Erről szóló írásunk a 197-es, 2025/1-es lapszámunkból közöljük.
Az újjáépítésektől...
Legkésőbb a drezdai Miasszonyunk temploma újjáépítésekor lobbantak fel azok a viták, amelyek ugyan enyhülő intenzitással, de még napjainkban is zajlanak a műemlék-felújítások hitelessége és/vagy hihetősége kapcsán. E vita farvizén megszerveződött egy másik disputa is, amelyik azt kezdte firtatni, van-e elméleti lehetőség arra, hogy a kortárs építészet visszatérjen a premodern időszak építészeti elveihez. A századfordulót követő másfél évtizedről lenne ebben a diskurzusban szó, egy olyan korszakról, amely – miközben áhította a városi közműellátással járó civilizatorikus előnyöket – mégsem mondott le a történeti építészet által nyújtott elemkészletről.
Más szavakkal: az építészet problémáját nem redukálta pusztán az építésre – mint ahogy az majd a Bauhausban megtörténik –, és elfogadta, hogy a rendelkezésre álló építészeti eszköztár csak részben ornamentális, éppily fontos részben szerkezeti is. Magyarán, azért van egy ablak keretezve, hogy plasztikus legyen a faltömeg, és azért vannak nagy párkányok, hogy meg lehessen oldani a tető és a homlokzat csatlakozását. A korszak építészeti horizontján evidens helyen szerepelt az a – mára sajnos elveszett – tudás, hogy az ornamentika nem pusztán dísz, hanem évezredek alatt krisztallizált eszközrendszer arra, hogy megoldjuk a csomópontokat.
...az újhistorizmusokig
Az újhistorikus gyakorlatok szinte természetszerűen egészültek ki annak óhajtásával, hogy újonnan épült beruházások esetén is jelenjen meg egy olyasfajta historizmus, amely – és akkor jöjjön részemről a vágyvezérelt gondolkodás – nem merül ki a stílusimplantációkban és a formai protézisekben, hanem úgy alkalmazza a klasszikát, hogy eközben nem minősíti tévútnak a modern építészetet és nem tekinti semmisnek annak eredményeit. Egy klasszicizáló villa nem tudja azt, amit egy Mies van der Rohe-ház, vagyis nincsenek izgalmasan áramló terei, de még tisztességesen feltárható helyiségosztása se. Egy Frank Lloyd Wright-villában remek gesztusokkal jelenik meg egy teraszként megfogalmazott átmeneti tér, ami azonban nem jelenti azt, hogy ezek a házak az internacionális stílusban kidolgozott módon olvadnának tereikkel a külsőhöz. Az előbbi példáknál – és igaz ez a svábhegyi fatornácos villáknál is – ülhetünk ugyan a szabadban, de azt mégiscsak a ház tömegén belül tesszük, amennyiben a tornácon tartózkodunk.
Egy többhektáros parkban vagy farmon álló villa esetében tényleg nem létkérdés, hogy építészeti eszközökkel is megjelenítsük a kinn és benn közötti átmenetet, ám más a szitu egy nagyváros zöldövezetében, ahol komoly térkompozíciós rafinériákat kell bevetni azért, hogy megőrződjék egy átmeneti tér intimitása. Márpedig erre a modern szivarozó atyamestere, Mies hozott először használható példákat. Mindezt tényleg csak azért írom, hogy egyértelmű legyen: rettenetesen sok munkát kell még elvégeznünk ahhoz, hogy összeegyeztessünk két paradigmát: a modern építészet térasszimilációs képességét és a történeti építészet rezilienciáját.
Talált tárgyból műemlék
Ami engem leginkább lenyűgöz ebben az erdélyi parókiában és felújításában, hogy épp a fenti kérdésre ad remek választ. Egy kastéllyal ellentétben térszervezésében, elemkészletében, részleteiben is remek példa arra, hogy milyen szempontokat, esztétikákat, rendszereket is lehetne figyelembe venni – netán elutasítani –, inspirációba fogni – netán figyelmen kívül hagyni – akkor, ha bárki egy kiskúria építésére adná ma fejét.
Ez az építészeti talált tárgy voltaképp úgy született, hogy bővítések helyett az utólagos beavatkozások eltávolításával hoztak létre Köllő Miklósék a Larixban egy olyan állapotot, amely alkalmassá tette a házat arra, hogy a felújítás végén műemlékké nyilvánítsák. A Kiegyezés kori épület ugyan nem volt műemlék, de már az első szemléken kiderült, hogy jól megépített, tartásos darabról van szó, amelynek legfőbb problémái az elmúlt fél évszázad jellemzően érzéketlen hozzányúlásaiból adódtak.
