Ha a köztértervezésbe bevonják a lakosságot, sokkal jobban sajátjuknak érzik majd.
Az elmúlt évek egyik legmeghatározóbb újítása a hazai tervezés módszertanban a folyamatos népszerűségnek örvendő közösségi tervezés. Fokozatosan növekszik az így lebonyolított beruházások aránya, ugyanakkor sok esetben valószínűleg inkább csak divatból, mintsem valódi jelentőségének tudatában választják a döntéshozók az ezzel járó esetleges plusz időt vagy anyagi ráfordítást. Mindeközkben viszont érezzük, hogy a város-, a szabadtér- és az objektumtervezés során is kifejezett előnnyel jár a végeredmény elfogadása szempontjából, ha bevonjuk a valóban érdekelt lakosságot. Vajon miért van ez így és miből állnak valójában ezek a pozitívumok?
Múlt pénteken a zugligeti Lóvasút épületében adták át a 2018. évi Hild János-díjat. Az elismerést a Magyar Urbanisztikai Társaság az urbanisztikai terén kiemelkedő eredményeket elérő önkormányzatok részére, az elmúlt évek munkájának elismeréseként adományozza. A tavalyi év díját Budapest 12. kerületi önkormányzata nyerte el, a Hegyvidék céltudatos, fenntartható, integrált, stratégiai településfejlesztéséért. A kitüntetés átadása alkalmából szervezett szakmai konferencia, bár látszólag szerteágazó témakörök előadásaiból állt össze, az elhangzott prezentációk döntő része végül mégis egy téma, az élhető, fenntartható és közösségi város köré szerveződött.
És, hogy miért lesz sokkal elfogadottabb a lakosság körében az olyan beruházás, amelyek lebonyolításában maguk is részt vettek? Dúll Andrea, az ELTE egyetemi tanára Kié itt a tér? Környezetpszichológiai térbirtoklás a köztereken című kiváló prezentációjában világított rá a városi térhasználati jellegzetességek izgalmas pszichológiai hátterére. A szakemberek álláspontja szerint köztér, pszichológiai értelemben, nem létezik, az valójában a térhasználók mikroterritóriumainak hálózata. Ugyanis, ha például negyedórát eltöltök egyhelyben állva, a felhozott példa szerint akár egy buszmegállóban, akkor utána az adott helyet már kicsit a sajátomnak érzem. Ez az ún. helytulajdonlási élmény. És ebbe nem csak a valóban használt terület, hanem a látvány is bele tartozik. Ezért hiába újul meg egy köztér, utca, vagy épület, az eltűnt állapot miatti veszteségérzet az ott lakókban mindenképp megjelenik. Ez azonban a tervezésbe történő bevonásukkal mérsékelhető, így a végeredmény is elfogadhatóbb lesz számukra, hiszen jobban sajátjuknak érzik majd. Dúll Andrea szórakoztató előadásában tökéletesen bemutatta és lélektani jellemzőkkel is alátámasztotta a közösségi tervezés fontosságát, amely sajnos sok esetben sem tervezői, sem döntéshozói oldalról még mindig nem kap elegendő hangsúlyt.
A folytatásban Meggyesi Tamás, professzor emeritus, a hazai településkutatás doyen-je, történelmi párhuzamokkal színesített előadásának végére szintén a közösség bevonásának fontosságára hívta fel a figyelmet.
Az integrált, a lakosság, a civil szervezetek, a szakmai képviselői és a politikai élet összefogásával megvalósuló várostervezés az, ami a jövőben sikerre van ítélve, az erőből eldöntött, felülről jövő beavatkozások magukban hordozzák a kudarc veszélyét.
Mindez szembe állítva például az utóbbi években a fővárosban megvalósuló központi fejlesztések szemléletmódjával, érezhető egy elég erős ellentmondás, amely az adott projektek hosszú távú elfogadottságát tekintve nem sok jóval kecsegtet. Nem zárható ki természetesen egy központi akaratból megvalósuló beruházás esetén sem a siker, de az elutasítás veszélye jelentős, pont a korábban bemutatott pszichológiai jellegzetességekből adódóan.
Jan Gehl professzor, dán építész és várostervező, az élhető, emberléptékű, gyalogos dominanciájú városok úttörő prófétája sok szakterületről vonzott érdeklődőket a Zugligeti út 64. szám alá. Izgalmas történeti bevezetője után az első előadáshoz hasonló környezetpszichológiai megfejtéshez érkezett, ugyanakkor ő az emberi, tervezői és nem a pszichológiai oldaláról közelítette meg például a kitaposások jelenségét. Ezek ugyanis az emberi jellegzetességek, a valódi használók és a környezet tervezők általi figyelmen kívül hagyását jelzik. Hasonló példa az úgynevezett ’Edge Effect’, vagyis, hogy az ember szívesen húzódik a nagy, nyílt térségek szélére, a szabadon álló, központi helyzet helyett. És bár ezzel diákként – és később magánemberként – a tervező hallgatók is így vannak, a gyakorlatban mégis ezzel ellentétesen cselekszenek, például a tér közepére állított padokat terveznek.
Szerencsére Budapesten is vannak már jó példák a közösség bevonásával megvalósuló projektekre, ilyen például a díj odaítélésnek egyik alapjául szolgáló Normafa Park megújítása is. Itt a kezdeti grandiózus, sípályákkal, felvonókkal tarkított elképzelésekből a valódi használók és a lakosság megkérdezése után alakult ki egy olyan, a többség számára elfogadható kompromisszum, amelyről kijelenthető, valóban értéket teremtett.
Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.
