A választ a MÉSZ és az Artifex Kiadó 2021-es Nemzetközi Építész Kongresszusán kerestük.
Melyik múlt vezet jövőnkbe? – ezzel a mottóval zajlott 2021. július 2-án a MÉSZ - 18. Nemzetközi Építész Kongresszusa az Artifex Kiadó megszokottan profi bonyolításában. Az előadások alapján a több mint aktuális kérdést akár meg is fordíthatnánk: melyik jövőbe vezet a múltunk? Hisz az építészet immár nemcsak stilisztikai, de ökológiai, társadalmi túlélési kérdésekkel is jócskán szembesíti a szakma képviselőt.
A Miniszterelnökség Építésügyi, Építészeti és Örökségvédelmi Helyettes Államtitkárság, Építészeti és Örökségvédelmi Főosztály vezetőjének és a MÉSZ elnökének köszöntői után az előadók sorát Magyar Péter professzor indította, aki egyúttal a konferencia alapvetését is meghatározta:
„nem kellene-e nekünk, építészeknek, az emberi faj bölcsességének segítségére támaszkodva, képesnek lennünk arra, hogy tudjuk, mit akarhatnak, tartanak szépnek, jónak a ’többiek’?”
A kérdés nagyon komplex, ez foglalkoztatta már a 20. század eleji modernizmust is, melyet joggal tarthatunk paradigmaváltásnak az építészeti gondolkodásban. Akár pozitív, akár negatív előjellel tesszük ezt, az mindenesetre nem lehet véletlen, hogy a modern építészet hagyatéka Európa-szerte problematikus, és ezen a konferencián is sokszor előkerült, mint referenciapont.
  |
Michael Dennis Budapesten
Négy meghívott külföldi előadó osztotta meg gondolatait a közönséggel, két inkább elméleti, és két, abszolút a praxis felől közelítő neves építész hozott példákat saját működési területéről. A Texasban élő Michael Dennis professzor (MIT, USA) irodája gyakorlati működésének fókuszában az egyetemi campusok (át- és újra-)tervezése áll. Dennis okfejtése szerint a hiba ott csúszott az építészeti számításba, hogy a köztér helyett az épület-individuumok értékelődtek fel, példaként Ledoux ideális elképzelését vetítette, ahol valóban minden épület külön entitásként jelenik meg. Az egyetemi kampuszokat a várostervezés modelljének tekintő Dennis szerint a megoldás csakis az urbánus szemlélet térhódítása, a közös létezés kereteinek megteremtése lehet. Dennis előadása közvetetten arra is felhívta a figyelmet, hogy a megjelenés, a forma, az anyag még nem építészet. Hisz az általa mutatott nyolcvanas évekbeli munkák posztmodern formálása ma már talán megmosolyogtató, az elv – a köztér és az épületek közti kontextus elsődlegessége – azonban ugyanúgy friss maradt, és ma is aktuális. Az viszont elgondolkodtató, amit ugyan az előadás nem érintett, ám következik belőle: míg a fenntartható életforma követelménye egyértelműen a városi sűrűsödés, az emberi psziché ezt csak korlátokkal viseli, így az építészet feladata jelenleg kis túlzással saját tevékenysége negatív hatásainak mérséklése.
Miközben az emberiség nagyvárosokba tömörül, hogy fenntartható módon tudja kielégíteni energiaigényes civilizációs hóbortjait, addig a Földgolyó nagy területei kiürülnek, és elvben lehetőséget adnak egy másfajta, természetközeli, szelid életmód gyakorlására.
Attilio Terragni
Attilio Terragni (Studio Terragni, Milano) szintén a modernizmus gyökereit kutatva indította filozofikus előadását. A Daniel Liebeskind partnereként hosszú évekig tevékenykedő építész professzor a modernizmus gyökerét – itáliai lévén – Danténél, az Isteni Színjáték világképében véli felfedezni. Terragni a dantei sötét erdőt a négyzettel, a Poklot, Purgatóriumot és a Paradicsomot pedig egymást kölcsönösen magukba foglaló hipergömbök sorozatában definiálta. Szerinte a feladat a „négyzet körösítése”, vagyis a szigorú logikára épülő, dogmatikus, és ezért korlátozó, félelmet gerjesztő struktúrák (a mindenfajta értelemben vett „kockaság”) kiterjesztése és feloldása az egy középpontból kiinduló, sokrétű értelmezések felé. Az építészetben ennek eszköze véleménye szerint az analógia, de nem formai értelemben, hanem belső asszociációk révén. Példaként a lépcsőt említette, amely a klasszikus építészetben hosszú ideig a felfelé tartó irányt szimbolizálta, – gondoljunk az oltárokra, trónusra – míg mai gondolkodásunk számára inkább a fentről áradó, szétterjedő minőség (fény? felsőbb erő? gravitáció?) szimbóluma.
