Hosszan tartó betegség után hunyt el 77 éves korában 2019. augusztus 19-én.
Kapy Jenő a Kapy&Társai Építészstúdió vezető tervező építésze volt, egyetemi tanár, festőművész, a tervezéstan és alkotásmódszertan kiemelkedő alakja. Építészeti munkásságáért számos díjjal jutalmazták, Ybl-díjas, oktatási tevékenységéért 2006-ban Kotsis István emlékérmet kapott, 2009-ben pedig életművéért megkapta a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztjét. 2012-től nyugdíjazása után csak festészettel foglalkozott, utoljára 2018-ban, Piliscsabán nyílt önálló kiállítása. Kapy Jenőre egy korábbi, az Octogon architecture&design magazinban megjelent interjúnkkal emlékezünk.
Ybl díjas építész, aki kevésbé a gyakorlat, mint inkább az elméletek embere, kiváló pedagógiai érzékkel és tekintélyes tanári gyakorlattal a háta mögött. Azon kevesek közé tartozik, akik értik és művelik is az építészelméletet, olvasottsága, műveltsége, állandó figyelme és nyitottsága révén ismeri a technika és a tudomány legújabb vívmányit és nyomon követi a kortárs építészet legújabb hajtásait nemzetközi szinten.
Hogyan került kapcsolatba az építészettel?
Képzőművésznek készültem egészen kisgyerekkoromtól, aztán három évig próbálkoztam a képzőművészeti főiskolával. Mikor végre kezdtek esélyeim lenni, egyesült a felvételi az építész karral, és én az építészkart választottam. Jó voltam matematikából a középiskolában, az osztályfőnököm minden áron matematika tanárt akart belőlem faragni, de rajzolni is tanultam, jártam képzőművészeti körökbe és készültem az egyetemre. Persze a származásunk miatt az öcsém az összes iskolából ki volt tiltva, de én még a középiskolát el tudtam végezni, az egyetemre viszont maximális pontszámmal csak úgy tudtam bekerülni, hogy levelezőre vettek föl, és azt mondták, ha jeles leszek, akkor át tudnak venni nappalira. Másodikban át is vettek, végül a rajzi tanszéken diplomáztam, és át akartam menni az Iparművészeti Egyetemre. Át is vettek volna, de azt mondta a korrektorom, hogy maradjak a szakmában, mert különben tönkre megy az építészeti pályám. Eldöntöttem. Öten voltunk a rajzi tanszéken, és ebből hárman mentek át – nem is lettek neves építészek. A Lakótervben kezdtem dolgozni, de az egyik tervemet – egy kupolás óvodát – letiltották a tervtanácson, ezért az Ipartervben folytattam a munkát, és ott is maradtam egészen a rendszerváltásig. Jól éreztem ott magam.
Munkásságát rangos kitüntetésekkel jutalmazták. Mit jelentenek Önnek a díjak?
Én hiszek abban, hogy az ember életében vannak csomópontok, amik hétévente jelennek meg ismétlődő periódusok formájában. Ezeket bolygótulajdonságokhoz szokták hozzárendelni, 21-28 év között azt hiszem a Vénusz a meghatározó, tehát ez a párválasztás korszaka, 28-tól 35 éves korig az ember megalapozza az egzisztenciáját, majd 35 és 42 éves kor között következik a Mars uralta küzdelmes szakasz. Ha ez tudatossá válik, rá lehet játszani. Nekem működött. 35 éves koromig adtam magamnak határidőt, hogy ha elérek valamit a szakmában az épülettervezés területén, akkor maradok, ha nem, akkor meg váltok. Éppen 30 éves voltam, amikor felterjesztettek Ybl díjra, amit akkor még nem kaptam meg, de elnyertem az Év Ipari Épülete emlékplakettet. Óriási kitüntetés volt. Akkor következett számomra a Mars korszak, és néhány év múlva, 82-ben meg is kaptam az Ybl díjat, aminek hatására leálltam. Gyakorlatilag két évig nem csináltam semmit. Majd autóbalesetet szenvedtem, akkor meg azért nem, tehát 82 és 85 között nem nagyon dolgoztam. Nagyon rosszul éltem meg ezt a díjat. Nem inspirált további munkákra, inkább úgy éreztem, hogy elértem valamit és ennyi. Az autóbalesetem után aztán újra elkezdem dolgozni, volt is egy szép, nagy munkám a Honvéd Kórház, amelynek én terveztem az oktatási blokkját, de az Iparterv már szétesőben volt akkor. Közben, a rendszerváltás előtt óraadó lehettem a Műegyetemen – a rajzi tanszéken is és a középület tervező tanszéken is –, de nem engedtek katedrához még mindig a származásom miatt. Később a rendszerváltással ez megszűnt, 90-ben már félállásban dolgoztam a Műegyetemen, és egész állásban az Ybl Miklós Főiskolán.
