Lenyűgöző magabiztossággal megszerkesztett dunaújvárosi ház, ami mégis zavarba hoz

Ahol téglát látunk, ott egy történetet kell keresnünk. Az építész is válaszokat keres a téglában, ettől lesz izgalmas egy projekt. Erről szóló írásunkat a 98-as, 2012/6-os lapszámunkból közöljük.

• Szöveg: Martinkó József
• Fotó: Bujnovszky Tamás
• Olvasási idő: …

Sokáig kereshető a jelző erre az épületre, magam a „zavarba ejtő” kifejezésen túl nem jutottam. Zsuffa Zsolt dunaújvárosi családi háza a környezetére reflektáló alkotás, ami a kontextus ismerete nélkül nehezen elemezhető. Borzasztó a helyszín. Mintha egy esküvői ruhák kölcsönzésével és fapados egyiptomi utazásokkal foglalkozó csomagküldő cégnél indítottak volna családi ház divíziót Guchi Casa néven. A hatos út bekötőútjáról fordulunk le a lakópark utcáira.

Szűk egyen-parcellák, öles kerítések mindenfelé. Szörp-színű házfalak. Zsúfoltság. Méteres tuják a telekhatárokon, ám sehol egy valódi fa. Jellemző, hogy utcanévtáblát elvétve látni. Porban, döcögve poroszkálunk az Audikkal díszített, színes térkővel burkolt autóbeállók előtt. Még egy kanyar balra, aztán egy zsákutcaszerűség végén megérkezünk a keresett házhoz. Fáradt a szem, kisült az agy, de nincs megváltás. Hiányérzet és zavar van.

Állunk a lapostetős, meszelt téglás ház előtt, és zavarban vagyunk. Ha nem volna a gyönyörűen kigondolt előkert, illetve a bejárat béleteként, valamint tűzifatárolóként, garázskapuként megjelenő fémborítás: tévedést gyanítanánk. Nézem a fémet, kérdezem a téglát, de nem kapok választ. Olyan benyomásom van, mintha egy maradék téglákból rótt, de gondosan épített mezőgazdasági épület előtt állnék. Negyedrészt alföldiként sok ilyen falat láttam. Semmi poézis. Fröccsenő sár, girbegurba nyelű kapa, dédnagyapa cserzett bőrű nyaka.

A téglahasználat mindig jelentéses a kortárs magyar építészetben. Az építész válaszokat keres a téglában. Válaszokat helyre, léptékproblémára, időre, építettségre, tájra, mesterségbeli tudásra. Zsuffa Zsolt kilencvenes évek végén Csömörön, Érden épült családi házainál a mívesség, az építettség kifejezőeszközévé vált a tégla. Ha jól értem, akkor ezeknek a házaknak a tervezése során a feszes, szerkesztett, összefogott, modern tömeg, illetve a rusztikus tégla között létrehozható viszonyt elemezte az építész. A racionalitást és az érzékiséget feszítette egymásnak. Később az építész redukáltabb nyelvet választott. Következésképpen a 2008-as keltezésű, rákoszentmihályi ház tervezése során a tégla már nem a szótár része. Minimalizálódott az eszköztár.

Ahol téglát látunk, ott egy történetet kell keresnünk. Rossz esetben a tégla maga a szemfényvesztés, üres blöff. Még rosszabb esetben a tégla már nem is tégla, pusztán tapéta. Egy történetet keresek tehát, aminek a narrátora ez a fehérre festett, kisméretű tégla, pontosabban az abból rakott fal. Elakadtam. Felhívom az építészt.

Valami angolos olvasattal próbálkozom. Mintha Londonban láttam volna így festeni a téglát, mondom, igaz nem fehérre: feketére. Hallgat. Átérzik, hogy nem tudja komolyan gondolom-e, amit mondok, vagy provokálom. Visszakérdez. Megforgat. Mondja, eszébe se jutott semmi Anglia. Mondom, mondani próbálom, hogy nem tetszik a ház. De nem mondom. Hogy segítsen! Hogy tessék segíteni.

Nem segít. Kíváncsi, megoldom-e. Aztán lassan arról beszél, hogy a megrendelő érti a házat, és ez csodálatos. Ezen kívül az is csodás, hogy először nem vállalta a tervezést, mert akkor nem volt ideje, de a megrendelő megvárta. Meg arról, hogy a tulajdonosok lánya fest, fia a MOME-ra jár. Szóval, sarokba szorít. Össze kell kapnom magam. Mondom úgy értem, hogy ez a ház nagyon el akar különbözni a szomszédságtól. Hogy ez egyfajta szándékolt kívülállóság. Programozott lázadás. (Ezt lehet, hogy nem mondtam, csak most gondolom, hogy mondtam.) Belelovalom magam: mondom szegényes a ház. Mondja, itt régen tanyák álltak.

A szomszéd telken még láthatok is egy düledező, romos téglaházat. Dunaújváros meg tele volt lakatosműhelyekkel, amikor a vasmű még valóban működött. Mondja, hogy ő csak valami őszintét akart mondani ezzel a házzal. Valamit, ami régen ide tartozott, ami keresetlen, ami idekötött embereket. Ez a külső nem több, nem kevesebb. Kíváncsi, mit írok. Köszönünk. Letesszük.

Egy hét telik el. Nem tudom megírni a cikket. Írjak arról, hogy a hátsó terasz-konyha beharapása mekkora ötlet, és az ablakfülkék, az átellenes tűzifatároló milyen szépen rímelnek erre a gesztusra? Írjak a finoman egymástól elmozgó tömegekről, amik kívülről zöldtető-mezőket varázsolnak a házra, belülről izgalmas szinteltolásokat, összenyitásokat hoznak létre? Beszéljek a beltéri látszóbetonról, az elegáns, hófehér belső falsíkok nagyvonalúságáról? Beszéljek arról a fantasztikus hasítékról, bevilágítóról, fénykéményről, ami a családi ház zárt tömbjét, epicentrumát tölti meg fénnyel?

Zseniálisan kitalált, és lenyűgöző magabiztossággal megszerkesztett a ház. A zavarom azonban nem múlik.

További képek a cikk végén található galériában!