Mindkét előadás akaratán kívül is reflektál a mai hazai építészeti gyakorlat azon meglehetősen szűklátókörű felfogására, amely a múlt megidézését a formák szolgai másolásával elintézettnek tekinti.
A meggyőző elmélet után két világklasszis iroda épületei illusztrálták, hogy a múlt és jövő érzékeny kapcsolatát kifejező építészeti alkotás korántsem szorítható formai korlátok közé. A faszerkezetek többszintes alkalmazása okán elhíresült Anssi Lassila (OOPEAA, Seinäjoki, Helsinki) templomait, illetve a Diller Scofidio + Renfro New York-i iroda egyik közelmúltbeli munkáját további, képekkel bőven illusztrált cikkekben is bemutatjuk, kedvcsinálóul most csak felidézzük előadásaik legfontosabb mozzanatait.
  |
Anssi Lassila munkája Finnország első nyolcemeletes fa lakóháza Jyväskylä-ben, amelyet 2015-ben választottak az Architecture Finland Award nyertesévé, de neve elsősorban a finn kőtemplomok hagyományait idéző templomairól ismert. Ezek közül mutatott be részletesen néhányat. A fa, réz, tégla és természetes pala borítású geometrikus formák egyaránt közvetítik az egyértelmű szakralitást, és annak területi hagyományait, és kiválóan érvelnek amellett, hogy a múlt építészetének tanulságait nem a formák puszta másolása hordozza. Az iroda szintén bemutatott munkája, a Villa Koivikko a finn modernizmus jellegzetes, kiváló darabja, melyet eredetileg Aarne Ervi tervezett 1958-ban. Az OOPEAA és partnerei, a Studio Petra Majantie belsőépítész iroda, a VSU Landscape Architects tájépítész iroda, és az ácsmunkákért felelős Punavuoren puuhevonen az eredeti villát korhű és értő módon felújították, és 3 további, újabb funkciókat befogadó, fából épült épülettel – egy nyitott autóbeálló színnel, egy szaunával és egy írói dolgozó-pavilonnal – egészítették ki. A 2022-es Mies van der Rohe díjra jelölt együttes az értékőrző megújítás szép példája, az új pavilonok önmagukban értékes kortásr építészetet képviselnek, ugyanakkor illeszkednek az 1958-as villaépület adta alaphanghoz.
  |
A Diller Scofidio + Renfro iroda ikonikus, jól ismert munkája a New York HighLine, amelyet az eltelt évek alatt magasan benőtt már a növényzet.
  |
Charles Renfo ennek 2019-ben átadott „végállomását”, a Hudson Yards Shed kulturcentrumot mutatta be, amely megnyitása után nem sokkal a Covid miatt hosszú időre bezárt, és másfél év után épp e héten nyitja meg újra kapuit, illetve tereit. Az új kulturális centrum egy, a funkciókhoz rugalmasan alkalmazkodni tudó fix épületrészből, és egy felette mozgó, sínen kitolható, a híddaruhoz hasonló elven működő tetőből a „Shed”-ből áll. A területen eredetileg húzódó sínrengeteg ihlette szellemes szerkezet nemcsak építészeti attrakció, de megsokszorozza a használat lehetőségeit is.
További képek és érdekességek a finn iroda munkáiról és a Shedről hamarosan!
A konferenciát szokás szerint a helyszín, ezúttal a Marosi Miklós (KÖZTI) által tervezett Eiffel Műhelyház bemutatása és bejárása zárta, amely szemléletében méltó párja az ismertetett külföldi munkáknak. A kapun kilépve pedig arcul csap a Kőbányai út valósága, az időben lélegző Város organikus létezésének sűrű párája. Nem csak New Yorkban kígyóznak a sínek, Budapesten is gazdag múlt ad kreatív lehetőséget arra, hogy létrehozzuk a jövő élhető városi tereit. A kongresszus tanulsága, hogy az építészeti gondolkodás fókusza immár visszavonhatatlanul elmozdult az egyedi épületek felől a városi szintű problémakezelés irányába, és ezt kell elsősorban szem előtt tartanunk, ha a kiinduló kérdésre, a múlt és jövő viszonyára választ keresünk...
A nagyobb képekért és a képaláírásokért kattints a galériára!
Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.
