A Sporaarchitects, karöltve az Austigard Arkitektur csapatával egy igazi álom metróállomást álmodott meg Skøyenbe.
Az Austigard Arkitektur és a Sporaarchitects csapata új metróállomást tervezett Skøyenbe, Oslo új magasházas, frekventált fejlesztési területére. A nemzetközi tervpályázaton a közös koncepcióval 2. díjat nyertek. Az építészeti koncepció egyrészt a metróállomások igazi lényegére reagál, az emberek folyamatos áramlására, másrészt utal környezetére, a norvég fjordok és tengerpartok jellegzetes kacskaringós partvonalára, a norvég fenyő kanyargós textúrájára, sőt, a közelben élt és alkotott Edvard Munch tájképeinek expresszív atmoszférájára. Ezek együttesen hozzák létre azt az álomszerű földalatti tájat, mely kitekint a város felé.
A Sporaarchitects munkáiban gyakran a váratlan, kifordított helyzetekre irányul a figyelem. Ez jellemezte a Fővám tér és a Szent Gellért tér metró állomásának koncepcióját is, ahogy ez jellemzi a Skoyen állomásának most elkészült pályázati anyagát is.
Hirtelen megpillantva a látványterveket, rögtön a két budapesti állomás terei jutnak eszünkbe, de tovább nézve rájövünk, hogy ez ennél sokkal több.
Az építészek nem álltak meg a friss és korszerű építészeti térnél, a látványvilágnál, hanem egy érdekes csavart is belevittek a koncepcióba: behozták a természetet. A rohanó tömegben, a suhanó szerelvények között egyszer csak ott van előttünk az északi erdő. Beépült az állomás minden apró szegletébe: átszűrődő fénysugarak, a mennyezeten túlnyúló fák, olykor szemerkélő eső. Igen, annak ellenére, hogy ez egy beltéri állomás, a mennyezetet úgy tervezték, hogy az az ég felé megnyíljon és így az állomás ténylegesen eggyé váljon a természettel: az utasok mélyen a föld alatt is megtapasztalhatják az időjárás változékonyságát.
Az épületet úgy tervezték, hogy a nyílásokon az állomás területére beeső víz frissen tartsa a félemeleten elhelyezett növényzetet.
Aggodalomra semmi ok, a tervezők minden áttörés helyét pontosan kiszámolták, így az eső szigorúan csakis a növényeket éri, a peronok védve maradnak. De nemcsak az eső, a napfény is mindenhová bekúszik majd. Homályló északi fényével különösen reggel és az esti órákban tölti meg a tereket, a betontengerből átvisz minket az erdőbe.
Az állomás csupasz betonfalai erős vázként védik ezt a különleges univerzumot. Ezzel a kemény vázzal alkot kontrasztot a mennyezet: lyukakkal áttört, hullámzó puha fa, ami átereszti a fényt, elérve ezzel a terek meleg, barátságos hangulatát. Emellett ezek a földbe vájt lyukak segítenek az eligazodásban is: mivel az utasoki kilátnak a felszínre, egyszerűbben be tudják azonosítani, hogy a város éppen melyik részén járnak. Az utcán járva először észre sem lehet venni az állomást, hiszen nincsenek a földből kiemelkedő dobozok, helyette fák és mélyedések vannak, valamint egy tiszta, átlátható, rendezett köztér.
"Nagyon szeretjük ezt a tervet, mert zsigerből jött mindannyiunknak és sikerült összhangba kerülnünk a feladattal és egymással úgy, hogy valami újjat próbáltunk ki. Találtunk olyan közös fogópontokat, amik használhatók voltak, és amik tipikusan az adott helyszínről szólnak: a fjordok görbe vonalai, a fenyőfa anyaga, Munch expressionizmusa vagy a közelben talált viking hajók szerkezete. Őrültség faszerkezetből metrót építeni, de mi kitaláltuk, hogyan lehetne." - meséli Hatvani Ádám.
Ez a koncepció megvalósítható ott, ahol van elég fa és van elég akarat. A technika és a tudás nálunk nem hiányzik hozzá. Mi örülnénk, ha ez a koncepció valósággá válna, és annak még jobban, ha itthon is látnánk hasonló jó példákat.
Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.
