Ez az épület dúskál azokban az „intellektuális finomságokban”, melyek az ősi magastetős házforma és a modern szerkezetek, a tradicionális anyaghasználati módok és a mai technikai lehetőségek sajátos áthatásait hangsúlyozzák. Erről szóló cikkünk a 98-as, 2012/6-os lapszámunkból közöljük.
Közép-Európa építészetét az utóbbi időben egyre szélesebb körben foglalkoztatja a kérdés, hogy miként lehetséges megtalálni a különféle lakóház-archetípusok ma is adekvát formáit. Ez a törekvés nem kevesebbet követel, mint az építészet alapvető problémáinak, gyökereinek újraértelmezését: súlyos feladat, mely könnyen vezet a helyi hagyományokkal, a régi és új funkcionális igények viszonyával kapcsolatos tévedésekhez, túlhajtott archaizálásához, sőt, zavaros filozofálgatáshoz. Főképp azért kockázatos vállalkozás ez, mert az építészt óhatatlanul is bizonyos önreflexióra, saját elvrendszerének átgondolására ösztönzi, egy olyan belső alkotói út bejárására, amely azonban a tervezői munka során nem válhat dominánssá a ház lakóinak igényeivel szemben, vagyis nem lépheti át a szakmai etika határait.
A Sóskút határában, csendes erdőszélen álló családi ház tervezői, Dévényi Tamás és munkatársai tökéletes egyensúlyt tartottak e két aspektus között. Egyfelől mindenütt érezhető a házban az a tiszta természetesség, amely az építtetők térhasználati szokásainak megértéséből, a „lakozással” kapcsolatos gondolkodásukra és érzelmeikre reagáló építészeti alakításból sugárzik. Másfelől az épület dúskál azokban az „intellektuális finomságokban”, melyek az ősi magastetős házforma és a modern szerkezetek, a tradicionális anyaghasználati módok és a mai technikai lehetőségek sajátos áthatásait hangsúlyozzák.
Ennek a kettősségnek köszönhető, hogy miközben e téglalap alaprajzú, hasáb alakú ház térrendszere és formavilága egyszerűbb aligha lehetne, az összkép mégis rendkívül összetett. A ház külső látványát uraló nyeregtető máris egy sor különös mozzanatot hordoz. Első pillantásra olyan, mintha nem ehhez a házhoz készült volna, hiszen jócskán szélesebb és hosszabb a „kelleténél”: az erdő felőli oldalon egyfajta oszlop nélküli tornácot alkotva „függ” a levegőben, az egyik rövidebb homlokzat előtt pedig autóbeállóvá alakulva messze túlfut az épületen.
A tető itt lényegében ahhoz a kiterjesztett funkcióhoz igazodik, amellyel a ház lakói felruházták – átmeneti zónát von a ház köré, hogy a külvilág felé egészen a padlóig megnyíló szobákban erősítse valamelyest a védettség, az intimitás érzetét, hogy a kert és az erdő levegője esőben és tűző napfényben is élvezhető legyen, hogy a házat rossz időben is kényelmesen körbe lehessen járni. A tető az autóbeálló fölött keresztmetszetszerűen mutatja meg belső felépítését, mintegy deklarálja, hogy minden elemében hagyományos, szinte archetipikus szerkezetről van szó. Azzal azonban, hogy e hangsúlyosan hagyományos szerkezet merőben szokatlan módon illeszkedik a ház egészéhez, az építész kiemelte azt eredeti kontextusából és teljesen új jelentéssel telítette.
Ugyanakkor ez az elementáris tisztaság és már-már heroikus „meztelenség” sajátos – nem a méretekre, hanem az összhatásra vonatkozó – monumentalitást is kölcsönöz a szerkezetnek. A tetőt ugyanakkor nemcsak az említett belső funkcionális kötelékek teszik a ház szerves részévé, de az anyagok is: az oldalfalakat és a tetősíkokat egyaránt a zsindellyel és bádoggal burkolt felületek váltakozása jellemzi. A paraszti építészetből származó héjalási mód és az attól idegen bádogozás közötti kontrasztban egy újabb tervezői reflexió sejthető.
Ez a szerkezeti, formai és esztétikai összetettség a belső terekben is folytatódik, de sokkal gyengédebben, a szobák nyugodt, tiszta tereit kevésbé terhelve. A belső elrendezést a középtengelyben sorakozó betonpillérek és a rajtuk nyugvó hossz- és keresztirányú betongerendák rasztere határozza meg. Az így kirajzolódó 3x4 méteres téri egységekbe illeszkednek a lakószobák és a kiszolgálóhelyiségek, melyeket középfolyosó köt össze egymással. A térfűzér e lineáris ismétlődését azonban „félúton” megtöri a négyegységnyi méretű és – mivel részben a tetőtérbe is felnyúlik – két szint magasságú nappali. Ez a helyiség világosabb is a többinél: a tetőszerkezetet itt egy rövidebb szakaszon üveg fedi, de nemcsak a fény kedvéért, hanem azért is, hogy a teret még jobban kitágítsa, s tovább fokozza a feszes hossztengelyt kibillentő függőleges ellensúlyt.
Ahogy a tető struktúrája, úgy a belső tartószerkezet is világosan érzékelhető szinte a ház minden pontján – a nyersen hagyott betonelemek a nappaliban teljesen szabadon futnak a térben, másutt faltagolásként szakítják meg a vakolt felületeket. Ezzel a használók számára minden pillanatban pontosan érzékelhetővé válik a ház mint statikai rendszer, mint komplex térbeli „hálózat” – különösen ott, ahol a ház betonszerkezete kilép a falak közül, s – akárcsak a tető – csupasz vázként tárul fel.
Ez a hűvös szerkezeti esztétika azonban nem uralkodik a házon – a terek karakterét legalább annyira meghatározza a gazdag színvilág, a természetes anyagok változatossága, melegsége. A ház nagyvonalú „gondolati felépítménye” együtt él mindazzal, amely az építtetők életének rezdüléseire figyelő, intuitív tervezői attitűd eredménye, mindazzal, ami a nüansznyinak tűnő, mégis alapvető jelentőségű funkcionális különbségekből, „mindennapi apróságokból” rajzolódik ki. Így válik minden elemében hitelessé.
Tervezés: 2006 – 2008
Kivitelezés: 2008 – 2011
Alapterület: 180 m2
Tervező: Dévényi Tamás
Munkatársak: Kovács István, Mihály Eszter, Takács Orsolya, Vadász Viktor
Tájtervező: Bogner Zsuzsanna
További képek a cikk végén található galériában!
Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.