Milyen szerepet tölt be a tanári pálya az Ön életében?
Én mindig szerettem volna tanítani. Már középiskolás koromban is mondták, hogy tanári pályára kellene mennem, mert érzékem van a pedagógiához. Ez be is vált. Most kaptam meg a Kotsis emlékérmet, ami nem kis dolog. Az építészetemben viszont mindig is bizonytalan voltam, a tervezési feladatokhoz úgy állok hozzá, mintha elölről kellene kezdenem a szakmát. Nagyok sok küzdelemmel tervezek, sokat vívódom, sokat kísérletezek, sokat rajzolok, amíg kialakul valami. A tanári pályámmal nem így vagyok. Ott halál pontosan tudom, minden pillanatban, hogy mit kell csinálni, nem tévedek, és megkapom a visszaigazolásokat. Tudom, hogy kell összeállítani egy tantervet úgy, hogy jó legyen. Most is ezzel foglalkozom. Tagja vagyok a Magyar Akkreditációs Bizottságnak is, ami szintén óriási kitüntetés.
Valahol azt nyilatkozta, hogy nem a diák választja a tanárt, hanem a tanár a diákokat. Tartja még ezt az állítást?
Tartom. Ha jelentkezik hozzám tíz diplomázó, abból biztos, hogy a felével nem tudok mit kezdeni, a másikkal viszont igen. Persze egy adott körből választok, de tudom, hogy azokkal a srácokkal, akiket választottam foglalkozni kell. Másrészt olyan helyzet alakult ki az oktatás területén, hogy az egyetemekre bekerült diákok két harmada pályatévesztett.
Ilyenkor a többieket elküldi?
Igen, szoktam. Alapvetően pozitív vagyok. Csak pozitív példákat mutatok be – kiemelem a jó terveket, példákat állítok –, de a hallgatók maguktól is pontosan tudják, hogy az egymás közti hierarchiában hol a helyük, én csak rájátszom erre. Moholy Nagy mondta egyébként, hogy mindenki tehetséges. Ebben volt nagy a Bauhaus. Ott mindenki megtalálhatta a neki valót, azt, amiben tehetséges már a nulladik évfolyamban. Erre a mi iskolarendszerünk nem alkalmas. Mióta a pályán vagyok, 17 éve azt vallom, hogy az osztályzatokat el kell törölni. Én az interaktív oktatásban hiszek, a hallgatóval való együttműködésben, amikor nem a tudást kell átadni, hanem a tudás megszerzésének a módszerét. Gondolkodásmódot szeretnék tanítani, amivel mögé tudnak kerülni a manipulációknak, mert az a legnagyobb probléma, hogy nem tud autonómmá válni a gondolat. Anélkül pedig nincs alkotó. Megfigyelhető a szakmában, hogy a legtöbb építész végrehajtó szerepkörben dolgozik. Ilyenkor nincs szó önálló gondolkodásról és ebben az iskola is hibás. Ez olyan, mint hogy valaki belül ismeri és érti meg azt, hogy mi a törvény, vagy mit jelent az, hogy a kozmosz részeként érti meg magát az ember. Hogy képes legyen olyan érzékenységet kifejleszteni magában, amellyel tudja mi az, ami elgondolható – tehát van gondolattörvény –, és tudja azt is, hogy egy ilyen gondolkodásban, hogy tud módszerességgel jelen lenni – ezt lehet tanítani.
Mit ért gondolattörvény alatt?
A gondolattörvény olyan, mint a természeti törvény. Nem lehet büntetlenül átlépni. A gondolattörvényt pedig a maga egészében az etika oldaláról lehet értelmezni, és ha azt kérdezzük, hogy mit értünk etika alatt, ott lép be a gondolkodás legmagasabb dimenziója a hit. Ez nem az én elméletem egyébként, hanem Schmitt Jenő Henrik századfordulós filozófusé. Csodálatos gondolkodók tartoznak a kultúránkhoz – Polányi, Lakatos Imre, Szabó Lajos, vagy Szegfű Gyula – az már más kérdés, hogy ez abszolút a nyelvhez kötött. Ez a felvetés módszertani szempontból is érdekes egyébként, mivel nekem az a meggyőződésem, hogy az építészetelmélet átment módszertanba. Az építészetelmélet transzdiszciplináris, nem önálló tudományág, hanem a környező tudományok eredményeit szintetizálja, tehát ilyen módon, az építészetelmélet struktúrájában benne van maga a módszer. Az építészettel foglalkozó elméleti szakemberek eddig nem nagyon foglalkoztak ezzel, nálunk ez új terület, ami rengeteg felfedezéssel és felismeréssel jár. Tehát ha a módszertan oldaláról próbáljuk a kérdéseket rendszerezni, strukturálni, akkor itt még vannak felfedezésre váró lehetőségek. Engem ez izgat most.
