A budai Vigadó felújítása a Hagyományok Háza számára.
A vár 1944-45-ös bombázása és ostroma hosszan nyomta rá a pecsétet az alatta húzódó Duna-partszakasz keskeny sávjában állt, egykor reprezentatív épületek sorsára. Egészen máig maradtak nagy adósságok mind az örökségvédelem, mind a városrendezés részéről. Az utóbbi években azonban egyre másra készülnek itt az igényes helyreállítások, illetve beépítések az értékmentés, a rendezés kétségbevonhatatlan szándékával. A Várkert Bazárt követte a Clark Ádám téren sokáig foghíjként éktelenkedő saroktelek beépítése, 2018 tavaszára helyreállították a Várkert Kioszkot, és ősszel átadták a Corvin téri Budai Vigadó sokat tűrt épületét.
  |
A Budai Vigadó rekonstrukciója több szempontból is igazi sikertörténet: nem csupán eredeti pompáját nyerte vissza – a korhoz igazítás szükségszerű átalakításaival –, de egyedülálló módon tanúsítja, hogy a magyarországi kultúra kétfelé húzása, a hagyományos népi-urbánus szembenállás bizony nincs kőbe vésve. Hogy ezt megértsük, ismernünk kell az épület múltját. Az egyesülése után néhány évtized alatt világvárossá fejlődő Budapest még egy ideig hordozta a három város különállásának örökségét. Pest gyorsabban lendült bele a polgári kultúrába, de a budaiak is igyekeztek lépéselőnyhöz jutni. Odaát már 1865-ben elkészült Feszl Frigyes Vigadója, Budán azonban még az 1890-es években sem volt nagyobb befogadóképességű kaszinó és bérbe vehető bálterem (Steindl Imre 1873-as vigadóterve papíron maradt). 1894-ben a város végre hozzájutott a honvédség épületeihez, és a budaiak hamar lecsaptak a Fő utca mentén lévő, háromszög alakban elnyúló telekre, amelyen egykor szekérraktár állt – ekkor már csak összetákolt barakkok sora.
A Budai Polgári Kör és a Budai Könyvtár Egyesület lobbiereje kihajtotta a város támogatását. A tervezésre kiírt pályázatot Kallina Mór nyerte vejével, az akkor még csak 28 éves Árkay Aladárral közösen. A budaiak konzervatívabb ízlését tiszteletben tartó épület kívül a múlt felé, de belül már a jövő irányába kacsintott. Sárgás árnyalatú homokkő homlokzatai neoreneszánsz stílust követtek, annak összes kellékét felhozva, de szép arányban ötvözve. Belül azonban – megtartva a tágas díszlépcsőház, a loggiás belső udvar, a hatalmas méretű díszterem palotára emlékeztető jellegét – az éppen felemelkedő szecesszió díszítésmódja uralkodott, a főbejárat indás vasrácsától az egyedi rézcsillárokon át a népi motívumokat idéző díszítőfestésig. Az átadás 1900. január 30-án az új évszázad első báli szezonjának nyitóeseménye lett, három miniszter, Budapest főpolgármestere és a hazai arisztokrácia jelenlétében.
Az épületben 350 fős színház-, illetve bálterem, könyvtár, a földszinten kávéház és étterem, szalonok, játéktermek, a második emeleten bérlakások létesültek. (Utóbbiakra alig volt kereslet, így végül a budai Anyakönyvvezető Hivatal foglalta el.)
A Vigadó népszerű hellyé vált: évente 20-30 nagyobb bál és sokféle társasági esemény zajlott a falai között. Buda ostroma alatt azonban súlyos találatokat kapott. A legszükségesebb helyrepofozásokkal talpra lehetett állítani, de már nem talált egykori önmagára. 1947-ben a Budai Polgári Kört megszüntették, a házat először a Kisgazdapárt kapta meg mozi céljára, majd a Rákosi-korban, mint minden, ez is az államé lett. A levert épületdíszek, feldarabolt terek, befalazott üvegek nyomasztó hangulatában alapították meg a Szovjetunióban létrehozott „népi alkotások házai” műfaj hazai megfelelőjét, a Népművészeti Intézetet (ebből lett 1956-ban a Népművelődési Intézet, ami később, a táncházmozgalom megindulásával az ellenkultúra egyik fellegvárává vált), és itt kapott otthont az 1951-ben megalakult Állami Népi Együttes. A színházterem adott volt, a nagyvonalú földszinti térsort szétszabdalták irodáknak, az előcsarnok íveibe szocialista pannókat helyeztek. Kutatója szerint az állampárt fricskája volt a gesztus a hagyományosan polgári kultúrát őrző budaiak felé, hogy a népművészet ápolásának központját éppen ide helyezték.
