Mindent betonból

Az OCTOGON online áprilisban a beton építészeti felhasználását járja körül.

• Szöveg: Zöldi Anna
• Olvasási idő: …

Brutális, nyers vagy csúnya? Máig nincs megegyezés abban, hogy a látszó betonfelületeket kedvvel alkalmazó, ma brutalizmusnak nevezett korszak elnevezése honnan ered. Az azonban tény, hogy az ezt az irányt követő építészeket megragadta a készítésének folyamatát, összetevőit híven tükröző építőanyag nyers ereje, és épületeiken alkalmazva még rá is játszottak erre a brutális erőre.

A beton sajátossága, hogy mesterségesen előállított, magától a természetben nem lebomló anyag, mégis sugároz egyfajta mesterkéletlen természetességet. Összetevői közül az adalékok, a homok, a kavics természetes állapotukban vannak benne jelen, a szintén természetes anyagokból előállított kötőanyaga, a cement viszont a vízzel olyan kémiai reakcióba lép, hogy végül összenyomhatatlan keménységű új anyag jön létre. 

A beton megjelenése ezt a kettősséget híven tükrözi, ahogy előállítása és megmunkálása is. A frissen kevert beton képlékeny, formálható, megszilárdulva pedig őrzi keletkezésének minden mozzanatát. A tervezők számára ez hallatlanul izgalmas kihívást jelent, kreatív lehetőségek sokaságát teremti meg. A rideg és törékeny, de kemény anyag filozófiája sem idegen az ipari társadalomtól, nem csoda, hogy a huszadik század végére a beton látszó felületként is meghódította az építészetet. 

Bár már a rómaiak is alkalmaztak egyfajta cementkötésű kevert építőanyagot, hosszú évszázadokon keresztül eszébe se jutott senkinek, hogy ezt a nemtelen, durva felületet az épületek homlokzatán mutogassa. A vasbeton feltalálása után, amikor sikerült a rideg, csak nyomásra igénybe vehető anyagot a megfelelő helyre rejtett vasalással húzóerők felvételére is képessé tenni, elindult a szerkezeti és formai lehetőségek kiaknázása. A huszadik századi építészet alapelve, a szerkezet és forma egysége a vasbeton esetében maradéktalanul meg tudott valósulni. Se szeri, se száma a fantasztikus és dinamikus alakzatoknak, melyek születésüket pusztán a vasbeton létezésének köszönhetik. Nem véletlen, hogy a huszadik századi modernizmus a betonra megváltásként tekintett, őszintesége rabul ejtette az új építészet híveit. Olyan építészek, mint Le Corbusier, Luigi Nervi, Oscar Niemeyer vagy Santiago Calatrava neve elválaszthatatlanul összeforrt a szellemes vasbeton szerkezetek esztétikájával, a kortárs építészet pedig elképzelhetetlen a betonban rejlő potenciál kihasználása nélkül, elég csak Zaha Hadidra gondolnunk.

Korán megjelent azonban a szobrászi esztétika is. 1919 és 1922 között épült az organikus építészet becses emléke, Erich Mendelsohn Einstein tornya Potsdamban, amely abszolút a beton plasztikus formálhatóságát használja ki. Hasonlóan viselkedik Rudolf Steiner svájci Goetheanuma, az antropozófia atyja kifejezetten organikus formák létrehozására használta az öntéssel alakítható építőanyagot. 

A magyar építészettörténetnek sem kell szégyenkeznie, nagy nevek sora kapcsolható a betonnal kapcsolatos formai és szerkezeti kísérletekhez. Medgyaszay István a századfordulón még a szecesszió formanyelvét igyekezett a korszerű építéstechnológiával összhangba hozni, Molnár Farkas máig befejezetlen Magyar Szentföld Temploma a Hűvösvölgyben azonban már egy új esztétikáról beszél.

