Ezt a kérdést járta körül a MÉSZ Mi maradjon? című beszélgetése.
A háború utáni magyar modernizmus kanonikus műveinek listáját firtatná a Magyar Építőművész Szövetség. Az apropó sajnos minden bizonnyal az, hogy egyre látványosabban csökken ezeknek az épületeknek a társadalmi megbecsülése, és ennél intenzívebben csak a számuk fogy; a politika minden további nélkül dönt a lebontásukról. A MÉSZ kerekasztal beszélgetésén Kovács Dániel művészettörténész azokat faggatta egy lehetséges kánonról, akik tevékeny szerepet vállalnak az emlékek legalább virtuális megőrzésében.
Hiánypótló, és valljuk be, talán kissé megkésett beszélgetés zajlott a MÉSZ Kós Károly termében, népes közönség előtt. Az ok szakmán belül közismert: a hazai háború utáni modern építészet módszeres likvidálása - más és más okkal és indokkal. Ingatlanfejlesztések esetén normál üzemmódban elsősorban a gazdasági szempontok dominálnak, ám valójában kérdés, hogy tényleg megéri-e ezeket a házakat lebontani. Sokkal inkább az ízlés dönt: kétségtelen, hogy akár magán, akár állami beruházásokról van szó, a háború utáni modern építészet nem képvisel a fejlesztők szemében értéket, a laikus közönségről nem is beszélve.
Kerülgethetjük bárhogyan, néhány kivételtől eltekintve ennek a korszaknak a házait egyszerűen nem szeretik az emberek, ezt a fajta építészeti nyelvet nem tudják olvasni, nem hív elő érzéseket.
Ráadásul ezek a szegény épületek rosszkor voltak rossz helyen: az építészetben nem tájékozott laikussal nulla erőfeszítéssel el lehet hitetni, hogy a málló beton, hámló festék, kopott acél a szocializmus terméke, mit terméke, szimbóluma! A historizmusban dívó míves iparművészet és babrás díszítőmunka helyett a proli igénytelenség megtestesítője, amitől jobb szabadulni. A szakma persze tudja, hogy a háború utáni modern esetében nemzetközi jelenségről van szó, sőt, még azt is, hogy az itthoni valódi modernizmus valamiféle lázadás volt a létező szocializmus ellen, a nyugati mintaképek felé való törekvés, de tény, hogy a szocialista építőipar színvonala nem emelte a racionális szellemben fogant terveket művészi színvonalra. Nem csoda, ha az emberek negatívan viszonyulnak hozzájuk. Minderre rájátszik a politika, és saját érdekei, ízlése és kénye-kedve szerint tünteti el a szakma tiszteletben álló művelőinek életművét. A laikusok egy része már ma is is értékeli ezeket, a fejlesztők és a politika az, ami ez esetben "lemaradt"! Most tesznek tönkre valamit, ami épp kezd divat lenni.
Persze eljöhet még az idő, amikor – akárcsak az iparművészetben a retró – ez a korszak is sikkes lesz. Kérdés, hogy lesz-e majd mód arra, hogy bárki egyáltalán lásson autentikus művet ebből a korszakból. E házak többsége fejlesztési szempontból ma is értékes területekre épült, a városok fontos pontjain, és nem a szocializmus profitéhsége, hanem urbanisztikai szükségszerűségek miatt. Léptékük, kisugárzásuk mai szemmel nézve olykor valóban megkérdőjelezhető, tömeges bontásuk mégis elérte az építész szakma ingerküszöbét, a politikai vonatkozásoktól függetlenül.
Mivel többnyire közutálatnak örvendő házakról van szó, valóban csak a szakmai szervezetektől várható valamiféle védelem.
Ebben az irányban elindult valami, folyik az egyeztetés a korszak bizonyos fővárosi épületeinek helyi védelem alá helyezéséről, ez azonban, pláne a nem létező műemlékvédelmi struktúra mellett nem jelent tényleges akadályt egy magasabb szintről érkező bontási szándék ellen.
Teljesen indokolt és jogos a Magyar Építőművész Szövetség azon törekvése, hogy valamiféle szakmai konszenzus alapján jöjjön létre egyfajta kánon, ha úgy tetszik lista azokról a házakról, amik mindenképp megőrzendőek.
Egy ilyen katalógus persze csak akkor hiteles érv egy esetleges vitában, ha tényleges szakmai kutatás áll a hátterében. De ki és milyen szempontok alapján hozhat létre ilyen kánont ma Magyarországon? Ennek eredt a kerekasztal-beszélgetés nyomába, olyan résztvevőkkel, akik maguk aktívan, még ha nem is mindig intézményi támogatással vesznek részt e kánon létrehozásában.