A rendszerváltás után sokáig maradt, ami volt (egyetlen epizódot leszámítva, amikor 1996-ban egy hirtelen fellángolt ötlet ide szánta a Nemzeti Színházat). 2001-ben az intézményből létrejött a szolgáltatásokkal és gyűjteményi-dokumentációs funkcióval kiegészített Hagyományok Háza, de az elhanyagolt állapotú épület helyreállítása csak 2007-től indult, akkor is kívülről. A ház visszanyerte régi külső pompáját. A díszes bejárat elé visszakerült a timpanonnal zárt, oszlopokra támaszkodó fedett kocsibeálló, a kétemeletnyi, féloszlopokkal, domborművekkel, íves és körablakokkal, mellvédekkel díszes főhomlokzatot legfelül szintén timpanon koronázza, a zárópárkányon újra ott díszlenek a Budapest eklektikus városképéhez tartozó szoboralakok. Ez a rekonstrukció, melyet Nagy Csaba vezetésével az Archikon végzett, az eredeti tervekre és archív fotókra támaszkodott, és kizárólag a homlokzatot érintette, minimális (praktikumot szolgáló) belső kiegészítésekkel.
2011-ben ez épületet műemlékké nyilvánították, és megkezdődhetett az emeleti lakók kivásárlása. 2018 őszén pedig végre elkészült a teljes helyreállítás. A változás kívülről szinte észrevehetetlen, ám a belső térsorok átalakultak.
Ahol lehetett – elsősorban a földszinten, a díszlépcsőházban és az első emeletet uraló díszteremben, illetve ennek előterében – az architektúra az eredeti állapotot követi, de a földszinti egykor színes falak ma fehérek, és a lenyűgöző kivitelű díszítőfestésben az egykori mintakészletből kiemelték a népművészeti motívumokat.
Jót tett a háznak ez a kis egyszerűsítés: plasztikusabban emelkednek ki a szépséges részletek. Kibontották az álmennyezeteket, újragyártották a pompás csillárokat, visszaállították a földszinti bevilágítókat és összenyitották az 1945 után felszabdalt tereket. A jó arányú belső udvarból fedett átrium lett, legfelül puritán, de finom ritmusú, acélszerkezetű árnyékolható üvegtetővel. Az átrium meleg hatású, hangelnyelő faburkolata, a két szomszédos utca szintkülönbségét áthidaló lépcsős kialakításával táncházak, koncertek helyszínévé válhat. A díszlet- és jelmezraktárak a helyrehozott pinceszintre kerültek. A földszinten az egykori kávéház tereit a Népművészeti Módszertani Műhely oktatótermei foglalják el, a hatalmas utcai ablakok látványműhelyként mutatják az odabent folyó munkát. Az első emeleten a díszterem is majdnem eredeti megjelenését nyerte vissza. Díszítése kissé egyszerűsödött és megszűnt a bálterem szükséges része, a karzat; ehelyett dobozszínpadot és a korábbi fix helyett gyorsan összecsukható nézőteret kapott, így színházi előadások és bálok, táncesemények igényeihez is képes könnyen alkalmazkodni. Az első emeleti kerengő folyosójáról nyílik az Állami Népi Együttes igazgatósági irodasora és a dokumentációs gyűjtemény, a legfelső szinten ugyanitt a könyvtár és további irodák. A beépített padlástérben alakították ki az együttes napi munkájához szükséges próbatermeket, öltözőket, kisebb helyiségeket.
  |
Hosszú folyamat zárult le. Az intézmény – és maga a ház – a kétféle tradíciót, a budai polgári kultúra és a népművészet örökségét egyben folytatja, megújulva és ugyanakkor visszatérve az épület korábbi, értékes állapotához. Az előző századforduló szecessziós építészete a haladást úgy fogalmazta meg, mint a modern nagyvárosi élet és a népi hagyomány együttes felvállalását. Talán ez ma, 120 évvel később, egy másik szinten, de újra járható út lehet.
A cikk nyomtatásban megjelent az OCTOGON Magazin 2019/1. számában.
Adatok:
építészet: Nagy Csaba, Pólus Károly, Benedek Botond, T. Major Krisztina (Archikon Építésziroda)
munkatársak: Botos András, Chvalla Diána, Long Yining, Mészáros Eszter, Várhidi Bence
belsőépítészet: Göde András, Kéry Balázs (Kroki Kft.), Berecz Tamás, Batári Attila (B+B Műterem Kft.), T. Major Krisztina, Long Yining (Archikon Kft.)
műemlékvédelem: Dr. Déry Attila
díszítőfestés: Herling Zsuzsanna
kőszobrász, terrazzo restaurátor: Kelecsényi Gergely
Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.