A templomépítészet már Le-Corbusier Ronchamp-ja óta különösen kedvvel fordult a sokféle lehetőséget rejtő anyag felé. Korai magyar példa Csaba László Hollóházi temploma 1966-ból. A hetvenes évek templomépítészetének jeles darabja Szabó István Farkasréti Mindenszentek temploma (1974-77), amely kifejezetten a beton alkalmazásában rejlő potenciált emeli szakrális magasságba. Különleges és kevéssé ismert, rejtőzködő épület a hetvenes években Svájcba emigrált Zalotay Elemér szputnyikfigyelője Szombathelyen (1967-68), amely kifejezetten szobrászi igényű alkotás. Hasonlóképpen az öntött beton plasztikus formálásában rejlő potenciált használta ki Zalaváry Lajos a jászberényi Tisztasági fürdő (1960-64) tervezésénél. A betonban rejlő formai lehetőségeket minden bizonnyal Bán Ferenc építészete mutatja leginkább a huszadik század második felének hazai építészetében.

A pavilonok, utasvárók, közlekedési létesítmények tervezésében a karcsú, légies, mégis racionális betonszerkezetek a szocializmus évtizedeiben hódítottak, és számos, ma már műemlékileg védett értéket hoztak létre. (Egri buszpályaudvar, Erzsébet téri buszvégállomás, Móricz körtéri gomba, Széll Kálmán téri metrómegálló, Déli pályaudvar, stb). Ezt a sort követik a négyes metrónak a nemzetközi sajtóban is sokszorosan publikált állomásai, amelyek mindegyike különleges és egymástól lényegét tekintve különböző látszó vasbeton szerkezeteket alkalmaz a felszínről mélyített állomások megtámasztására. 

Kár lenne tagadni, hogy a közízlés hosszú ideig nem osztozott a tervezők lelkesedésében, a klasszikus formákhoz és míves felületekhez szokott szem kezdettől idegenkedett a rideg anyagtól. A látszóbeton mégis fokról fokra meghódította a kortárs építészetet, sőt a design más ágait is, bútor, padlóburkolat, ruha, még ékszer is készült betonból. A népszerűség növekedéséhez hozzájárult, hogy a megjelenést, felületi megmunkálást illetően számos kísérlet folyt, ma már az átlagos ízléshez közelebb álló, színes, és egészen kőszerű, vagy márványos felületek is előállíthatók. A technológiai kísérletek igyekeznek a durva anyag fizikai tulajdonságait – súlyát, felületi megjelenést, hőszigetelő képességét – javítani. Magyar találmány az átlátszó, fényáteresztő beton, a LiTraCon Losonczi Áron szabadalma, az eredményt pedig – bár mérhetetlenül drága anyagról van szó – bárki megcsodálhatja a Tabánban a Szarvas téren. Széri-Varga Géza és Széri-Varga Zoltán szobrászművészek alkotása a kényszerlakhelyekre és munkatáborokba elhurcoltaknak állít emléket. 

A beton, mint látszó felület elutasítottságához az is hozzájárult, hogy a köztudatban a szocialista panelházak, a lakótelepi lét fogalma kapcsolódik hozzá. Az igazság azonban az, – és ezt nem ért mindannyiszor hangsúlyozni – hogy bár a szovjet mintára létrehozott házgyárak termékei valóban nem nevezhetők minőséginek, szerte a világon ugyanilyen kockák épültek ebben az időben. Miközben – és ezt remélhetőleg az előző sorok meggyőzően bizonyították – a beton újrafelfedezése nagyon erősen hozzájárult a kortárs építészeti esztétika kiforrásához. 

A történeti építészet eltűnése miatti veszteség érzetét igyekeznek enyhíteni a világszerte divatba jött „visszaépítések” – ezen replikák csontváza is vasbeton, erre kerül a klasszikus formákat imitáló burkolat. Bár a progresszív építész szakma ezt a gyakorlatot kevésbé kedveli, mégis, ez is egy példa a betonszerkezetek sokoldalú használhatóságára. Különös paradoxon, hogy ezek a régi-új épületek kilencven százalékban betonból épülnek, a köznyelvben a „betonkocka” máig szitokszó, amely az ocsmány építészet szinonimája.

Áprilisi cikkeink javát ennek az érdekes, még sok kihasználatlan lehetőséget tartogató anyagnak szenteljük, szemezgetünk hazai kortárs, ám olykor rejtőzködő munkákból és külföldi példákból egyaránt.