Megnéztük, mitől lehet emberközeli egy transzformátorház

Körbejártuk az elkészült a transzformátorállomást a BudaParton, az itt olvasható cikket a 190-es, 2024/2-es lapszámunkból közöljük.

• Szöveg: Martinkó József
• Fotó: Bujnovszky Tamás
• Olvasási idő: …

Különös aura és kultusz övezi Léstyán Ernő építész 60-as 70-es évekből itt maradt téglakolosszusait. A Dob utcában, a Katona József utcában, a Csarnok téren álló transzformátorállomások erőteljes kisugárzású, „se nem ház, se nem gép” klinker-hasábok első látásra brutalista provokációnak hatnak a város történeti szövetében.

Másfelől viszont az erőteljes épülettárgyak sűrű, mély levegője az alkotói autonómia és teremtő erő szabadságáról is szólnak. Ráadásul mintha egy ősi, talán nem is a mi bolygónkról származó civilizáció által épített és itt felejtett objektumok volnának. Titokzatos, zárkózott, kissé mogorva házlények – Csordás Lajos kifejezésével „áramházak”. 1967-ben Ybl-díjjal tüntették ki épületeiért Léstyán Ernőt, az ERŐTERV (!) építészmérnökét, „a hazai energiaelosztás építészete terén elért eredményeiért”.

Úgy vélem, hogy mostanra – túlszabályozott konzumkorszakunkban – a transzformátorházak tervezése megszűnt önálló építészeti-építőművészeti műfajnak lenni és az energiaelosztás építészete dobozos termékek összeszerelésben merül ki. Hasonló hanyatlás ez, mint az ipari építészet összes műfajában, gondolok itt az országszerte tucatjával szétdobált „celofándobozokra”.

Éppen ezért fontos az a projekt, ami a BudaParton valósult meg, ahol a fejlesztő Property Market, illetve az E.ON és a Kopaszi Gát Zrt. nyitottnak mutatkozott arra, hogy egy belső ötletpályázaton kiválasztott építész stúdió koncepcióját is bevonják az egykori ipari övezetben álló, összesen csaknem harmincezer háztartást ellátó transzformátorközpont felújításába. A műszaki és építészeti átalakítás mellett a projekt kiterjedt a trafóházat körülvevő közpark rendezésére is. Az összesen kilencezer négyzetméteres E.ON tulajdonú telken a bontási munkálatok 2020-ban kezdődtek, a meghatározóan műszaki korszerűsítés 3,4 milliárd forintba került.

Korábban említettem, hogy 2018-ban építészeti ötletpályázatot írtak ki a fejlesztők, hogy az alapvetően a műszaki megfelelőséget szem előtt tartó generáltervezők mellett dolgozzanak ki és valósítsanak meg egy olyan koncepciót, ami képes az ipari műtárgyat vizuális minősége révén összekapcsolni az épített lakókörnyezet egyéb elemivel. Az ötletpályázaton végül a GUBAHÁMORI iroda kapott megbízást, aminek építészei kezdetben ötezer, majd végül háromezer-ötszáz porcelán és üveg elektromos szigetelő alkatrészt „szórtak el” egyfajta áramló, hol sűrűsödő, hol kiritkuló, randomizáltnak ható elrendezésben az épület fehérre vakolt homlokzatán.

Közelről nézve ezek a tárgyak egyaránt hatnak absztrakt üveg és porcelán nippeknek, vagy egy ipari formatervező alkotásainak, design objekteknek, tömeggyártott alkatrészeknek, de ekkora sokaságban felsejlenek egy képzőművészeti koncepció körvonalai is. Távolabbról az elrendezés grafikussága tűnik fel, egy üveg- és porcelán-graffiti pixeleit is asszociálhatjuk a látványhoz, miközben a napjárásra reagáló vetett árnyék lassú mozgását is megfigyelhetjük felhőtlen időben. A monolit, csak éppen hogy tagolt épülettömeg élővé válik a beavatkozástól, egy kinetikus szoborrá formálja a képzeletünk a látványt.

Be kell vallanom, hogy első látásra az én képzeletemet a tetőn található fémlemez borítású szellőzőtornyok aranysisakja ragadta meg. Valami ősi formára asszociálok az ókori keletről, őskohóra, vagy egy rég elfeledett keleti többistenhit kultuszának templomára.

Később a tervezőktől megtudom, hogy az ipari épület felületének ornamentikája mögött sem pusztán esztétizáló megfontolások állnak, hanem Laufer Péter segítségével olyan helyekre kerülhetett üveg-porcelán tárgy furata, ahol az az épület eredeti vasbeton panelvázának szerkezetét nem veszélyeztette, ráadásul a furat nem okozhat repedést a vakolt épületburkon, illetve a rögzítési pontok fémszemeiről nem indulhat el korróziós megfolyás.

Amit az értelmező hermeneutikus értelmezésekben lát, az a mérnöképítészet tartományában tudatos döntések sorát feltételezi. Ami mérnöki műtárgyból, művészi műtárggyá stilizálódna az elemzésben, az gyakran a racionalitás köpönyegéből bújt elő és ellenáll az öncélú esztétizálás kényszerességének. Jó azt látni, hogy Léstyán Ernő szelleme átlebeg a Duna felett.

További képek a galériában!