Hartmann Gergely építész a Modern Győr oldalon Győr építészetét dolgozza fel az első világháborútól a rendszerváltásig, 2014 óta a Győr- Moson-Sopron Megyei Építész Kamara támogatásával. Az oldalon működő blogon mintegy száz épületről készült részletesebb bemutatás, a kereshető térképes adatbázisban pedig több mint kétszáz épület található egy-egy fotóval, rövid leírással, alapadatokkal. Az egyetemen is oktató szerző a Győr- Moson-Sopron Megyei Építész Kamaráva együttműködve több kiállításon is bemutatta már kutatási anyagát.
Branczik Márta művészettörténész, a Kiscelli Múzeum Építészeti Gyűjteményének vezető muzeológusa a múzeum honlapján publikálja Virtuális Leletmentésének eredményeit. Veszélyben lévő, vagy kifejezetten bontásra ítélt budapesti középületek fotódokumentálást végzi F. Szalatnyay Judittal, a Kiscelli Múzeum fényképészével. Az adatbázis szintén térképen kereshető.
  |
Vékony Zsolt a szakmán kívülről érkezett, újságíró, aki a korszak építészete iránti személyes érdeklődés és lelkesedés által hajtva publikál a @kitervezte és saját @vekonyzsolt oldalán.
A beszélgetés moderáló Kovács Dániel a Magyar Építészeti Múzeum munkatársaként és személyes kutatásai keretében foglalkozik a korszakkal, ő jegyzi kurátorként a 17. Velencei Építészeti Biennálé most bezárt, és december 9-től Budapesten is látható magyar kiállítását, az Othernity-t, amely a korszak 12 budapesti épületét dolgozza fel nemzetközi kontextusban, kortárs építészirodák segítségével.
A beszélgetésből és hozzászólásokból kirajzolódott néhány konkrét vonás a háború utáni magyar modern kanonizációjával kapcsolatban.
Egyértelmű a szisztematikus gyűjtés hiánya; az adatok gyűjtése
- vagy személyes elköteleződésen illetve preferencián alapul,
- vagy nem jelent válogatást, rangsorolást,
- vagy, ami a leggyakoribb, tűzoltás-szerűen az épp veszélyeztetett épületek dokumentálást, publikálást jelenti.
Mindez pedig a tényleges szakmai kánon kialakulása ellenében hat. Annál is inkább, mert a veszélyeztetett épületeket többnyire le is bontják, és a fotó egy épület esetében nem tudja helyettesíteni az eredetit: hiányzik a városi kontextus, ami egy épület értékét alapvetően meghatározza. A Virtuális leletmentés kifejezetten a bontások nyomán jött létre, de az Othernity is veszélyeztetett épületeket vett célba, és mire megvalósult, az egyiket már le is bontották. A szisztematikus kutatást nagyon triviális dolog akadályozza: a pénzhiány. Erre legritkább esetben van intézményi keret, legfeljebb kiállítások létrehozááshoz, vagy egy-egy életmű kutatásához lehet támogatást nyerni. Azt pedig sajnos be kell látni, hogy ezek a házak az építész szakmán kívül mást nem érdekelnek, a szakmának kellene erre pénzt előteremteni.
Közhely, hogy Magyarországon kihalt az építészetkritika – ezt gyakorló újságíróként magam is tanúsíthatom. Az építészek vagy saját maguk ismertetik a munkáikat, vagy felkért szerző publikál, ám legritkább esetben véleményez. A témát nem oktatják egyetemen - sem az építészkaron, sem a bölcsészkarokon - az építészet terra incognita. Azok az építészek, akik oktatnak valahol, nagyobb rálátással rendelkeznek, de nagyon gyakran csak egy szűk elit érti, amit mondanak, és ezt ők néha nem is nagyon bánják. Egy kéz is sok annak számbavételére, hányan publikálnak/tak rendszeresen nem szakmai lapban, közérthető nyelven építészetről, és pláne azon belül a modernről. Pedig az olvasót, a közönséget nevelni kellene, sőt, az is elhangzott, amit rég tudunk, mégis újra és újra elismétlünk: hogy már az óvodában kéne kezdeni…Üdítő volt hallani a közönség soraiból (Sándor János győri építésztől), hogy bizony a kritikaírást a szakmának magának kellene szponzorálni – részemről benne vagyok.
Pedig nyilvánvaló, hogy az épületek megőrzésének egyik módja, ha megszerettetjük a közönséggel. A két példaként felhozott épület, a Győri Nemzeti Színház és a Déli pályaudvar esete bizonyítja, hogy
ha létező személyes kapcsolat alakul ki a használókkal, ha érzelmi élmények társulnak egy-egy épülethez, akkor hiába a politikai mesterkedés, hiába burkolják a házat tetőtől talpig mindent rejtő ponyvába, nem tűnik el az emlékezetből.