Hogyan alakul a tanítás, az elmélet és a gyakorlat viszonya az Ön esetében?
Míg korábban az építészek nagyon műveltek voltak, a 80-as, 90-es évektől kezdve, illetve az én generációmról is elmondható, hogy az építészek bele vannak gyötörve a napi küzdelmekbe. Állítom, hogy a pedagógusi munka, ennek kapcsán az építészetelméleti kutatás, és ennek eredményeként a publikáció összefüggése, tehát ha egy építész teljes, kreatív életet akar élni, akkor ezek együtt vannak jelen. Ez megfigyelhető a nagy építész egyéniségeknél a múltban és a jelenben is, amikor az építészet több irányú szellemi tevékenység által emelkedik abba a pozícióba, ahol fel lehet figyelni rá. Hétköznapi nyelven polihisztornak nevezik ezt, de ez nem polihisztorság, hiszen minden tevékenység ugyanarra irányul. A 90-es években kialakult megélhetési építészet nem kedvez ennek, ezért azok, akik tanári pályán mozognak, szerencsésebb helyzetben vannak, mert nincsenek annyira kiszolgáltatva a megbízói körnek, és rá vannak kényszerítve a szellemi életvitelre, mert nem lehet úgy kiállni a katedrára, hogy az ember nem olvas, és nem gondolkodik összefüggésekben.
Milyen egyéb tudományokat szintetizál az építészetelmélet?
Az építészeti módszertan egyik legfontosabb fejezete a relációelmélet, tehát ma az építészet elméleti oldalán mozgókat kevésbé a teljesítmények, mint inkább az összefüggések érdeklik. Számomra pillanatnyilag a környezetpszichológia a legfontosabb. Ahol olyan értéket látok, amit a társadalom meg kíván őrizni, ott az ember és a környezet pszichikai összefüggésekben kifejezhető értékei jelennek meg társadalmi szinten. A környezetpszichológia első sorban a viselkedést kutatja. Ahol olyan igénnyel van jelen az építészet, hogy a cselekvésformákat rítusként tudja kezelni – márpedig minden cselekvés ritualizálható –, és képes hozzá a megfelelő paramétereket konvertálni, ott ezek az értékek mérhetővé válnak.
Ezzel azt állítja, hogy az építészet a funkció felől halad a forma felé?
Én megkülönböztetek fizikai funkciót és pszichikai funkciót. A pszichikai funkciónak három vetületéről beszélhetünk: az esztétikai, a pszichikai funkcióról – ami a viselkedésformákban jelenik meg –, és van még az eszmeiség. Egyik sem fontosabb a másiknál, ezek együtt vannak jelen. Ezt a fajta érzékenységet és tudást, és az ehhez szükséges módszert kell megszerezni, megismerni. De a módszerek is újak. A meditáció, az etimológiai módszerei, és a kognitív pszichológia a 90-es években váltak ismertté. Az, hogy van egy Mérő Lászlónk, vagy van pszichológiai tanszékünk környezetpszichológiai csoporttal, vagy új szociológia jelent meg – ezáltal megteremtődött az a tudományos közeg, amelybe beágyazódva ki tudtuk alakítani a gondolkodás azon módszereit, amelyek a szakma új elvárásainak megfelelnek. Tulajdonképpen paradigmaváltásról beszélünk, amikor a szakma felé irányuló társadalmi elvárások érzékelhetővé válnak.
Milyen típusú elvárásokra gondol?
Az építészek gondolkodását illetően a kor társadalma elvárásokkal lép fel, feltételezve, hogy az építészek erre képesek. A gyermekpszichológusok állítják, hogy egy teljesen új gondolkodásra képes generáció jelent meg. Ezek a gyerekek úgy néznek ki a pólyából, hogy már önálló tudatuk van. Más lehetőségekkel vannak jelen, és a társadalom ezt észreveszi. Hétköznapi szóhasználatban ezt fiatalításnak hívjuk, hiszen nem véletlen, hogy 30 éves igazgatók és miniszterek vannak, ami mind ennek az eredménye. A más módon gondolkodó embertípus pedig más fajta pedagógiát igényel, más a szakmai gyakorlat, más az építészetelmélet, más a módszertan és más az építészet is. Mert a paradigmaváltást azok az emberek hozzák létre, akik képesek elgondolni az újat. Tehát akkor beszélhetünk paradigmaváltásról, amikor annyira új típusú gondolkodás jelenik meg, ami a régi módszerekkel, a korábbi paradigmán belül már nem gondolható el.