Ezek a toldások szerencsére nem érintették a tömeget, a fedélszéket. A régi asztalosmunkák mellett megőrződött a régi konyha kemencéje, a díszterem meszelése pedig geometrikus díszítőfestést rejtett. A már említett toldások és heftölések jellemzően a bejáratot érintették. Elburkolták az eredeti bejárati lépcsőt, helyette egy népies stílusú fatornácot ácsoltak, amely áthelyezte a feltárási pontot is. A loggia elveszítette fogadótér-jellegét, ehelyett olyasfajta üvegezett előszobává vált, melynek igénye valahol azért érthető volt. A héjalást leborotválták, a cseréptetőt váltó bádogot viszont az eredeti, hasított deszkából képzett lécekre szerelték.
A bejáratként megszüntetett loggiát trehány lakatosszerkezettel tették betörésbiztossá.
Noha ezekről a beavatkozásokról süt egyfajta merev érzéketlenség, Köllő Miklós tervezéstörténeti jegyzetét olvasva olybá tűnik, mintha az egykori mesterek és megbízóik nem akartak volna túl nagy kárt tenni. Meglehet, hogy kontárkodásaik határozott szelídségét csak a pénz-, idő- és energiahiány indokolta – „ne nyúlj hozzá, jól van az úgy” –, utólag azért mégiscsak jóleső azt hinnem, hogy felismerték az értéket azok, akik anno bizonyára rezzenéstelen arccal bontották ki „az emeleti köztes tér egyik mellvédjét és távolították el a lépcső által érintett ablak feletti díszítést, vagy zárták el a hátsó homlokzaton található tornácot, amely bejáratként szolgált a plébánia irányából.”
Tündérléptek
Az eredeti összképet módosító belenyúlások érdekes módon nem műszaki értelemben, hanem jellegében, státusában módosították a házat. A szerelt bádogtető, a lakatosgányok, továbbá a bejáratként konstruált népies tornác olyasfajta szerelt, könnyed jelleget kölcsönzött a háznak, amely alapvetően módosította az eredeti kompozíció súlyos, méltóságteli ritmusát. Könnyűvé, lapszerűvé tették a loggiát avval, hogy megszüntették a mélységét, és ha nem is elrabolták, de feltétlen elleplezték az épület eredeti lelkét.
Köllőék beavatkozása lassú volt és nyugodt. Nyolc hónapig tartott a díszítőfestés restaurálása, ezalatt felújították az eredeti asztalos- és kovácsoltvas elemeket, újranyitották a loggiát, visszatették a szárhegyi cserepet, és saját szavaival: „visszaállítottuk az épület eredeti formáját, szinte teljes mértékben megőrizve az épület történelmi szubsztanciáját”. Tövissi Zsolt – úgyszintén helyi – építész szerint a műemlék-felújítások során egy jó tervező úgy viselkedik, mint egy tündér. Senki sem láthatja, hogy ott volt, mégis mindent tökéletes rendben hagy maga után.
Tanulságok
Lehetne még tobzódni a felújítás olyan részleteiben, mint például a helyreállított bejárat, amelyet a régi, lebontott helyi házakból származó kőlépcsőkkel készítettek el, ám mégis visszatérnék arra a tanulságra, amely még a mai napon is hasznosítható ebből az együttesből. Az egyik a tömeg. Ez a ház, miközben szimmetrikus, könnyed, aszimmetriákkal bontja meg saját kompozícióját. A bejáratok – van itt azért három is – különböző típusú kertkapcsolatokat tesznek lehetővé, egyben kellőképp mozgalmassá is teszik a tömeget.
Díszítése – javarészt párkányok – a vidéki kúriaépítészet legjobb pillanatait idézik, de ami fontosabb, nem terhelik túl azt az ízléstartományt, amelybe ma már legtöbbünk esetében a minimalizmus is beletartozik. Mi tagadás, laknám, egyetlen megkötéssel: ezekben a házakban nincsenek közlekedők. Ebben sem folyosókon keresztül jutunk el egyik sarkából a másikba, hanem egymásra fűzött, reprezentatív szobák során. Légyen bármily élményszerű is, ez a térfeltárás azért az intimitás ellenében hat.
Tökéletes isten szolgájának és házvezetőjének, kevéssé ideális egy háromgyermekes családnak. Az, hogy ne legyenek átjárószobáink, már feltételez folyosókat, ezek téraránya viszont rettenetes a műfajban megkívánt három és fél méteres belmagasság esetén. Nos. Csak néhány a kérdések közül, amelyek kapcsán el kellene kezdeni koptatni a tervezőasztalt – csattogtatni az egeret. Különben a sokak által áhított – részemről pedig feltétlen érdeklődéssel övezett – progresszív újhistorizmus csak álom marad.
Tervezés: 2021
Kivitelezés/átadás: 2024
Nettó/bruttó terület: 221,29 m2 /294,42 m2
Építész vezető tervező: Köllő Miklós (Larix Studio)
Építész munkatársak: Laczkó Beáta, Siklódi Róbert
Statikai tervezők: Gurzó Levente, Kercsó Zoltán, Gurzó András
Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.
