonban a szivárvány minden színében pompázik, kár lenne szűrőn át szemlélni. Januárban igyekszünk pásztázni a kulturális helyszínek gazdagságát, az újonnan épülő múzeumok terveitől – amilyen az Magyar Építészeti Múzeum és Központ pályázati terveinek és gondolatainak részletes bemutatása, – a múlt hagyatékát őrző érdi Memento szoborpark frissen veszélyeztetett listára került intézményéig, a virtuális leletmentő gyűjteményektől a valóságos raktárakig, a közismert művektől a lappangó kincsekig, klasszikus múzeumi terektől az alternatív helyszínekig.
Mert a kultúra közös, ahogy a világ is, amiért felelősek vagyunk.
Fejléckép: Szépművészeti Múzeum, Román Csarnok – Palkó György
Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.