Vannak periódusok az emberiség történetében, amikor újra megjelenik a módszeresség, és többet tudunk módszeresen átgondolni, mint a korábbi korok. Ilyen volt a 19-20. század fordulója is, amikor létrejött a jelzálog, vagy a szociológia, új közgazdasági konstrukciók jöttek létre, új a technikai eredmények születtek, aztán ebből élt az egész század. Most ugyanez van, megfigyelhetők a párhuzamosságok. Most is folyik egy anyagkutatás, ami az egész Föld életét alapvetően fogja befolyásolni: ez a nanotechnológia, aminek már megvannak az első eredményei. Olyan szinten tudnak beavatkozni az anyagba, hogy a szerves és szervetlen közötti értelmezésbeli különbség eltűnik. De nem arról van szó, hogy van egy új technológia, ami mindent visz, hanem arról, hogy az újfajta gondolkodás hoz magával egy újfajta technológiát, új anyagokat, és újfajta számítógépes modellezést. Míg eddig végrehajtó típusú számítógépes rendszerek voltak, most megjelentek a kreatív, nyitott, bővíthető és építhető rendszerek, amiket az animáció hívott életre, és amelyekre a megújulás állapotában lévő építészet felfigyelt. A kortárs építészek – többek között Greg Lynn – szoftware fejlesztőket vesznek maguk mellé, akik saját szoftwareket fejlesztenek. Az építészetben ezek a gerjesztett formák analógiákként vannak jelen, ahol nem az építész az alkotó, inkább a döntnök – és ebben az értelemben mindenható –, aki arról, dönt, hogy a gondolattörvény jelen van-e az alkotásban. Itt kozmikus analógiákról van szó, amelyek benne vannak a tudatunkban, csak most vagyunk képesek előhívni, mert most vannak meg hozzá képességeink, és rájuk tudunk ismerni. Azt is meg tudjuk mondani, hogy öncélú, vagy előremutató karakterrel jelennek-e meg. Ebben óriási felelőssége van az építésznek.
Mi alapján lehet eldönteni, hogy az alkotás öncélú vagy inkább előremutató?
Itt jön be a technika és a hit kérdése. Az építésznek abszolút fejlett személyiségnek kell lennie. Az alkotó ember Isten képére formáltatott – ez nem sztereotípia, mert ezekben a korszakokban tényleges tartalommal töltődik meg ez a mondat. Itt az embernek ugyanolyan felelőssége van, mint Istennek, aki létrehozta a világot. Az embernek saját magán kell dolgoznia, ki kell alakítania azt a képességet, amivel meghaladhatja önmagát, tehát a szupraperszonális képességeket. (Teihard de Charden foglalkozik ezzel) Ebben az ember egyedül van, legfeljebb módszereket kap hozzá, és a módszerek is újak – ilyen a meditáció, vagy a kognitív pszichológia. Miután megismerte saját magát, el kell tudnia helyezni magát a világban, aztán képesnek kell lennie az eredményeket kontrollálni, és magát a produkció irányába megnyíló személyiséggé fejleszteni. Ezáltal megszűnik a hagyományos művésztípus, mert a művész az egyetlen, aki egyedül képes felidézni Istent, a művész az egyetlen, aki közvetíteni képes. Emanáció van jelen tehát, mert újra fölmutatja a kozmoszt és a gondolattörvényt, és ezek értelmezését az etika és a hit által. Ebben az önépítő módszerességben tudja az ember elgondolni, hogy a hit, mint a gondolkodás legmagasabb dimenziója, hogy van jelen. Ténylegesen megjelenik egy átélhető szellemi világ. Tehát mindenképpen gnosztikus dolog ez. Itt kizárólag az ember maga és Isten van jelen, és itt a világ teljes elfogadásáról van szó a maga komplexitásában. Ennek a magatartásformának és új gondolkodásmódnak mérhető jelenségei –többek között – az új számítógépes szoftverek is.
Borítókép: Kapy Jenő tervei alapján készült családi ház Tihanyban - Forrás: kapyjeno.hu
Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.
