Mit Miskolc adhatott…

Beszámoló a kétnapos, az 1960-70-es évek modern építészetének örökségéről szóló konferenciáról

• Szöveg: Zöldi Anna
• Fotó: Zöldi Anna
• Olvasási idő: …

Az avasi kilátó/TV-torony felújítása adta az apropót a Miskolcon megrendezett kétnapos konferencia számára, amelyen a hatvanas-hetvenes évek építészetének holdudvarát járták körül a téma szakértői. 

Mottó: Épít és rombol, avagy a modern nagyváros képének alakítói a múlt század hatvanas-hetvenes éveiben.

A tárgyalt korszak építészete nem könnyű falat, többszörösen problémákkal terhelt a megközelítése. Az építés mint kulturális tevékenység minden szegmense – a tervezés szellemi gyökerei, a kivitelezés és a társadalmi hatások – tekintetében inkább kérdésekkel szolgál, mint válaszokkal. Időben is túl közel van, személyes kötődések és meggyőződések befolyásolják a hozzá való viszonyunkat. Olyan tükör, amelyben a modernkori változások mutatkoznak meg kendőzetlenül, és ezekkel nem feltétlenül kellemes szembesülni. Így van ez a nyugati civilizáció más pontjain is, de a volt szocialista országokban különösképpen nehéz objektív módon viszonyulni a korszak építészeti hagyatékához. Persze a házak nem tehetnek róla, hogy mikor jöttek a világra, mégis tudomásul kell vennünk, hogy médiumként viselkednek; az általuk kiváltott asszociációk legalább olyan erőteljesen befolyásolják a mindennapjainkat, mint a városképi szerepük vagy funkcionális elrendezésük. 
 

A tárgyalt korszak épületei bizonyos vonatkozásban jól teljesítenek, más területeken kevésbé. Az viszont tény, hogy megkerülhetetlenek – képletesen és a szó szoros értelmében is. Nem véletlenül kerültek az utóbbi időben pro és kontra az érdeklődés homlokterébe, a közízlés és a köz kegyeire áhítozó hatalom eltörölné őket a föld színéről, a szakemberek lelkes csoportja pedig igyekszik menteni a menthetőt. Ne tévedjünk, ebben a korszakban is épültek jó és rossz házak, ahogy az időben távolabbiakban is – nem minden érték pusztán a koránál fogva, bár az idő kétségtelenül megszépíti a múltat. A huszadik század építészetét a patina még nem vonta be, és kérdés, hogy be fogja-e valaha; bár ebben nincs szakmai konszenzus, de nagyon úgy tűnik, hogy nem pusztán stílusváltás történt a huszadik század első évtizedében. 

Ahogy az eddigiekből is kitűnik, rengeteg kérdés fogalmazódik meg, ha a közelmúlt építészettörténetét kezdjük értő szemmel szemügyre venni, és akkor a gyakorlati vonatkozásokról még szót sem ejtettünk. Éppen ezért volt nagy jelentősége a nagy energiával és alapossággal megszervezett konferenciának, amelyet Miskolc város önkormányzata szervezett, motorja pedig a főépítészi iroda volt. A Szunyogh László főépítész, Balogh Attila, (Észak-keleti átjáró egyesület) és munkatársaik által felépített program igazi kulturális csemege volt, és külön érdeme, hogy kirobbantotta a belterjes budapesti értelmiséget kényelmes buborékjából. 

Az előadások három szekcióban – épület, város és örökség – zajlottak, és jó arányban vegyítették az elmélet és terminológia, a példatár és a jövőre vonatkozó gyakorlat kérdéseit, a korszak bizonytalan státuszából fakadóan az elmélet irányában némi túlsúllyal. Neveket kiemelni igazságtalan lenne, (legfeljebb csak zárójelben), hisz azonosan magas színvonal jellemezte az egész eseményt. Helyette inkább a kérdéseket tovább sorolva villantsunk fel néhány találó fogalmi kategóriát, amely a szellemi kalandból született. Sok szó esett a ma már közkeletű szocmodern kifejezésről, amely azonban részint némiképp degradáló, másrészt nem is pontos, hiszen a nyugati térfélen hasonló stílusú építészet született (Kapusi Krisztián). A háború utáni modern kissé körülményes megfogalmazása helyett a derűs/játékos modern kategóriája merült fel a klasszikus modernizmus szigorúságától eltérő korszak esetében. Ha már stílus, több előadás foglalkozott azzal a kérdéssel, hogy igaz-e, hogy a modernizmus a stílusok halálát jelentette: a posztmodern, high tech, regionalizmus esetében irányzatokról van szó csupán, vagy valódi stílusokról (Kovács Dániel), melyekre egyébként bőséges példákkal is szolgáltak az előadások (Fejérdy Tamás, Bodnár-Paripás Emőke, Erő Zoltán, Hartmann Gergely, Lovra Éva). Itt mégiscsak ki kell emelni Bodonyi Csaba nevét – már csak a tisztelet okán is – aki bravúros térképet rajzolt a huszadik század építészetének szellemi hátországáról. A stílusoknál maradva, első hallásra tréfának tűnő, ám nagyon is lényeglátó felvetés is született: ha létezik szocmodern, akkor vajon létezik szocorganikus is? (Arnóth Ádám)

