Manó a kukoricásban

Szennyvíztisztító telep Sárváron. Cikkünk az Octogon magazin 171-es (2021/7-es) lapszámából.

• Szöveg: Götz Eszter
• Fotó: Danyi Balázs
• Olvasási idő: …

Sárvár mellett, mezőgazdasági területen épült meg az OKKA építésziroda tervei alapján egy új szennyvíztisztító telep. Messziről nem sok látszik belőle, csupán egy piros, hegyes manósipka kandikál ki a magasra nőtt kukoricaszárak fölött. Errefelé csak az a néhány ember jön, aki itt dolgozik – meg a madarak. Szükség van-e egy félreeső helyen álló ipari létesítményt igényes építészeti formában emberivé tenni? És egyáltalán, a szennyvíztisztítás technológiai folyamata rászorul-e arra, hogy az építészet kortárs kifejezésmóddal megszelídítse és láthatóvá tegye?

A hulladék, a szennyvíz, a felélt, elhasznált, kimerített anyagok sokáig láthatatlanok maradtak, föld alá vagy szigorú, zárt doboz-formákba szorultak. Itthon az első áttörést a Lázár Antal tervezte, és nemzetközi sikereket is elért Fővárosi Hulladékhasznosító hozta (1979), majd a következő lépés a „szomszédos” Bécsben történt, ahol 1992-ben Hundertwasser bravúrosan felöltöztette a spittelaui szemétégetőt: tornyocskával és aranygömbökkel látványos hippipalotává alakította, homlokzatait festményekké varázsolta, még a saját svájcisapkájának felnagyított párját is a tetejére csapta. Városi jelenséget csinált az alárendelt szerepű kiszolgálótechnológiából.

A 2010-es évek vége felé ugyanez a téma emelkedett, vagy játékos építészeti arcot kezdett ölteni. A norvég Snøhetta 2016-os trondheimi Brattørkaia erőműve méltóságteljesen lebeg, mintha a harmadik típusú találkozások számára készült volna; 2019-ben pedig elkészült a dán építészeti fenegyerek, Bjarke Ingels koppenhágai szemétégetője, aminek a tetején ott síel a város apraja-nagyja. Igazi nagyvárosi szenzációk, egytől egyig.

A sárvári építmény azonban a mezőn áll, és nem nagyobb egy közepes méretű családi háznál. A közeli vágóhídon keletkezett szennyvizet tisztítja, a létesítményhez vegyszeres és iszapelválasztó medencék, valamint szennyvízvizsgáló labor tartozik.

Kinek fontos, hogy a megjelenése izgalmas legyen, tartalmas, színes és vonzó? Úgy érzem, a válasz egyszerre univerzális és személyes. Kellett hozzá a megbízó fogékonysága és nyitottsága, a tervezőirodára jellemző puritán, ugyanakkor erős atmoszférát teremtő építészeti ízlésvilág, az archetípusokat megújító gondolkodásmódjuk.

És kellett hozzá az utóbbi években egyre erősebbé váló, világméretű környezeti érzékenység, ami átértékeli a kultúrtáj, a technológia, az értékteremtés, értékőrzés fogalomköreit, átstrukturálja az alá- és fölérendelt tartalmakat. Például fölértékeli egy-egy olyan technológiai létesítmény szerepét és fontosságát, amelyeket korábban az építészet inkább elrejtett. Ez a kis víztisztító telep nem áll másból, mint egy ötcellás, monolit vasbeton medencerendszerből és a támaszkodó, acélszerkezetű üzemcsarnokból. Az OKKA tervezőinek jóvoltából mégis ház, sőt kedves, derűs, eleven ház lett belőle, amelyik úgy ül a tájban, mint egy piros sipkás, bújócskát játszó manó.

Az aprócska lény nemcsak játszik, hanem a természet konyhájával is kísérletezik, akárcsak a mesebeli manók. Ha ránézünk a létesítmény technológiai folyamatokat összegző ábrájára, egy titokzatos szállítórendszerekkel teli, szövevényes hálózatot láthatunk, nagyon hasonlót ahhoz, ami az emberi testet szövi át, friss és használt anyagokat szállító csatornák egymáshoz alkalmazkodó, összehangolt útvonalait.

A sárvári telep újdonsága is a természet konyhájából származik, a cég ugyanis a Pannon Egyetemmel közösen egy új technológiát vezetett be, amelynek lényege, hogy a tisztítási ciklusokat a kibocsátáshoz igazítja a vezérlés. A szennyeződéseket az eleveniszapban élő mikroorganizmusok bontják le, időben elkülönített, különböző környezeti feltételek mellett (SBR-rendszer). Ez az eljárás jóval kisebb helyet és kevesebb műtárgyat igényel, mint a korábban alkalmazott technológiák.

Az öt medence-cella közül kettőt betonfödém fed, ezeken ül a csarnok. A falakat és a nyeregtetőt beborító piros hullámlemez fedés egyik oldalon egy előtetővel erősen kinyúlik: a fizikai, vegyi és biológiai tisztító folyamatok után csöveken keresztül ide távoznak a melléktermékek, a víztelenített iszap és a finomalakos szennyezők.

Főbejárat helyett egy felgörgethető acélkapu nyílik a bütüoldalon, finom osztású üvegtáblák engedik be rajta a külső fényt. Az északi oldalon egy monolit vasbeton szerkezetű, világosszürke, simított beton felületű építmény ékelődik a csarnok alá, ennek felső födéme az ügymenetben manipulációs térként van meghatározva, vagyis munka folyik rajta – messziről nézve viszont olyan, mint egy terasz. A vegyszereket, oldott levegőt és más tisztítóanyagokat, valamint az előkezelt szennyvizet hordozó csőrendszer egy része a házon belül marad, a többi a hosszanti oldalhoz kapcsolódva kívül is megjelenik.
 

Belül a csarnok egyik traktusa kétszintes, a másik összefüggő légterű, az ott történő munkafolyamatoktól függően. A felső szintre acéllépcső visz, itt helyezték el az öltözőket és a zuhanyozókat, minden egyéb funkció – a vizsgáló labor, a vezérlés, a gépház – az alsó szintre, illetve a dupla légterű csarnokrészbe került. Minden funkcionális, semmi szépítő vagy elkendőző gesztust nem találunk – az egész komplexum mégis emberi léptékű és hangulatos. A korszerű technológia ellenére is meg tudta őrizni azt a csűr-szerű megjelenést, ami egy ilyen tájon évszázadok óta otthonos jelenség.
 

Még több és nagyobb fotóért katt a képgalériára!