A két példa abban is sokatmondó, hogy nem egyértelműen az építészeti minőség dominál: a Győri Színház valóban drasztikus gesztus a városszövetben, a győriek mégis ragaszkodnak hozzá, a Déli pedig hiába kiváló épület, ami valószínűleg sokaknak tetszik, mégis lebontják, ha a pillanatnyi fejlesztői érdek úgy kívánja.
Itt érdekes lehet egy szempontot bekapcsolni, ami ugyan nem hangzott el, de alapvető befolyása van a folyamatokra. Unalomig ismételt aggály, hogy Budapestnek nem létezik átfogó fejlesztési stratégiája – pedig ha lenne, akkor abban a feltétlenül megőrzendő épületek is szerepelhetnének. Ebbe az irányba hat a Főváros törekvése a helyi védelem listájára, ugyanakkor a védelem e korszak esetében felvet egy másik kérdést, amit szintén Sándor János fogalmazott meg a Győri Színházzal kapcsolatban. Ezek a házak hagyományos értelemben nem viselnék el a védettséget, vagyis bűn lenne előírni, hogy változatlanul kell megőrizni őket. Inkább a modern építészetben rejlő azon potenciált kellene kihasználni, hogy szellemi és fizikai konstrukciójuknál fogva nagyon rugalmasan tudnak reagálni a mai kor igényeire, befogadják a korszerű megoldásokat, amiket a 19. század építészetébe többnyire csak kínkeservesen, cipőkanállal lehet belekényszeríteni.
Abban a világban, ahol lassan minden a spórolásról szól, nem lehet kérdés, hogy őrülten költséges díszletépítés helyett a meglévő és fejleszthető épületállományt kell-e használni.
  |
Egy ilyen, a fejlesztőkkel folytatott vitában is nélkülözhetetlen lenne egy értékvizsgálat alapján felállított norma a modern vonatkozásában. De ahogy azt a Gellért Szálló felújítását tervező Nagy Csaba elmondta, ma egy beruházót kizárt arról meggyőzni, hogy megtartson bármit a szocializmus korának építészetéből. Amit egyébként sokszor a szakma sem ismer eléggé, a Gellért például tele van nívós belsőépítészeti részletekkel, és mit tesz isten, Branczik Márta a beszélgetés másnapján épp a Gellértbe készült leletet menteni…az utolsó pillanatban.
A kánont megalapozó kutatást, a száz-százötven, legalább a szakmai konszenzus szerint védendő épület összegyűjtését könnyíti, hogy a korszakban nagyon szorgalmasan publikálták ezeket. Az archív anyag gazdag, ráadásul a Magyar Építőművészet című folyóirat teljes anyaga fent van az Arcanumon, és egyáltalán, az Arcanum kimeríthetetlen kincsesbánya. Ugyanakkor saját kutatásaimból úgy tűnik, hogy a valódi kritika ott is kevés, megkerülhetetlen lenne értő szemmel, az utókor tudásával felvértezve végigböngészni a korszak anyagát, és úgy válogatni. Ez azonban intézményi hátteret, vagy legalább rendszeres honoráriumot feltételez.
Ennek hiányában marad a leletmentés szubjektív értékrend alapján. Nem is biztos, hogy ez a legrosszabb módszer, hisz láttuk, hogy a pozitív érzelmi viszony alapvető lehet az értékmentésben. Személy szerint a beszélgetés alapján abszolút elképzelhetőnek tartok egy olyan szakmai mozgalmat, ahol a korszak hagyatéka iránt érdeklődő, vagy elkötelezett szakmabeliek vagy laikusok egy közös felületre feltölthetik kedvenc épületüket, indoklással vagy anélkül, esetleg háttér-információk kíséretében. Egy ilyen interaktív térkép már jó alapot szolgáltathat egy reprezentatív válogatáshoz, amely aztán valamiféle jogi védelemben részesülhet.
Hogy tényleg az utolsó pillanatban vagyunk, azt jól mutatja Jánossy György Szentháromság téri házának tervezett bontása, ami ellen az Építészkamara és a MÉSZ is egységesen tiltakozott, habár szakmai megítélése korántsem egységes. A tendencia azonban aggasztó, a Teherelosztó már eltűnt tornyostul, a nép ujjong, az építészfórumon pedig a Jánossy házról szóló tiltakozás alatt egyetlen bejegyzés olvasható, ami hosszan taglalja, hogy el vele! A FUGÁban november 30-án nyíló Jánossy kiállítás a korszak emberközelbe hozásával egy lehetőség a pozitív végkifejletre, a Főváros helyi védelme a másik irányból támad, illetve véd. A harmadik, a szakmai konszenzus alapján összeállt kánon még várat magára, de mindenképp sokat ígérő, hogy a MÉSZ erre törekszik.
A beszélgetés 2021. november 25-én zajlott a MÉSZ KÓS Károly termében.
Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.