 

Mivel szerencsés módon jól vizsgálható, – egyelőre még – viszonylag épségben létező hagyatékról van szó, és az elmélet és gyakorlat a korszak esetében karöltve jár, szemléletes tablót kaptunk arról, hogyan nyúlt bele a városszövetbe a modern urbanisztika (Fejérdy Tamás), és arról is, hogy a „robbantásos” illeszkedés korántsem csupán a huszadik század találmánya (Bereczki Zoltán). Különleges kihívásokat tartogat a modern épületek felújítása; mivel ezek esztétikája nem a formák és díszítés, hanem az arányok és anyaghasználat függvénye, nem megoldás a szimpla utánzás, reprodukció; paradox módon sokkal nehezebb hiteles, ám a mai épületfizikai követelményeknek megfelelő felújítást kivitelezni. Mint egy konkrét példán kiderült (Nagy Gergely) egyrészt lehetetlen, másrészt talán nem is cél, más szemléletű megközelítésre, központi programra lenne szükség a modern házak energetikai megújítása terén. 

Természetesen óhatatlanul szóba került a mai, most már az építészeti törvénnyel is megtámogatott óhaj a klasszikus stílusok feltámasztására, amely az örökségvédelem területén a visszaépítés kontra romként megőrzés, az új építések esetében az illeszkedés kontra különbözés hamis leegyszerűsítésében és a gyakorlatban ebből az élethalál küzdelemből fakadó szörnyszülöttek világra jöttében ölt testet. Ennek legkézzelfoghatóbb és egyben legelborzasztóbb példája éppen Miskolcon, Diósgyőrben épül, illetve épp szomorúan stagnál, nem függetlenül attól, hogy nem éppen olcsó mulatságról van szó. Ahogy az egyik előadó fogalmazott: az építészetben nem lehet visszatérni egy korábbi mentéshez. Továbbá a bartóki modell a mértékadó, a kultúrában csak az lehet univerzális, ami a helyi hagyományokból táplálkozik.

Summa summárum... lehet a földből kiásott mamutcsontokból csontvázat rekonstruálni, lehet műanyagból új mamutot szoborni, de egy biztos: valódi mamutcsontokra műanyag mamutot nem szabad építeni. 

A védelem és a hagyaték kezelésének kérdései is inkább kérdések, mint válaszok, bár mind az ICOMOS, mind a szakmai szervezetek dolgoznak a megfelelő keretek kialakításán. Nagy Gergely és Krizsán András a konferencia szakmai partnerei, az ICOMOS Magyar Nemzeti Bizottsága illetve a Magyar Éptőművészek Szövetsége nevében a konferencia zárásaként együttműködési megállapodást írtak alá. 

A két napos szellemi ínyenckedést mindkét estén fizikai élmények tetézték. A Hofer Miklós által  1963-ban tervezett, épp 60 éves avasi kilátó felújítását a tervező, Viszlai József ismertette (mi pedig az OCTOGON nyomtatott számában fogjuk ismertetni ismertetését), a meredek hegyoldal megmászásának fáradalmait pedig az avasi pincesoron elfogyasztott nedű enyhítette. A második napra másfajta érzékek kényeztetése jutott, veterán Ikarus buszokkal jártuk be Miskolcot, ezt a furcsa, izgalmas várost, amelyik élő példaként szolgál mindarra, ami az előző két napon elhangzott.

Lényegében egyetlen elképzelhetetlenül hosszú utca, itt-ott a régi város maradékával, a hegyre felfröccsent lakótelepekkel, a vasgyári lakótelep háború előtti míves mesevilágával, a vasmű szürreális épületcsontvázaival, a hagyományos sruktúrába belehasító szocialista városközpontjával.

A központban álló kultúrcsarnok egymagában is brutális erővel fejezi ki mindazt, ami a kor törekvéseit jellemezte: a jövőbe, a változásba vetett hitet és féktelen akaratot, amellyel ezt a gyakorlatba átültette. Hogyan tud ez a sok külön akarat kommunikálni egymással, a régi idők városszövetével és a ma születő beépítésekkel – erről szól a hatvanas-hetvenes évek építészeti hagyatékának nem kis és nem megkerülhető problémát okozó kezelése, és ennek intelligens megoldásához adott a miskolci konferencia erős muníciót. A felelősség pedig nagy, hiszen időközben felnőtt egy olyan generáció, amelyik az érintett korszakot már csak hallomásból ismeri, nagyon nem mindegy, hogy mit hall róla. Köszönet Miskolcnak a kezdeményezésért és befogadásért. 

További képek a galériában